Hatos Pál: „Jöttek, mertek, vállalkoztak” – Az 1919-es proltárdiktatúra mítoszokon innen és túl

Az 1917-ben a cári Ororszország összeomlását követő káoszban fegyveres puccsal hatalomra jutott Lenin messze hangzó első szava a béke volt. Amikor Breszt-Litovszkban vállalta a vesztes békét, azt tette, amire mindenki vágyott Közép-Európában és Magyarországon is: rövid úton kivezette országát a világháborúból. A megalázó békekötés kivégezte a cári birodalmat, de utat nyitott a bolsevizmus világforradalmi törekvéseinek, amelynek lehetőségét az orosz forradalom vezérei, Lenin és Trockij azonnal megragadták. Miközben Oroszországban és határvidékein kibontakozott a polgárháború, és az éhség is tízezrével szedte áldozatait, a világforradalom jól fizetett vállalkozó ügynökei rajzottak ki szerte Közép- és Kelet Európába.

Egy volt közülük Kun Béla, a kolozsvári 21-es honvéd gyalogezred 1916-ban Galíciában hadifogságba esett zászlósa, hajdani bohém kolozsvári újságíró és nagyhangú szocialista agitátor, akinek szociáldemokrata pártkarrierjét egy sikkasztási ügy közvetlenül a háború előtt tönkrevágta. Kun a bolsevik hatalomátvételt követő első hetekben érkezett a szibériai Tomszkból Pétervárra és rövid időn belül elnyerte fontos bolsevik vezetők bizalmát. Nem kértek tőle erkölcsi bizonyítványt, – azoknak, akik 1918 nyarán elrendelték a cári család kiirtását, aligha voltak morális skrupulusai –, csupán azt, hogy minél több magyar és más nemzetségű hadifoglyot állítson a kommunista ügy szolgálatába. Kun Béla már 1918. március 24-én megalakította az Oroszországi Kommunista Párt magyar szekcióját, s hamarosan ő került a külföldi hadifoglyok szervezetének élére is. Ennek 1918. április 14–18. közötti kongresszusán fogalmazta meg a hazatérők teendőit: „Miért harcolnátok? A hazáért? De a proletariátusnak nincs hazája. Fordítsátok fegyvereiteket tisztjeitek és tábornokaitok ellen!” Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor megnyílt az út hazafelé. 1918. november 4-én formálisan is megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja s százak indultak rögtön útnak a pártmunka közkatonai közül is. Nem mindegyiküket a meggyőződés hajtotta, többségüket talán csak az, hogy pénzt kapjanak a hazatéréshez. A mozgalom vezetője hálókocsin utazott, Dr. Sebestyén Emil ezredorvos nevére kiállított hamis útlevéllel. Kalandos hazaútján Kun sohasem veszítette el lélekjelenlétét, az egyik galíciai vendéglőben a szállásadó zsidó fogadósné beteg gyermekét is meggyógyította, a határon pedig az osztrák tiszteknek teli szájjal szidta a moszkvai Kun Bélát, a kommunista vezért – saját magát. Kun sok pénzt hozott magával; ezt útitársai is elmondták és leírták, 1919. februári rendőrségi kihallgatásán pedig maga is beszámolt róla, a kommunista történetírás viszont – a „cél szentesíti az eszközt” alapon – napirendre tért felette. A forradalmak sokba kerülnek, ennek ellenére a forradalmak historiográfiája ritkán foglalkozik a finanszírozás kérdésével, amelyeknek legtöbbször és igen érthetően hiányos is a forrásbázisa. „Pénz van bőven. Adunk még és még számlálatlanul, […] írja meg, mennyi kell” – írta Lenin pattogva külföldi ágenseinek 1918 őszén. Kun magyarországi kommunizmusa egy napig sem maradt volna életben a guruló rubelek nélkül.

Amikor Kun november közepén végre megérkezett Budapestre, nem pihent meg, hanem továbbutazott Bécsbe. Valószínűleg ide szólt fontosabbik megbízatása Moszkvából. Friedrich Adlertől azonban kosarat kapott: az osztrák szociáldemokraták nem találták megvalósíthatónak Lenin kockázatos világforradalmi ajánlatát, amelyet a magyar elvtárs a cipőtalpába varrott levélben hozott nekik. Számukra az antant élelmiszersegélye reálisabb garanciája volt a munkásérdekeknek, mint a kommunista apokalipszis. Kun – bár nem mondott le Ausztria bolsevizálásáról – visszautazott Pestre, ahol a magyar szociáldemokrata vezetőket is megkörnyékezte. Egyelőre kevesen hittek fantasztikus terveiben. De Kun olyan ember volt, aki ha kidobják az ajtón, az ablakon mászik be. A szociáldemokrata mainstreammel elégedetlen pártellenzékhez, Korvin Ottó vezette szinte tinédzser forradalmi szocialistákhoz, Kelen József és Hevesi Gyula anarchista mérnökköréhez, illetve a Kassák Lajos Ma című folyóirata körül gyülekező avantgárd írókhoz és művészekhez fordult. Először ezeket a csoportokat gyűjtötte maga köré, ellentmondást nem tűrve, de állásokat könnyen osztogatva. Hajós Edit, Balázs Béla első felesége, aki kemény és hajlíthatatlan kommunista volt, időskorában is azt mondta: „Kun olyan emberben, akit nem lehet megvenni, nem bízott.” Gátlástalan alvezérekre – mint az Oroszországban megismert Szamuely Tibor –  és az itthoni háborús alvilág nem sokat töprengő közkatonáira egyaránt szüksége volt, így hamarosan Tisza István valószínű gyilkosai is körülötte nyüzsögtek. Velük a megvesztegetésben jártas Kun Béla az aprópénz és a kisebb címletek nyelvén beszélt. Az egymással laza baráti-rokoni kapcsolatban lévő fiatal értelmiségi csoportok csatlakozását viszont nem a pénz, hanem az könnyítette meg, hogy a megváltásra vártak. A kommunizmus bolsevik változatának mibenléte gyakorlatilag ismeretlen volt, még a tanult szocialisták számára is. De nem is volt rá szükség, hogy pontos dogmatika készítse elő a kommunizmust. Kun Béla értelmiségi közönsége sem Marxot vagy Lenint olvasva jutott el a kommunista táborba, inkább Nietzschén keresztül. A későbbi kötelező olvasmányokat még senki sem ismerte, a kommunista párt titkársága a költő Kassák Lajostól vette kölcsön Lenin Állam és forradalom című könyvét. De elolvasni sem kellett, a Lenin melletti döntés önmagában leninistává tette a hívőket.

„Oroszországban az emberek megpróbálnak egy tökéletesen igazságos világot létrehozni. Ez vallási ügy” – mondta az író Franz Kafka a bolsevizmusról. Megállapítása a korai magyar kommunistákra is igaz volt Lukács Györgytől Sinkó Ervinig. A bolsevik politika kezdeti vallásos vonzerejéhez kétség sem férhet. A Vasárnapi Kör egyik délutánján Lukács György azt felelte az írónő Lesznai Annának, aki a kommunizmus ígérteiről faggatta őt: „Még a kövek is üdvözülni fognak.” Lukács türelmetlen messianizmusa némi habozás után az erőszakos megváltás mellett tette le a garast. 1918 tavaszán már azt írta, hogy „most rögtön, ebben a pillanatban meg kell valósítanunk, a földre kell hoznunk az isten országát.” Amikor megtért a bolsevizmushoz, a regényíró Dosztojevszkij és a drámaíró Friedrich Hebbel voltak az ihletői, először elutasította, később pedig hittételként magáévá tette, hogy lehetséges „az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.”

Budapesten a Kommunisták Magyarországi Pártja egy hónapon belül másodszor is megalakult. Az alapítók fiatalok voltak és többségükben zsidók, vagy zsidó származásúak. Pesten éppúgy, mint Berlinben, Péterváron s szerte Európában, ahol kommunista pártokat alapítottak. A fiataloknak öreg és piszkos volt az új demokrácia is: szüleik megalkuvó és megöregedett vágyaival azonosították. Az egyszerre nemzedéki és világnézeti leszámolás néha egészen abszurd módon nyilvánult meg. Az 1918 Szabadulás című költői antológiában Révai József Tizenegyedik ige című versében olyan sorok dübörögtek, mint hogy „Dögölj meg anyám!”, „Dögölj meg apám!”, „Hát dögölj meg első tanítóm!” Az ifjú, alig húszéves Révai és társai nemcsak szüleikkel szakítottak szívesen, hanem lelkes irodalmi csatlósaivá lettek Kun Bélának. A vers egyébként legjobban tizennyolc éves Márai Sándornak tetszett, aki az újságírók Otthon Körének sokat látott pamlagain néhányadmagával megalakította a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körét.

Márai és a különc kommunista, Kassák példája mutatja, hogy nem csupán zsidó származású fiatalok váltak rajongókká. Szabó Dezső például 1919 februárjában nem az ellenforradalom, hanem szintén a kommunizmus prófétája volt. Azt írta Ady ürügyén: „Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szocializmusba, hogy előkészítse a minden emberit szabad termésbe védő kommunista világrendet.” A halk szavú debreceni poéta, Tóth Árpád pedig azt kérte a „vörös Istentől”: „Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, / Mit elrontott sok régi, úri isten, / […] És a magad képére gyúrj át minket!” A ma már teljesen érthetetlen eksztázis és groteszk messiásvárás avantgárd újpogányságból és keresztény inspirációból éppúgy eredhetett, mint a zsidó vallási hagyományból.

Az agilis Kun Béla decemberben már a legjobban informált politikusok egyikének számított, de a közvélemény a megalakulás után néhány héttel szerzett igazi tudomást a kommunistákról, amikor 1918. december 7-én sikerült megjelentetnie a Vörös Újság első lapszámát. Az újság példányszáma rövidesen tízezerre emelkedett. A kommunistáknak minden más párt és politikai erő ellenség volt. De főleg a legközelebb állók. A szociáldemokratákat „hazaffy-szocialistáknak” gúnyolták, a demokratikus köztársaságot „őszirózsás kertiünnepélynek”. Mégis, a Budapesti Munkástanácsba való befurakodás legalább olyan fontos volt Kun Béla számára, mint a főnökeikkel elégedtetlen banktisztviselők megnyerése. A párt igazán fontos iratait azért nem sikerült a rendőrségnek később lefoglalnia, mert azok ott voltak, ahol senki sem kereste volna: a Tőzsdebíróság irattárának polcain.

Elindult az utcai agitáció is. A kreatív politikai marketing újszerű eszköze volt az ún. „hólabda” módszer: minden tag tartozott tíz újabb tagot szerezni, s mindenki köteles volt a párt terveit tíz másiknak tudtára adni. Így terjesztették ingyenes röplapjaikat is. A közvetlen propagandához tartozott a rögtönzött (ál)viták rendezése a villamoson: két emberből az egyik szidta, a másik dicsérte a kommunistákat, de mindig az utóbbi kerekedett felül, hiszen az előbbi is beépített kommunista volt. A kommunista párt egyébként is fővárosi párt volt, az agrárvidékekre nem jutott el, s nem is volt mondanivalója a parasztságnak. A munkásságnak sem nagyon. Salgótarjánban, Nagyváradon, Szegeden, Debrecenben és Sátoraljaújhelyen tudtak némi befolyást szerezni, Miskolc, Győr, Ózd üzemei azonban zárva maradtak előttük. Salgótarjánban a kommunista ügynökök az antiszemita jelszavaktól sem riadtak vissza, hogy a város csőcselékét a kereskedő polgárság ellen vezessék. A szervezett szociáldemokrata munkásságot meghódítani nem, legfeljebb elbizonytalanítani lehetett volna. De inkább a szocdem vezetők bizonytalanodtak el.

A kommunista hódítás igazi terepe – akárcsak Oroszországban – a demoralizált katonaság és a munkanélküliek tömegei: a hadifogságot megjártak és a hadirokkantak, illetve a helyüket nem találó leszerelt katonák közt volt. A bolsevizmus 1918-ban nemcsak értelmiségieknek és hivatásos forradalmároknak szóló ideológiai importáruként jelent meg Közép-Európában, hanem válasz is volt egy állapotra – pontosabban hiányállapotra. Az élelem és a központi hatalom rettenetes hiányára, az ellátás és a kormányzat összeomlására vagy tehetetlen vergődésére. A bolsevizmus a háborúban kivérzett és a háború nélkülözései miatt elkeseredett tömegek egyik hívószava lett. A leszámolás szükségességéről szóló véres panorámák leginkább a vesztes országokban, különösképpen a háború legnagyobb vesztesei között akadtak vevőre. A rokkantfelvonulások, a katonatüntetések vagy épp a házbérfizetés megtagadására ösztönző felhívások látványosan hívták fel a figyelmet a bolsevizmusra, és azok is a részvét és félelem ambivalens érzései között ingadoztak, akiknek racionális ellenvéleményük lett volna.

A kommunizmus démoni metafizikája abban ütközött ki igazán, hogy lelkiismeret-furdalást keltett: a minden erkölcsöt felrúgó kommunista taktika a politikai felelősség posztjaira csupán nemrég érkezett szocdem politikusokban bűntudatot keltett a szakadár „testvérpárttal” szemben, amelynek tagjai Leninnel és a bolsevikok tekintélyével takaróztak. Határozott akcióra csak akkor került sor, amikor 1919. február 20-án mintegy 1500 főnyi tömeg támadta meg a Népszava székházát, s lövöldözés tört ki, amelynek nyolc halálos áldozata volt, köztük két rendőr és hárman a népőrségből. Az éppen ülésező kormány még az éjszaka elrendelte és végrehajtotta több tucat kommunista vezető letartóztatását, másnapra pedig nagy munkásgyűlést hívtak össze. Ezen száz-, talán százötvenezer ember tüntetett az erőszak ellen; a szocdem párt által megmozgatott tömeg éppen százszorosa volt az előző napi kommunista csőcseléknek. Nem tudhatták, hogy hiába az imponáló demonstráció, a demokratikus intermezzo a végéhez közeledik. A börtönben ugyanis néhány elkeseredett rendőr nekiesett Kun Bélának, az esetről értesült a sajtó, s a félig agyonvert Kunt megkínzott Krisztusként mutatta be egy egész oldalas, hatásvadász riport, amelyet másnap Az Est című bulvárlap nagy reklámmal, százezres példányszámban öntött az utcára. Bár a közhangulatra is befolyással volt a szenzáció, Kun gyorsan gyógyuló sérülései leginkább a kormány maradék ellenállását sorvasztották el. Károlyi Mihályné meleg gyapjútakarókat küldetett a „szegény raboknak”, maga Károlyi pedig felháborodottan utasította a főügyészt, hogy vegye le a rabruhát a „politikai foglyokról”.

Néhány napon belül a kommunisták akciószabadsága lényegében helyreállt. A kőbányai Gyűjtőfogházban hamarosan megindultak az informális tárgyalások a szociáldemokrata „balszárny” és a lefogott Kun Béláék között, s hamarosan nagy vendégjárás és konferenciázás kezdődött; napi 80-100 fő látogatót fogadtak, gyakorlatilag minden ellenőrzés nélkül. Az elnyomott proletariátus börtönben sínylődő vezetője finom egyiptomi cigarettákat hozatott, a börtön főtisztje pedig csirkét vágatott és fagylaltot szervírozott, amikor Kun Bélát meglátogatta a felesége. Emellett írógépet is kapott – folyt tovább a röpiratkészítés, az agitáció, a pártmunka. Kun Béla lépéselőnybe került. Feltételeit meg is üzente  a szocdem pártvezetésnek: szakítani kell az osztály-együttműködéssel, azaz a polgári erőkkel, le kell cserélni a régi közigazgatás tagjait, államosítani kell az üzemeket, a bankokat és a földeket, végre kell hajtani a szekularizációt – azaz az egyházak likvidálását –, és mindenekelőtt sutba kell dobni a demokratikus választásokat.

Az 1919. március 11-én elküldött programból tíz nap múlva valóság lett. Ahogy egy repülőgép-szerencsétlenséghez általában nem elég egy hiba, hanem szubjektív tényezők sorozata és kedvezőtlen külső körülmények együttes fellépése kell hozzá, úgy a  március 20-án átadott híres Vix-jegyzék is csupán beteljesítette az egyre inkább bénultan tántorgó Károlyi-rendszer végzetét. A párizsi békekonferencia határozata szerint egy semleges zónát kellett létrehozni a magyar és román csapatok között, megakadályozandó a fegyveres konfliktusokat a békekonferencia végleges döntéséig. De ezt mindenki úgy értette, hogy román lesz a magyar Alföld nagy része is. A Vix-jegyzék brutális módon hozta az ország tudomására, hogy visszavonhatatlanul megbukott az antantbarát politika, Károlyi Mihály védjegye. A kommunisták látszatra ekkor még a Gyűjtőfogház rabjai voltak de tudták: ők a helyzet egyedüli urai, s ha a szocdemek megkeresik őket, csak a proletárdiktatúra jöhet, pártegyesüléssel és „keleti orientációval”, azaz szövetség Leninnel és a bolsevik birodalommal. Nemsokára kész is volt az erről szóló megállapodás – csak a legtekintélyesebb szocialista politikus Garami Ernő tiltakozott ellene néhányadmagával, de rajta ekkorra már túllépett a történelem. Egyetlen ponton lett kompromisszum: az egyesült kommunista-szocialista párt neve egyelőre nem tartalmazta a „kommunista” jelzőt, de kikerült belőle a „demokrata” is: Magyarországi Szocialista Párt lett.

Ezzel befejezett ténnyé vált a puccsista hatalomátvétel. A Szociáldemokrata Párt sutba dobta az előző negyedszázadban felépített demokratikus identitását, és a kommunista világforradalmi ámofutás társtettesének szegődött el. A kriptokommunistává züllött Pogány József összehívta a Katonatanácsot, és kimondatta vele a csatlakozást a kommünhöz. Emberei azonnal akcióba léptek: megkezdték az autók rekvirálását, a stratégiai pontok megszállását, a rendőrség lefegyverzését, valamint a börtönben lévő kommunista vezetők kiszabadításának előkészítését. A művelt, de cinikus szocdem teoretikus, Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter, – egyébként Károlyi bizalmasa – a köztársasági elnököt sem avatta be a fejleményekbe. Pedig Károlyi arra várt, hogy az este összeülő Budapesti Munkástanács ülésén jelentheti be a szocialista kormány megalakulását.

Sok tinta elfolyt azon kérdés körül, hogy Károlyi átadta-e a hatalmat, s valóban aláírta a neve alatt megjelent kiáltványt, azaz felelős-e a kommunisták hatalomra jutásáért. Akkor viszont ez másodlagos volt. A dolgok irányítása már a kiszabadult kommunisták kezében volt, akik rekvirált autókon száguldottak be a Belvárosba. Szerepkörük, ki hová menjen, és mit vegyen át, már előre meg volt beszélve. Éjfélre a kaszárnyák, a fegyverraktárak, a fontosabb állami épületek, a vasutak is kommunista kézen voltak. A budapesti rendőrfőkapitány sem tanúsított ellenállást, amikor gallérjáról levágták a tiszti csillagot, hiszen sem utasítást, sem biztatást nem kapott arra, hogy kísérelje meg a puccs letörését. A rendőrség eltűnésének meg is lett a következménye: mintegy négyszáz üzletet raboltak ki az éjszaka folyamán a forradalmak jól értesült vámszedői. Közben lezajlott a budapesti Munkástanács ülése. Nem volt ellenhang, amikor Garbai Sándor a kőművesből lett szocdem szakszevezeti vezér ismertette a két párt egyesülési megállapodását. „Nincs más utunk” – mondta. „Amit a demokratikus Nyugatról nem kaptunk meg, azt a diktatórikus Keletről akarjuk megkapni.” A külföldi megfigyelők azt jelentették Budapestről, hogy azért került sor a kommunista fordulatra, mert az ország feldarabolása miatt érzett és a szociáldemokrata munkásság által is osztott nemzeti elkeseredés nem ismert más kiutat.

A Munkástanács ülése után a szocdemek Erzsébet körúti titkárságán sor került az új párt első közös értekezletére is. Kun Béla szertartásos orosz csókkal köszöntötte az érkezőket, az ulánus egyenruhában feszítő Szamuely Tibort és a tudós milliomosfiú Lukács Györgyöt is. Majd összeállították a kormányt, amelyet Forradalmi Kormányzótanácsnak kereszteltek el. Kun első felszólalásában azt mondta: „Tisztelt Elvtársak! Azt hiszem, mindnyájuk véleményét tolmácsolom, amikor javasolom, hogy Tanács-Magyarország elnökévé és a népbiztosok tanácsának fejévé válasszuk meg Garbai Sándor elvtársat. Szép, keresztény ember, az isten is elnöknek teremtette!” A jelenetet nem egy antiszemita újságíró, hanem a szocialista Vincze Sándor, Kun ifjúkori barátja őrizte meg emlékezetében. Garbai tiltakozott, Károlyit proponálta maga helyett, de Kun Béla nem engedett. Az orosz szovjetkormány nem venné komolyan a magyarországi proletárforradalmat, ha egy grófot állítanának az élére. Garbai Sándor szintén kéziratos emlékezései szerint a Kormányzótanács összeállítása után Kunfi Zsigmond kifogást emelt az iránt, hogy a népbiztosok között sok a zsidó. „Ez a körülmény  rossz benyomást tesz a magyar közönségre. Ezt az arányt csökkenteni kell, mert 28 népbiztos közül 20 a zsidó.” Kunfi megjegyzése megdöbbenést keltett, de a többség úgy érvelt, hogy ezt a szempontot csak később lehet honorálni. Egyelőre induljon meg a munka a kijelöltekkel.

Elmúlt éjfél, mire mindent elrendeztek. Lassú, hideg eső esett. „Jöttek, mertek, vállalkoztak” – írta a fehérterror elől Amerikáig menekülő Vincze Sándor később, visszaidézve, hogyan döntötték be „kétes elemek” a „szociáldemokrácia büszke várát”. Kunfi Zsigmond arra kért egy kommunista ifjúmunkást, kísérje haza. Szótlanul gyalogolt, csak annyit mondott az újonnan kinevezett népbiztos: „Fiam! Elkövettük a halálugrást az ismeretlenségbe.”

A félreállított Károlyi úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem lesz orosz segítség, a Tanácsköztársaság napjai meg vannak számlálva. Nyilvánosan azonban hűségnyilatkozatot tett. Barátja és volt minisztere, Jászi Oszkár igyekezett tárgyilagosabb maradni: „A kommunizmust ki kell próbálni. […] Ha sikerül: az emberiség egy új és magasabb fejlődési korszaka következik be. Ha nem sikerül: legalább felszabadulnak az elmék egy tan kényszerűsége alól, mely a gyakorlati cselekvés minden más módszere elől elzárta az utat.” Nem sokáig bírta a kipróbálást. 1919. május 1-jén indult el a vonata Kelenföldről a száműzetésbe. Még látta a kommunista május elseje sokmilliós rongyrázását, az esőtől áztatott, vörös drapériába burkolt város gyászos és komor benyomást tett rá. Károlyi két hónap múlva követte.

A „dicsőséges 133 nap” vörös korszaka azóta beleégett a magyar történelembe, az állami szintre emelt terrorral, a nemzeti múlt és a magántulajdon elleni frontális támadással, a déibábos utópiagyártással s főként azzal, hogy gyakorlatban bizonyította be a kommunizmus lehetetlenségét: akármennyit is elvett erőszakkal  falusi termelőtől, az éhező városi fogyasztóknak nem tudott eleget enni adni. A szesztilalom ugyan tetszett sok szigorú protestáns lelkésznek, de magára haragította a szorgos szőlőművelőket és a kereskedőket is. A fehérterror gyilkos  antiszemitizmusa elfeledteti, hogy a zsidóuralomnak gyalázott proletárdiktatúra vörös terrorjának mintegy félszáz áldozata között a zsidók aránya magasabb volt országos arányszámuknál. A baloldalon viszont arra kényelmetlen emlékezni, hogy a Tanácsköztársaság távolítatta el Budapestről a galíciai zsidó menekülteket.

A dicstelen baloldali diktatúra egyetlen dicsősége paradox módon az lett, amelyről irigyen hallgatnak a jobboldal hősiességének antikommunista trombitásai. A proletárdiktatúra ugyanis százezres tömeghadsereget szervezett, s 1919 nyárelőjén a Vörös Hadsereg – tisztjei között ott volt a későbbi Horthy-rendszer két későbbi miniszterelnöke – visszafoglalta a Felvidék jelentős részét Kassát, Eperjest, Bártfát a megszálló csehektől. A fegyveres revíziót leginkább a világforradalom jelszava motiválta, rövid időn belül kudarcot is vallott, s ahogy 1918 őszén a „nemzetfenntartó” parasztkatonák nem védték meg a hazát a román, szerb és cseh csapatoktól, úgy most a proletárdiktatúra támaszának tartott munkásság mondott nemet a vörös csábításnak. Ezt Kun Béla sírva ismerte be a Budapesti Munkástanács augusztus 1-i ülésén. Utána viszont beszállt egy befűtött mozdonnyal várakozó különvonatba, s a bukott magyar politikusok jól ismert hagyományát követte: száműzetésbe indult.