Gyerekmentés Budapesten 1944-45

Írta: Bányai Viktória – Frojimovics Kinga – Gombocz Eszter - Rovat: Holokauszt, Történelem

Az alábbiakban részletet közlünk Bányai Viktória – Frojimovics Kinga – Gombocz Eszter: A vészkorszak árvái c. kötetéből, amely egy átfogó történeti tanulmány kíséretében a holokauszt számos elárvult gyermektúlélőjének visszaemlékezéseit gyűjti össze. 

 

 

Gyerekmentés, bújtatás: szervezett és egyéni

Míg vidéken a gyerekmentés és bújtatás alapvetően egyéni akciókat, magánszemélyek bátor cselekedeteit jelentette, Budapesten a zsidó gyerekek mentése döntően intézményi, szervezeti keretekben zajlott. Egyrészt a fővárosban a német megszállást, illetve a zsidók csillagos házakba költöztetését követően is tovább működtek a hagyományos közösségi árvagondozó intézmények. 1944 áprilisától a speciális ellátást igénylő gyerekek számára fenntartott otthonok, az Izraelita Siketnémák Országos Intézete és a Lovag Wechselmann Ignác és neje Neuschloss Zsófia Vakok Tanintézete is az árvaház részeként funkcionált tovább. A zsidó, hitközségi fenntartású intézmények mellett ugyanakkor a nyilas hatalomátvételt követően, éppen a nyilas terror, a csillagos házakat, majd a gettókat érő állandó fegyveres razziák miatt nemzetközi humanitárius szervezetek, elsősorban a Nemzetközi Vöröskereszt, ill. a semleges országok magyarországi képviseletei is aktívan bekapcsolódtak a gyerekmentésbe. Rajtuk kívül igen fontos szerepet vállaltak még különböző keresztény egyházi intézmények is, elsősorban a református egyház Jó Pásztor missziója és a Skót misszió, de különböző katolikus rendházak is. A nemzetközi és egyházi intézményeken, szervezeteken kívül az illegálisan működő különböző zsidó cionista csoportoknak is fontos szerepe volt a fővárosi gyerekmentésben. Mindezek mellett persze Budapesten is voltak, sőt, a fennmaradt tanúvallomások, visszaemlékezések alapján a vidékiekhez képest még többen is említhetők, olyan bátor magánszemélyek, akik a legkülönbözőbb okoknál fogva zsidókat, köztük zsidó gyerekeket igyekeztek megmenteni.

Az alábbiakban a különböző mentő-akciókat, sok esetben egymással összefonódó gyerekmentési módokat lehetőség szerint kronológiai sorrendben mutatjuk be.

 

Szervezett gyerekmentés

A nyilas hatalomátvétel nyomán kialakult új helyzetre, azaz sok ezer ember elhurcolása következtében tömegesen egyedül maradó zsidó gyerekek megjelenésére, a Magyarországon működő nemzetközi szervezetek közül elsőként a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (VKNB) reagált. 1944. október 20-án Friedrich Born, a VKNB magyarországi képviselője a magyar Külügyminisztériumnak küldött jegyzékében sorolta fel azokat az épületeket, melyeket a szervezet igénybe vett, azaz vöröskeresztes, nemzetközi védelem alá helyezett. (Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 29. sz. dokumentum) Az épületek között öt olyan szerepelt, mely akkoriban már gyermekotthonként funkcionált „szükséget szenvedő gyerekek részére”. A gyermekotthonok többsége vidéken működött – Dreher-Hardy Mary tordasi kastélya, Dreher Jenő és neje, Dworzak Anna két háza Martonvásáron és Kernstok Károly udvarháza Nyergesújfalun –, az egyetlen budapesti helyszín ekkor Haggenmacher Ottó villája volt a XII. kerület Bérc utca 12-ben.

A budapesti Haggenmacher villába valójában már október elején megérkeztek az első gyerekek. A tulajdonos, aki Sztehlo Gábor evangélikus lelkész anyjának az unokatestvére volt, hivatalosan október 5-től adta át házát a Sztehlo vezette Jó Pásztor Gyermekvédő Egyesületnek. Az otthonban összesen mintegy 30 gyerek, és 8–10 felnőtt vészelte át a nyilas korszakot. Ez a Bérc utcai otthon volt az első azoknak a gyermekotthonoknak a sorában, melyet immár a Nemzetközi Vöröskereszt égisze alatt (annak ún. B-szekciójaként) az evangélikus egyház működtetett Sztehlo vezetésével. (A Bérc utcai otthonról bővebben ld: http://sztehloalapitvany.hu/jopasztor/01bercu16.html)

Friedrich Born

Az árva és elhagyott gyerekek védelmét Angelo Rotta pápai nuncius is felvetette Szálasi Ferenc miniszterelnökkel folytatott első tárgyalása alkalmával, 1944. október 21-én. A megbeszélésről fennmaradt hivatalos feljegyzés szerint a nuncius felhívta Szálasi figyelmét „3 katolikus vezetés alatt álló intézményre, amelyben árva és elhagyott kikeresztelkedett zsidó gyermekek vannak elhelyezve”, és arra kérte a nyilas miniszterelnököt, „hogy ezeket a kormány intézkedései kíméljék meg”. (Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 32a. sz. dokumentum)

A nyilas korszak gyermekmentésének egyik legfőbb jellemzője, hogy a kaotikus, napról-napra változó helyzetre a mentéssel foglalkozó szervezeteknek is naprakészen, az éppen adott helyzethez alkalmazkodva kellett válaszolniuk. Ennek köszönhető többek között, hogy a gyermekotthonok száma, az egyes helyszíneken gondozottak és bújtatottak, valamint a velük foglalkozó nevelők létszáma is gyakorta változott. Október 22-én, két nappal előző jegyzéke elküldése után Friedrich Born újabb jegyzéket küldött a magyar Külügyminisztériumnak. Ebben öt újabb budapesti gyermekotthont vont a VKNB védelme alá: Orsó utca 27-29. (kb. 105 személy részére), Róna utca 112. (kb. 60 személy részére), Akácfa utca 32. (kb. 20 személy részére), Lajos utca 22. (kb. 20 személy részére) és Nagyfuvaros utca 4. (kb. 60 személy részére). További négy gyermekotthon előkészítéséről is tájékoztatta a magyar hatóságokat: Dob utca 12. (kb. 20 személy részére), Dob utca 90. (kb. 250 személy részére), Király utca 69. (kb. 80 személy részére) és Ráth György utca 30. (kb. 40 személy részére).

A korszak jellemzője volt az is, hogy a zsidó intézmények, de keresztény egyházi intézmények is igyekeztek nemzetközi fennhatóság alá helyeztetni magukat, mivel úgy vélték, a nyilas kormány és az utcákon garázdálkodó nyilas egységek attrocitásaival szemben a nemzetközi védelem nagyobb biztonságot nyújt. A Zsidó Árvaház (Vilma királynő útja 25-27.) például a svéd követség védelme alá helyezte magát. A svéd követség ezért október 23-án jegyzékben kérte a magyar Külügyminisztériumot, hogy az árvaház alkalmazottait az illetékes hatóságok mentesítsék a munkaszolgálat alól. A jegyzék szerint ekkor az árvaházban összesen 380 négy és tíz év közötti árvagyerek élt. 1944. december elején a Zsidó Árvaházban már mintegy 800 gyerek lelt menedékre.

Sztehlo Gábor

Lederer Mór, a Fiúárvaház igazgatója a létszámnövekedésről a következőképpen számolt be egy december 1-én írt feljegyzésében:

„A legutóbbi hónapban az elhagyott és elárvult gyermekek százai menekültek be falaink közé, úgyhogy meg kellett nyitnunk Vilma királynő út 25. számú otthonunk mellett Munkácsy utca 5-7. számú árvaházi gyermekotthonunkat, és a két épületben ma már 800 gyermeket gondozunk. Be kellett fogadnunk ezeket a gyermekeket, mert szüleik elhaltak, vagy otthonukból eltávolíttattak, napról-napra a legmegindítóbb körülmények között menekülnek be hozzánk a legnagyobb nyomorból ezek a gyermekek.”
[Forrás: Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 49m. sz. dokumentum]

A dokumentum érdekessége, hogy Lederer a Belga Vöröskereszttől kért élelmiszersegélyt az árvaház számára, mivel a gyerekek élelmiszerjegyek nélkül menekültek be az árvaházba. A Belga Vöröskereszt háború alatti magyarországi működéséről azonban a szakirodalom nem tud. A magyar Külügyminisztérium egy 1944. november 8-án kelt jelentése szerint a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt mellett a Svéd, a Francia és a Portugál Vöröskereszt segédkezett Magyarországon.

Valóban: 1944 októberében a svéd mellett más semleges országok követségei is aktivizálták magukat a gyerekmentés terén (is). A spanyol követség például 6-14 év közötti zsidó gyerekek mentését határozta el a következő kritériumok alapján: árvák, félárvák, olyan gyerekek, akiknek mindkét szülőjét ismeretlen helyre vitték, és menekültek.

Komoly Ottó

A nyilas korszak egésze alatt ugyanakkor a Friedrich Born vezette VKNB védelme alatt működött a legtöbb gyermekotthon, több mint 50, melyben 5000-6000 gyerek lelt menedékre. Az otthonokat szervezetileg a VKNB két részlegre bontotta. Az ún. A-szekciót a cionista Komoly Ottó vezette, az ún. B-szekciót pedig Sztehlo Gábor evangélikus lelkész. Az A-szekció fennhatósága alá elvben csak zsidó gyerekek számára fenntartott gyermekotthonok tartoztak, míg a B-szekcióhoz elvben a nem zsidó és kikeresztelkedett gyerekek gondozása tartozott. A gyakorlatban azonban volt némi átjárás a különböző otthonok között, a zsidó vallású és a kikeresztelkedett gyerekeket nem minden esetben különítették el egymástól. Friedrich Born egy 1944. december 2-án kelt jelentésében 28 gyermek- és csecsemőotthonról írt, melyet a VKNB tartott fenn közösen a Jó Pásztor misszióval összesen 1330 férőhellyel „megkeresztelt zsidó fajú gyermekek részére”, valamint 23 további, az A-szekcióhoz tartozó gyermekotthonról, melyben 3845 gyerek élt. (Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 279g. sz. dokumentum)

A városban garázdálkodó nyilas csoportok – az érintettek reményeinek dacára – már a korszak első heteiben sem tartották tiszteletben a nemzetközi védettséget. Born már november 4-én arról számolt be a Külügyminisztériumnak, hogy a VKNB intézményeit különböző attrocitások érték. November 3-án például a Budakeszi út 69-ben működő, 50 férőhelyes gyermekotthonból annak ellenére elhurcoltak élelmiszervásárlás közben három gondozót, hogy azok bemutatták érvényes vöröskeresztes igazolványaikat. A VKNB másnap ugyan megtalálta a három személyt a közeli Hárshegyi út 8-ban lévő ún. Ifjú-Nyilaskeresztes táborban, de onnan a Vöröskereszt munkatársainak nem sikerült az illetőket kihozniuk. November 1-én este a Zsidó Árvaházat is fegyveres támadás érte. Ott végül a nyilasok négy munkaszolgálatost hurcoltak el, ugyanis az árvaház akkor munkaszolgálatos körlet is volt egyben. Az esetről november 5-én a svéd követség tájékoztatta a Külügyminisztériumot, egyben kérve a magyar hatóságokat, hogy a fogságba ejtetteket kutassák fel, és intézkedjenek szabadon bocsátásukról. November folyamán több gyermekotthont is ért nyilas támadás, bizonyos esetekben nem csupán a személyzet egyes tagjait, de gyerekeket is elhurcoltak.

Egy 1944. november 29-én kelt, a külügyminiszternek címzett tiltakozó beadványában Sztehlo Gábor a következőket sorolta fel:

„Ilyen esetek előfordultak a Ribáry u. 12., a Guyon Richárd u. 8. és a Városmajor u. 54. számú otthonokban, ahol igazoltatások történtek, a Roskovics u. 8. számú otthonban, ahol tíz gyermeket elvittek és közbenjárásra is csak két nap múlva bocsátottak szabadon, végül legutóbb f. hó 28-án a Gellérthegy u. 45. számú otthonban. Ez utóbbi otthonban két altiszt és egy nyilaskeresztes párttag jelentek meg és bár a ház védőlevelét és a Magyar Királyi Kormánnyal történt megállapodásnak a Nemzetközi Vöröskereszt pecsétjével ellátott kivonatát bemutatták, a lakás tulajdonosát, Baross Pál urat, továbbá a gondozó személyzet két tagját elvitték.”
[Forrás: Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 294. sz. dokumentum]

1944 november közepére aztán Szálasi eldöntötte, hogy a még Budapesten tartózkodó zsidókat zárt gettó(k)ba költözteti. Ez a különböző nemzetközi védettséget élvező gyermekotthonokban és gyermekkórházakban élő gyerekeket, valamint ezen intézmények személyzetét is érintette. A VKNB november 21-én kelt jegyzéke szerint az intézkedés a Komoly Ottó vezette A-szekció esetében 23 gyermekotthont és 2 csecsemőotthont érintett. (Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 218a. sz. dokumentum, benne az érintett otthonok címének, valamint a gondozottak és a személyzet létszámának a feltüntetésével.)

Ugyanakkor még december folyamán is igyekeztek különböző gyermekmentéssel foglalkozó szervezetek vöröskeresztes védettséget szerezni. December 1-én például Velics Ferdinanda, a Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek tartományfőnöknője a Magyar Vöröskereszt elnökétől többek között a rend Somlói út 16. szám alatti rendházának VKNB védelmét kérte. Indoklása szerint a rendházban már 1944. július 1-je óta működött „zsidószármazású keresztény gyermekek és anyák Őrangyal Otthona – 100-110 személy részére”. (Karsai, Vádirat a nácizmus ellen, 323. sz. dokumentum) A kérvény hátoldalán Kemény Gábor kézírásával a következő szöveg található: „Zsidók el, többi marad.”Az otthonból azonban a nővérek bátorságának köszönhetően végül a zsidók nem kerültek el, mint arról Mérei Anna 2001-ben készült dokumentumfilmje, az Őrangyalház is beszámol.

A fővárosi zsidók vezető testülete, a Zsidó Tanács 1944. december 5-én tárgyalt először Solymossy János rendőr törzsfőfelügyelővel (akkor a „zsidók összeköltöztetésére kirendelt miniszteri biztos”, majd december 15-24. között Budapest rendőrfőparancsnoka) a VKNB védelme alatt álló mintegy 6000 gyerek és gondozó személyzetük gettóba költöztetéséről. Solymossyval ugyan a Zsidó Tanács vezetői abban állapodtak meg, hogy az otthonokat december 20-án kezdik a gettóba telepíteni, és addigra a gettóban szabaddá teszik e célból az iskolaépületeket, a magyar hatóságok már december 12-én megkezdték az átköltöztetést arra hivatkozva, hogy a nyilas kormányt a semleges országok nem ismerték el, így minden velük kötött korábbi megállapodás érvénytelen. A Zsidó Tanács kényszerűségből a gettóba érkező gyerekeket a Klauzál tér 11-ben, a vásárcsarnok háromemeletes lakóház részében helyezte el. Ilyen esetre emlékezik például kötetünkben Pollatsek Imre. A Klauzál téri összevont gyerekotthon házparancsnoka dr. Kanizsai Dezső, a pesti hitközség Süketnéma Intézetének igazgatója lett, aki a gondozása alatt álló süketnéma és vak gyerekekkel együtt költözött be a gettóba.

December 12-én végül nem minden vöröskeresztes otthonból költöztették be a gyerekeket a gettóba. A gettón kívül maradtak átköltöztetéséről folyamatosan tárgyaltak a magyar hatóságok, a Zsidó Tanács és a VKNB képviselői. A tárgyalásokkal párhuzamosan, általában az ott elhangzottakat teljesen figyelmen kívül hagyva, a hatóságok folyamatosan újabb és újabb gyerekcsoportokat vittek be a gettóba. December 24-én például 300 gyerek érkezett oda, akiket a Zsidó Tanács Kanizsai gondjaira bízott a Klauzál téren.

A kötet több emlékezője – Tabák Sára, Kálmán Erzsébet, Bárdos Márta, Nádudvari Zoltán – is felidézik, hogy épp 1944. december 24-én nyilasok törtek be az Árvaház fasori és Munkácsy Mihály utcai épületébe is, és az összeterelt gyereket és nevelőket a Duna-part felé indították. Egyeseknek útközben sikerült megszökniük, mások átélték, hogy a menetet kísérő nyilasokat a XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonái arra utasították, hogy a Síp utcába, vagyis a gettóba vigyék a gyerekeket. A nyilasok félreértésből a Szív utca 33. és 46. számú házakba hajtották a menetet. Innen másnap, más nyilasok egy csoportnyi gyereket mégis a Duna-partra terelt, és többségüket agyonlőtték.

A gettó többi lakójával együtt 1945. január 18-án felszabadultak a gyerekek is. A túlélők közül azonban sokan árván vagy félárván, közeli hozzátartozók nélkül továbbra is zsidó és nem zsidó intézmények és szervezetek gondoskodására szorultak.

támogatás
Pop up banner

Címkék:árvaházak, holokauszt

[popup][/popup]