Hat nap háború, fél évszázad vitatkozás

 

Nem csitulnak a kedélyek a Hatnapos háború történelmi értelmezése körül.

Fél évszázada tört ki a Hatnapos háború, mely során Izrael megelőző csapást mért Egyiptomra, majd elfoglalta a Sínai-félszigetet, Júdeát, Szamáriát és a Golán-fennsíkot ellenséges arab szomszédjaitól. Jemini Ben-Dror izraeli újságíró szerint „a Hat napos háború újraírt háborúvá vált. Publikációk tengere dolgozza fel, hogy mi történt akkor”, vitatva Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök motivációit, Izrael mozgásterét, de még az amerikaiak, a britek és a szovjetek szerepvállalását is.

Szerencsére, elsősorban a hazai keresztény cionisták jóvoltából, már a háború egyes vitás kérdéseinek is van irodalma és videó-anyaga magyarul, ahogy a magyar zsidóság reakcióinak is. További vitás kérdések azonban (a hazai sajtóban is) a Hat napos háborúhoz köthető, Izraelt érő „imperialista”, „megszálló” vádak. Sajnálatos módon a magyar sajtóban is megjelennek effajta sorok. Míg a szélsőjobboldali sajtó az utóbbi időben – és nyilván a „cukiságkampány” jegyében – visszavett az Izrael-ellenes retorikából, a HVG legfrissebb nyomtatott száma így is megörvendeztette olvasóit a váddal, miszerint Izrael „apartheidrezsimet” tart fenn a ’67-es határokon túli területeken.[1]

Az apró tényt, hogy eddig minden területi engedményt arab agresszió és további Izrael-ellenes támadások követték, természetesen kihagyták. Pedig a Jediot Ahronot internetes kiadása nemrég külön cikket szentelt annak a ténynek, hogy Izrael szomszédjai a civil lakosság elpusztítására törekedtek. Korábban ezt a „vádat” pletykaként kezelte több „posztcionista” izraeli történész, például a Hat napos háború történetéről monográfiát író Tom Szegev is.

Szegev szerint a hivatalos egyiptomi propaganda is azzal fenyegetőzött, hogy az Izraelben maradó zsidókat „lemészárolják”, azonban az izraeliek félelmét, miszerint az arabok „ki fogják pusztítani Izraelt”, eltúlzottnak tartotta. „A kifejezésnek [ti. kipusztítás] nem volt konkrét értelme, de mindenki használta Izraelben. Senki nem beszélt arról, hogy az arab seregek »elfoglalnák« Izraelt, vagy »elpusztítanák« városait…”

Szegev ezek után ironizálva idézi fel, hogy tel-avivi rabbik parkolókat és parkokat dezignáltak temetőkké, ugyanis több tízezer áldozattal számoltak. „Csakis egy olyan nemzet lehetett képes ilyen részletesen felkészülni egy közelgő népirtásra, mely már átesett egyen” – vont párhuzamot Szegev a holokauszt és a hangoztatott arab tervek között, melyeket továbbra is mendemondaként kezelt. „A kiirtástól való félelem alaptalan volt” – írta könyvében.[2]

Ezzel szemben állnak azok a nyilatkozatok és dokumentumok, melyeket Michael Oren történész, Izrael állam korábbi amerikai nagykövete, Miriam Joyce amerikai történész és Mose Elad izraeli kutató publikáltak. Munkáikat idézi Ben-Dror friss cikke, mely a Jediot Ahronot internetes kiadásán jelent meg.

Ben-Dror szerint 1964-ben az Arab Liga – vagyis az arab országokat tömörítő, 1945-ös alapítású nemzetközi szervezet – kairói kongresszusán a következő nyilatkozatot tette: „A közös arab katonai törekvések, amennyiben sikeresek, Izrael végső likvidálásának gyakorlati eszközeit fogják jelenteni”.

 

Két évvel később Hafez Asszad, akiből később szír elnök lett, így beszélt: „Támadjátok az ellenfél településeit, tegyétek őket porrá, és kövezzétek ki az arab utakat zsidók koponyáival!” Csak, hogy egyértelmű legyen, így folytatta: „El vagyunk szánva, hogy ezt a földet a ti [mármint az izraeliek] véretekkel öntözzük, hogy a tengerbe dobunk titeket”.

Kilenc nappal a Hat napos háború kitörése előtt Nasszer egyiptomi elnök fogalmazott így: „Az arab nép küzdeni akar. Alapvető célunk Izrael államának elpusztítása”. Két nappal ez után Irak elnöke, Abdul Rahman Arif csatlakozott a fenyegetések sorához: „Itt az esélyünk . . . A célunk világos: eltörölni Izraelt a térképről”. A Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője, Ahmad Shukieri pedig mindössze két nappal a háború előtt beszélt a következőképpen: „Aki túléli, Palesztinában marad, de azt hiszem, nem lesznek túlélők”.

Ezeket a nyilatkozatokat tekinthetnénk primitív fenyegetőzésnek is, ám a fent idézett történészek mind találtak levéltári dokumentumokat, melyek az arab seregek civil lakosság ellen szóló parancsait bizonyítják. Miriam Joyce, aki az angol külügyminisztérium iratait dolgozta fel, például idézi George Brown brit külügyminiszter információit, akit az izraeliek a következőképp tájékoztattak: a háborút megelőzően, május 25-én és 26-án olyan dokumentumokat szereztek a jordániai seregtől, melyek „parancsokat tartalmaztak az elfoglalandó települések civil lakosságának kiirtására”. Ben-Dror hozzáteszi, hogy mind a három történész utalt hasonló parancsok egyiptomi részről történt kiadására is, melyet azonban Husszein jordániai király cáfolt: mint mondta, „nem voltak ilyen parancsok”.

Igaz, azt is hozzátette: „Már amennyire én tudom”.

Ennek tudatában olvassuk tehát azokat a cikkeket, melyek szerint Izrael lenne a nem kellőképpen nyitott békepartner.

[1] Keresztes Imre: A béke poraira, Heti Világgazdaság, 2017. június 1. 45.

[2] Idézi: Kathleen Chirstison: Perceptions of Palestine (Berkely, L. A.: University of California Press, 2000), 119.