Ha Pestnek van zsidó identitása, itt van

Minden létezik, amire van szavunk, ergo a zsidónegyed is létezik, bár nyilván más módon és formában, mint nyolcvan éve, és más módon és formában, mint mondjuk Bécs második kerülete manapság. Szerintem nem szükséges elemezgetnem, mi történt a zsidónegyeddel és ez kinek a felelőssége, a negyed ettől függetlenül létezik.

Létezik lakóiban, emlékeiben, történeteiben, történelmében, épületeiben. A negyedről Borges A szemtanú című rövid kis írása jut eszembe. Ha meghal az utolsó ember, írja Borges, aki még látta azt a foghíjas telket abban az utcában, akkor a foghíjas telek is megszűnik létezni minden formájában. „Egyszer, egy napon meghalt az utolsó ember, aki még a saját szemével látta Krisztust, a juníni csata és Heléna szerelme is egy ember halálával múlt el örökre.” (Xantus Judit fordítása)

Nyilván ez sokfelé vezet, de ha egy létnek nincs nyoma, az utolsó szemtanúval valóban megszűnik létezni. Szerencsére ugyanez a helyzet a Tabánnal vagy a zsidónegyeddel: annyi emlék köti oda az embereket, annyi írásos és vizuális emlék őrzi a nyomát, hogy a zsidónegyed akkor is létezni fog, amikor az ingatlanfejlesztők az utolsó épületet is letarolták.

Márpedig a zsidónegyed fontos, ahogy a Little Italy New Yorkban, a Chinatown Los Angelesben vagy a Quartier Latin Párizsban. A városok – a politikusok minden igyekezete ellenére – élő, létező, lélegző entitások, amelyeknek minden része fontos. Igen, a szegénynegyedek, a nyomortanyák és az újpalotai erdőben álló hajléktalantanyák ugyanannyira, mint a belvárosi paloták.

Konkrétabban: ha van Pestnek kézzelfogható zsidó identitása, akkor az itt van. Abba sem akarok belemenni, hogy a város maga mennyit köszönhet a zsidóságnak, ez eléggé köztudott – bár sajnos nem eléggé elismert –, de ez a néhány háztömb messze több, mint a pesti zsidóság egykori és talán mai központja. Ady erről így írt: „De az igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.”

Ady, mint szinte mindig, most is oly velősen, lényegbelátóan fogalmazott. A németek és magyarok uralta/irányította Buda az összeomlás szélén volt, amikor a három városrész egyesült, és Házmán Ferenc ugyan emberfeletti munkával igyekezett kirángatni a városrészt az összeomlás széléről, külső segítség, tudás és tőke nélkül ez nem ment volna neki, ahogyan Pest sem vált volna alig 35 év alatt 1908-ra azzá a virágzó nagyvárossá, amit Tábori Kornél oly alaposan rögzített a könyveiben. A tudás és a tőke javarészt a zsidóságtól származott, akiket nem csak a haszon és a boldogulás reménye hajtott, amikor befektetőként állták számos nagyberuházás cehjét, hanem a hit és a bizalom abban, hogy valami maradandót alkotnak, valami különleges, egyedi városnak lesznek, ki tudja, hanyadik alapítói. Otthont kerestek és találtak Budapestben, és a város, az ország iránti elkötelezettségük, szeretetük akkora volt, hogy sorra magyarosították a nevüket, lettek hazafibbak a melldöngető uraknál. Hogy mit kaptak mindezért cserébe, azt nem láthatták előre – példa erre a több tízezernyi zsidó, akik annak ellenére Pesten maradtak 1944. március 19-e után, hogy tisztában voltak vele, mi vár rájuk, de nem akarták/tudták elhinni, hogy ez a város meg ez az ország ezt teszi velük –, de hogy Budapest nélkülük egy bájos és aranyos koszfészek maradt volna, az biztos.

Hogy vajon ma mit jelent a zsidónegyed, arról az embereket kellene megkérdezni. De abban biztos vagyok, hogy a többség tisztában van vele, hogy hol van a zsidónegyed. Ha tévednék és nem így volna, akkor a városvezetést meg gyerekeink tanárait sarokba kell állítani legalább egy órára, hogy addig se hazudjanak vagy romboljanak.

Azt nem tudom megmondani, hogy a most jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok, ebben az ügyben az ott lakókat kellene megkérdezni. A negyedben a „dolgok” nagyjából úgy mennek rossz – vagy jó – irányba, mint Pesten egyébként. Amit látok, az az erőltetett dzsentrifikáció, ami Bronxban történt az elmúlt 20-25 évben, és csak elég megnézni, mi vár a negyedre meg a városra, ha új, drága ingatlanokat építenek, ha elüldözik az alacsonyabb keresetűeket, ha nem biztosítanak önkormányzati lakhatást százezreknek (értsd: a rászorulóknak), ha nem parkosítanak, ha a város minden funkciója a turisták kiszolgálásának van alárendelve. Erzsébetváros ebből a szempontból különösen kényes helyet foglal el, hiszen a belváros szerves része, és nyilván a kerület vezetőinek nehéz eldönteni, hogy melyik ujjukba harapjanak, kit szolgáljanak: a turistákat vagy a lakókat.

Abban biztos vagyok, ha nem figyelnek oda, akkor az lesz belőle, mint a prágai várból. Két éve a feleségemmel jártam Prágában, és elmentünk a Hradzsinba. Fél óra elteltével fejvesztve menekültünk. Halott hely volt, minden a turistáknak építve, minden az ő kiszolgálásukra hivatott, és ha lakik is ott valaki, azt csöndben és láthatatlanul teszi, mert mi egyetlen lakót sem láttunk. Nyilván nem lehet a cseh királyi vár és pesti zsidónegyed közt egyenlőségjelet tenni, de pontosan ez történik ma Budapesttel, Erzsébetvárossal és a zsidónegyeddel is. Szükség volna valamiféle tervre, elképzelésre, nem tudom, létezik-e ilyesmi, de a polgármester, a képviselőtestület mivel foglalkoznak, ha nem ezzel?

Első könyvem (Budapest noir) bűnügye Erzsébetvárosban játszódik, és nagyon is tudatos volt a helyszínválasztásom. Hol máshol játszódhatna egy regény 1936-ban Budapesten, ami a prostitúcióval foglalkozik? Pasaréten? Kispesten? Számomra és hősömnek, Gordon Zsigmondnak is a Teréz- meg az Erzsébetváros Budapest esszenciája. Gordon habozva megy Budára, sőt az akkori negyedik kerületben ugyan otthonosan mozog, de nem érzi magát ott jól. Én is ezt a városrészt szeretem a legjobban, hülye lettem volna nem hallgatni Stephen Kingre, aki azt mondta: “Write what you know.” (Írj arról, amit ismersz.) Lehetséges, hogy egy városismereti vetélkedőn elbuknék, ahogy a városvédő szakkörben is csak bölcsen hallgatnék, de talán mondhatom azt, hogy ismerem a kerületet. Az már sokkal érdekesebb kérdés, hogy a mikori negyedet ismerem-e jobban, a mait vagy a 80 évvel ezelőttit.

Akármi legyen is a válasz, olyannyira szeretem, hogy külföldön, Bécsben, New Yorkban, Párizsban mindig a megfeleléseket keresem, amitől a feleségem szabály szerint falnak megy. Városkérdésben Budapest a viszonyítási pont, azon belül is az Erzsébet- és Terézváros.