Goldgruber Simon lelkesedése és kiábrándulása

“Alulírott azon alázatos kérelemmel fordulok Főméltóságod Nagytekintetű Színe elé, kegyeskedjék… úgy a magam, mint feleségem Schiller Blanka… részére a sárga csillag viselése alól a mentességet megadni.”

Goldgruber Simon Wolf, a tolna megyei Pálfán született 1889-ben. A család kóser mészárszéket és kocsmát működtetett a faluban. Akárcsak a Napfény íze című film hősei, Simon is azt az utat választotta, hogy magyarrá váljon nemzeti identitásában. Azonban, mint sokan másoknak, neki sem sikerült megmentenie családját: a holokauszt áldozatai lettek mindannyian, az auschwitzi gázkamrák ártatlan áldozatai. A család zsidónak és egyben magyarnak tartotta magát, és a család férfitagjai számára nem volt kérdés, hogy a haza védelmében bevonuljanak katonának. Simon lánya, visszaemlékezésében a következőképp emlékszik erre:

„A családom történetén gondolkodva, azon tűnődtem, hogy mindegyiknek az élete olyan jellemző volt, a magyar és közép-európai zsidóságra. Zsidónak és egyben magyarnak tartották magukat, és amikor hadba kellett menni, a férfiak fenntartások nélkül vonultak be katonának. A magyar hazáért harcoltak, és pl. a trianoni békeszerződés hatása, őket is szomorúsággal töltötte el. Nagyapám az 1848-as szabadságharcban tevékenyen részt vett. A magyar haza iránti hűség és tisztelet egyébként az egész családban jellemző volt, később apám is boldogan vett részt mindkét világháborúban.”

Európában a Monarchia hadserege – szemben a császári német hadsereg gyakorlatával – a zsidókat a tisztikarba is befogadta. Ez egyáltalán nem volt szokványos. A hivatásos állományban is nagy számban találunk zsidó tábornokokat, főtiszteket, tiszteket. A „filoszemita közös hadsereg” az első világháború előtt már 30 000 zsidó tartalékos tisztet számlált soraiban. Mivel a kötelező sorozás nyomán jelentősen megnőtt a zsidó katonák száma a hadseregben, a honvédelmi vezetés az első világháború idején létrehozta a zsidó tábori lelkészet intézményét. 1914–18 között 94 tábori rabbi szolgált a közös hadseregben és a Magyar Királyi Honvédségben.[1]

1918-ban pészach ünnepén 135 ezer fronton szolgáló zsidó katona kapott maceszt a főparancsnokságtól, a front hátországában további 26 ezren. Piavénál Schwarz Mózes tábori rabbi egyetlen napon 287 zsidó tartalékos tisztet temetett el.[2]

A világháború kitörése alapos fejtörést okozott a korabeli liberális és a zsidó felekezeti újságokban. Dilemmák sora övezte a témával kapcsolatos cikkeket, milyen mértékben vállaljanak áldozatot a hadköteles zsidó férfiak. Hivatkozási alapul szolgált a pogromjairól és zsidóüldözéséről hírhedt cári Oroszország. Az Egyenlőség például nagy nemzeti összefogásra buzdított, amitől az antiszemitizmus eltűnését remélték, az Ungarlandische Jüdische Zeitung viszont pesszimista volt ebben a kérdésben.[3] A Múlt és Jövő 1915-ben „Hóemberposzt” (purimi tréfa az északi harctéren)[4], az Érdekes Újság 1917-ben „Hosszúnap a fronton” címmel közölt fotót a zsidó katonák ünnepeiről.[5]

I. Károly az utolsó magyar király 1917-ben, a következőket mondta a magyar zsidóság első világháborúban betöltött szerepéről:

“A zsidó lakosság igen hazafias. Mi ezt neki sohasem fogjuk elfelejteni. A zsidóság a fronton is mindig híven teljesítette kötelességét. Köszönöm a magam és a hadsereg nevében.” [6]

József főherceg, akit az első világháború kitörésekor 1914 júliusában a szerbiai harctérre küldtek, majd a galíciai hadszíntérre vitték át, szintén nagyon elismerően nyilatkozott azokról a katonákról, akik zsidóként vettek részt a harcokban.

„ Igen sok alkalmam volt a zsidó hitvallású katonákat megfigyelnem, és nem láttam különbséget köztük és más katonáim között; hősiességük bámulatos, elszántságuk minden dicséreten felül áll. Magyar fiúk közt, mint igaz magyarok. vállvetve küzdöttek a vérengző szerbek és a hatalmas orosz ellen, a dicsőségben egyenlő részük van hős bajtársaikkal. A legkiválóbb hősök között nem egy a magyar zsidó. Nemegyszer láttam saját szememmel a legrettenetesebb küzdelmek kétségbeesett tusáiban őket, és emelt lélekkel bámultam a közös vitézséget, melyben minden hazafi egybeolvadt és egyaránt kivette részét valláskülönbség nélkül. A zsidó is megmutatta, hogy olyan jó hazafi és vitéz katona, mint bárki más.”[7]

Goldgruber Simon 1910-1913 között tényleges katonai szolgálatot, 1914-1918 között pedig hadiszolgálatot teljesített. Igen jó katona hírében állt. Harcolt Piavénél, és az orosz fronton is. Nagyon sok kitüntetésben részesült, például ezüst vitézségi érem, bronz vitézségi érem, vasérdem keresztkoronával, Károly csapat kereszt és sebesülési érem. Az első világháború alatt két ízben megsebesült, 1914-ben és 1916-ban. Isonzónál nagy sebesülést kapott. Különböző kórházakban, illetve a 69. gyalogezred üdülőjében gyógykezelték.

A zsidóság az első világháborús hősies szerepvállalásától az antiszemitizmus eltűnését remélte, azonban hamarosan csalódnia kellett.  Az elvesztett világháború végén az antiszemita propaganda egyre erősödött, megkezdődött a bűnbakok keresése. Az elkeseredés 1918 novemberében és decemberében spontán és pogrom-jellegű kilengések atrocitások formájában is megnyilvánult. Zsidóellenes pogromok sora vette kezdetét, aminek a Goldgruber család is áldozatul esik. Az első világháborút követően a család a fehér és a vörös terror áldozatává is válik, a pálfai pogromban felgyújtják Goldgruberék kocsmáját és házát is. Simon ekkor dönt úgy, hogy felköltözik Budapestre és kocsmát nyit. A családi visszaemlékezés a következőképp mesélte az eseményeket:

„Anyám megélte Pálfán azt is, hogy jöttek a kommunisták, és fölégették a kereskedőknek, meg gazdagabb parasztoknak a házát. Ez 1918 novemberében volt. Aztán jöttek a különítményesek, meg a katonák, és a zsidókat irtották. Anyám mesélte, hogy fölgyújtották a házukat, és elszedték a vagyonukat. A különítményesek lőttek is. Anyámnak így veszett oda az egész stafírungja. Erről még egy bizonyítványt is kiállított a pálfai helyi tanács akkor. 12 évig élt anyám Pálfán, és itt ismerkedett meg apámmal, és egymásba szerettek.”[8]

 Amikor Simon a katonaságtól leszerelt, az első világháborúban szerzett harci érdemeiért kapott különféle kedvezményeket, így kiváltotta az iparengedélyt, hogy kocsmát tudjon nyitni. Eredetileg is az volt a terve, hogy ha leszerel, folytatja a családi tradíciót és nyit egy kocsmát. Abban az időben az italmérés állami monopólium volt, de hadi érdemeire való tekintettel kapott iparengedélyt és forgalmi engedélyt italmérés és dohányárusító üzlet nyitására. Az első kocsmáját 1924-ben a 7. kerületben, a Szív utcában nyitotta meg. Utána pár évre rá kinézte magának a 8. kerületben a Práter utcában azt a kocsmát, amit aztán 1928-ban nyitott meg, és egészen a haláláig vezetett.

A családi visszaemlékezésben fő vezérfonal Simon első világháborús hősiessége és a folyamatos remény, hogy a család életét nem befolyásolják majd a zsidótörvények, sőt a család minden a zsidókat érintő megszorítások alól mentesül. Látszólag úgy tűnt, hogy a remény beteljesedik, de a valóság egészen másról tanúskodik. A család visszaemlékezését idézzük:

„A Horthyék ezt megcsinálták, hogy az első világháború kitüntetett zsidó katonáit kivételezésben részesítették. Ez azt jelentette, hogy ugyan gettóba vittek minket, meg mindenhova, de később vették el az üzletét, és kapott egy kis „slajfot”. Mint katona került föl Pestre, és itt volt neki az egyik testvére, az Eszter, ő segítette az elején. Eredetileg is, az volt a terve mint katona, hogy ha leszerel, akkor nyit egy kocsmát. Abban az időben ezek állami monopóliumok voltak. Hadi érdemeire való tekintettel kapott apám Iparengedélyt és forgalmi engedélyt, italmérés és dohányárusító üzlet nyitására. 1938-ban behívták apámat munkaszolgálatra, néhány hónapra. Ez valami kísérlet volt, hogy hogyan lehet ezt az első világháborúban harcoló korosztályt munkaszolgálatra felhasználni. Közben pedig apáméknak a zsidótörvények értelmében magyar állampolgársági igazolást kellett beszereznie. Kivételezettséget lehetett kapni az első világháborúban való részvétel illetve eredmények miatt.”[9]

Goldgruber Simon, bár egész életében hitte, hogy az első világháborúban szerzett érdemei megmentik a holokauszt borzalmaitól, a történelem mégis közbeszólt. Sokáig reménykedik, hogy a családnak nem kell sárga csillagot viselnie, és nem vonják meg tőle az iparengedélyét sem. Az első világháborúban szerzett érdemei azonban nem védik meg a zsidótörvények alól, ahogy azt korábban gondolta. Végső elkeseredésében levelet ír Horthy Miklós kormányzónak, és kéri, hogy a hadi érdemeire legyen tekintettel, és mentesítse családját a sárga csillag viselése alól, de választ nem kap. Részlet a levélből:

„Főméltóságú Kormányzó Úr! Legkegyelmesebb Uram!

Alulírott azon alázatos kérelemmel fordulok Főméltóságod Nagytekintetű Színe elé, kegyeskedjék a 2040/944. M.E. számu rendelet értelmében úgy a magam, mint feleségem Schiller Blanka, nemkülönben Arnold és Mária részére a sárga csillag viselése alól a mentességet megadni. Alázatos kérésem támogatására bátor vagyok a következőket felemlíteni: Tolna-megyében, Pálfán születtem 1889. március hó 10.-én. Magyar állampolgár vagyok. 1910. november 14-től 1913. augusztus hó 20.-ig tényleges szolgálatot, 1914.év július hó 27.-től- 1918. év oktober hó 31.-ig pedig hadiszolgálatot teljesítettem, volt cs. ás kir. Hindenburg 69. gyalogezrednél. A harctérre mint szakaszvezető indultam ki és mint törzsőrmester tértem vissza. A harctéren feletteseim az ellenség előtti vitézi magatartásom jutalmaképpen II. osztályú vitézségi érem bronz vitézségi érmet, vas érdemkeresztet koronával, Károly-csapatkeresztet és sebesülési érmet adományozott. A világháború alatt két ízben súlyosan megsebesültem. A fronton 27 hónapot töltöttem és  mint szolgálatvezető és szakaszparancsnok teljesítettem szolgálatot. Arnold fiam 1942-ben mint msz az oroszfrontra ment és 1943. januárjában a Magyar Vöröskereszt értesítése szerint a Don-partján eltűnt. Megjegyezni bátorkodom, hogy néhai édesapám, aki Tolna megyében, Pakson született 1859-ben az olasz hadjáratban, mint honvéd őrmester részt vett.”[10]

Fia Goldgruber Arnold munkaszolgálatban hal meg. Lánya és felesége csillagos házban majd a budapesti gettóban az éhenhalás szélén éli túl a megpróbáltatásokat. Simon vatikáni védlevéllel Kispesten bujkálva vészeli át a háborút. A felszabadulás után még visszamegy a Práter utcai kocsmába, de nem tudja feldolgozni fia és családja elvesztését. Simon 9 testvére, a szülei és a teljes pálfai rokonság Auschwitzban halnak meg. Senki nem tér vissza a haláltáborból. Simon megtörve, 1952-ben hal meg Budapesten.

[1] http://www.remeny.org/remeny/2015-1-szam/robert-peter-magyar-zsidok-az-i-vilaghaboruban/

[2] http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201205/a_magyar_zsido_egyutteles_tortenete_1918_ig

[3] http://hvg.hu/velemeny/20101217_vilaghaboru_zsidosag_karolyi

[4] Múlt és Jövő, V. évf. március, 107 old.

[5] Érdekes Újság, V. évf. 41 sz. 6. old.

[6] http://www.elib.hu/04000/04093/html/szocikk/15315.htm

[7] http://www.elib.hu/04000/04093/html/szocikk/15315.htm

[8] Interjú Vereckei Lászlónéval, Golgruber Simon lányával. Az interjút Czingel Szilvia készítette 2006-ban. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[9] Interjúalany V. L.- né, Golgruber Simon lánya. Az interjút Czingel Szilvia készítette 2006-ban. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[10] Interjúalany V. L.-né, Golgruber Simon lánya. Az interjút Czingel Szilvia készítette 2006-ban. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.