Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk

Az auschwitz-birkenaui Sonderkommando

Áprilisban jelenik meg Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című könyve, amely az auschwitz-birkenaui Sonderkommandó életben maradt tagjaival készült beszélgetéseket tartalmazza. Az izraeli történész könyve fontos forrása volt Nemes Jeles László Saul fia című Oscar-díjas filmjének.

A Sonderkommando tagjainak tevékeny részt kellett vállalniuk fogolytársaik meggyilkolásában. Nem ők jelentkeztek erre a feladatra. Náci fogvatartóik választották ki őket, és a terv az volt, hogy mikor minden zsidót megöltek, ők lesznek az utolsó áldozatok. Nem sokan élték túl ezt a pokoli megpróbáltatást. Greif szerint a sonderesek beszámolói a nácik által elkövetett tömeggyilkosság legértékesebb forrásai. Többen kollaborációval vádolták őket, de nem voltak sem kollaboránsok, sem bűnözők – a megsemmisítő táborok legnyomorúságosabb foglyai voltak. Greif az egyik túlélő mondatával zárja a könyvet: „Igazából senki sincs abban a helyzetben, hogy megértse, ami Auschwitz-Birkenauban történt. Erre csak azok képesek, akik átélték.”

Greif részletes hátteret rajzol az Endlösung gyakorlati megvalósításáról, sokat idéz a koncentrációs táborok területén a foglyok által elrejtett feljegyzésekből, hosszan beszélgetett Auschwitz-Birkenau sondereseivel.

Gideon Greif 1951-ben született izraeli történészprofesszor, fő területe az auschwitzi megsemmisítőtábor és az ott működő Sonderkommando. Több holokauszttal foglalkozó nemzetközi intézmény kutatója és vezetője, több mint harminc éve dolgozik a jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelyen, számos ország egyetemének vendégelőadója. 1995-ben megjelent fő műve, a Könnyek nélkül sírtunk először németül jelent meg, majd még hat nyelven. Legújabb, 2015-ben megjelent, Itamar Levinnel együtt írt munkájában (Aufstand in Auschwitz) az 1944. októberi Sonderkommando-felkelés történetét tárta fel.

Részlet a kötetből

Abraham és Slomo Dragon: „Együtt a kétségbeesésben – együtt a reményben

A vetkőzőben végzett munkája idejéből melyik csoportra emlékszik a legtisztábban?

SLOMO: Akkor hadd beszéljek egy fura transzportról, amely 1943 végén vagy 1944 elején érkezett. Akkoriban nagyon sok transzport jött, és a barakkszolgálatosoknak is munkába kellett állniuk. Egy szép napon nagyon furcsa transzport érkezett; addig még hasonlót se láttunk. Az emberek egészen másként néztek ki, mint a gettóból jött zsidók. Különleges ruhákat viseltek, és látszott, hogy addig semmiben nem szenvedtek szükséget. Jól voltak eleresztve. Némelyik nő szőrmebundát viselt, és arany ékszerei voltak; a retiküljük valódi bőrből volt. Csupa kifinomult teremtés. Úgy festettek, mintha egy egészen más világból jöttek volna.

Hová valók voltak ezek a zsidók?

SLOMO: Először mi se tudtuk. Angolul és franciául beszéltek. Később hallottuk, hogy amerikai és francia állampolgárok, akik a háború kitörése idején véletlenül Lengyelországban tartózkodtak. A németek elfogták és koncentrációs táborba szállították őket.

Hányan voltak ebben a csoportban?

SLOMO: Úgy százhúsz és kétszáz között.

Hogyan hozták őket a krematóriumba?

SLOMO: Teherautókon, mint a többieket, de másként bántak velük. A németek először udvariasan és barátságosan viselkedtek.

Hol találkozott ezzel a csoporttal?

SLOMO: Az I. (II.) krematórium udvarán.

Maga mit csinált ott?

SLOMO: Ekkoriban történt, hogy a németek a barakkszolgálatosokat is a krematóriumokhoz irányították. Minden épületre jutott belőlünk. Ilyen helyzetekben, amikor csúcsra járt a munka, mindig a krematóriumokhoz rendeltek minket.

Folytassa, kérem. Mondja el, mi történt ezzel a különös transzporttal.

SLOMO: Emlékezetes maradt számunkra ez a társaság. A németek az I. (II.) krematórium alagsorába vezették őket, ahol levetkőztek. Amikor sokan már a gázkamrában voltak, de a többiek még vetkőztek – vagyis mielőtt a gázkamra ajtaját rájuk zárták volna –, a sonderkommandósok parancsot kaptak, hogy szedjék össze a vetkőzőben maradt holmit. Egy elegánsan öltözött nő állt a helyiségben a lányával. Schillinger, az SS tiszt is éppen ott időzött. A nő nem akart meztelenre vetkőzni; a melltartóját és a bugyiját magán tartotta. Schillinger odafordut, és ráordított: „Nem! Vetkőzzön le teljesen!” – és a melltartójára szögezte a pisztolyát. A nő kikapcsolta a melltartót, meglengette Schillinger orra előtt, és a karjára ütött. A pisztoly a földre esett. A nő gyorsan lehajolt, felkapta a pisztolyt, célba vette Schillingert, és lelőtte.

Ki volt ez a Schillinger?

SLOMO: A tábor Rapportführer-e (állományfelelős, aki a táborparancsnoknak jelentett). Különlegesen kegyetlen alak. Csak sajnálni lehetett azt, akit a markába kaparintott. Félholtra verte az embereket, és iszonyatos, rémisztő szadista volt.

Tud róla, hogy ölt-e a saját kezével is?

SLOMO: Mi sem természetesebb. Az egész tábor úgy ismerte mint véreskezű gyilkost.

Magát is megütötte?

SLOMO: Igen, engem is.

Térjünk vissza Schillinger és a nő epizódjához. Mi történt ezután?

SLOMO: Nagy felfordulás támadt a vetkőzőben. A németek féltek, hogy a nő őket is célba veszi. Mindenkit kikergettek a helyiségből, és lelőtték a nőt. A sonderkommandósokat is csak ezután engedték vissza. A nő holtteste ott terült el a padlón, Schillingeré mellett. Amikor Schillinger halálának híre ment, a tábor ujjongott örömében. Amikor visszamentünk a sonderkommandós barakkokba, és beszámoltunk Schillinger haláláról, a többiek igazi ünnepséget rendeztek.

Ja’akov Gabai: „Ki fogok jutni innen!”

Előfordult, hogy a sonderkommandósok rokonokkal találkoztak?

Ez, a magyarországi zsidók transzportjainak kivételével, bármikor megeshetett. A feleségem is a táborban raboskodott, és mindenki, aki hasonló helyzetben volt, örökös félelemben élt. Rettegtem, hogy a feleségemet is itt, a krematóriumban gyilkolják meg, és azon rágódtam, mit tennék, ha ez bekövetkezne. Szerencsére erre nem került sor, de 1944. október 31-én, amikor az utolsó négyszáz „muzulmánt” kísérték a halálba, köztük volt két unokafivérem is, aki a birkenaui D munkatáborban dolgozott. Leültünk a vetkőzőben, és két órán át beszélgettünk.

Tehát tudta, hogy az unokatestvéreire halál vár.

Persze hogy tudtam. A németek parancsaiból értesültünk róla, kikkel fognak végezni. Amikor a fogolynak le kellett vetkőznie, és kapott egy pokrócot, egy kevés kenyeret és némi margarint, ez azt jelentette, hogy hamarosan viszik a krematóriumba.

Miről beszélgettek?

Megkérdeztem, hogy lehet az, hogy éppen ők, akik mindig olyan bátrak és élelmesek voltak, ebbe a helyzetbe kerültek. Azt felelték: „Ezt a sorsot szánta nekünk a végzet, nem térhetünk ki előle.”

Ettek és cigarettáztunk, amíg el nem jött számukra az indulás ideje. „Itt az idő, hogy végezzünk veletek” – mondta az egyik német, én pedig azt mondtam nekik: „Valami szörnyűt akarok mondani nektek; de nem fogtok szenvedni.” A gázkamrához vezettem őket, és megmutattam, hol töltik be a gázt. „Ha ide ültök, egy másodpercig se szenvedtek majd.” Amikor elmentem, azt mondta a német katona: „Csak így tovább – neked aztán van vér a pucádban!” Azt feleltem: „Miért kellene olyan sokat szenvedniük?” Aznap a meggyilkoltak közül tízen görögországi ismerősök és családtagok voltak.

Mire mind a 390 holttestet elhamvasztottuk, ki-ki közülünk hamuvá változtatott néhány rokont és ismerőst. Az egyes áldozatok maradványait elkülönítettük, és pléhdobozokban eltemettük; továbbá feljegyeztük a halottak nevét, valamint születésük és meggyilkolásuk dátumát. Még kaddist is mondtunk fölöttük. Most aztán értünk ki mond majd kaddist? – tűnődtünk… Hallottam, hogy amikor bejöttek az oroszok, megtalálták a dobozokat.

Kérem, beszéljen néhány transzportról, amely emlékezetébe vésődött.

Az első sonderkommandós munkanapom délutánján egy magyarországi transzport érkezett.

Élénken emlékszem egy transzportra, amely Görögországból hozott kétezer embert 1944 júniusában. Ez volt az utolsó görögországi transzport, és az összes zsidót szelekció nélkül kivégezték; így rendelkezett a táborparancsnok. A transzport minden tagját felfalták a lángok, kivétel nélkül.

1944. június végén a cigánytáborból hoztak foglyokat. Ellenálltak, mert nem akartak a krematóriumba jutni. Még mind egészségesek voltak.

1944-ben, július közepén, hajnali háromkor transzport érkezett legalább ezerötszáz emberrel. Magyarországi zsidók voltak – férfiak, nők, kisgyerekek. A vetkőzőben vártuk őket. Először az asszonyokat, a lányokat és a gyerekeket hozták. Egyszer csak egy asszony, aki két gyerekkel jött, megkérdi tőlünk: „Hogy vetkőzhetnék le maguk előtt? Ez gyalázat!” Mondtuk neki, hogy mi ehhez már hozzászoktunk, de mielőtt folytathattuk volna, megjelent a táborparancsnok, és azt mondta a nőnek: „Ide tegye a ruháit és a gyerekekét is, és jól jegyezze meg a fogas számát, hogy majd megtalálja.” Micsoda ironikus helyzet… És a nő ment egyenesen a gázba, a gyerekeivel együtt. Hát így…

1944 augusztusában egyre kevesebb magyar transzport érkezett; és amikor végképp elfogytak, nem maradt már olyan hely, ahonnan zsidókat küldhettek volna. Később jött még néhány kisebb transzport, de aztán a folyamatosság végleg megszakadt. Ahonnan talán még küldhettek volna zsidókat, onnan a németek fokozatosan visszavonultak.

Eliezer Eisenschmidt: „Hála egy lengyel családnak…”

Ismerte azokat a sonderosokat, akik titkos naplót vezettek?

Néhányat ismertem közülük. Például a „makówi maggid”-ot. Prédikátor volt, parabolákat adott elő a zsinagógában. Kezdetben az I. bunkerban dolgozott, de amikor átköltöztünk a krematóriumokba, a II. (III.)-ba helyezték, Grabowski alá, akinek a felesége makówi volt. Kérkedett vele, hogy itt is kóserül étkezik, noha a tábor étrendje egyáltalán nem felelt meg a szabályoknak. Nemhogy disznóhúsban, de még húsban sem volt részünk. 1944-ben, pészach idején, amikor a helyzetünk valamicskét javult, egyikünk megvesztegette valamelyik konyhai munkást – ezek zöme szovjet hadifogoly volt –, hogy adjon egy kis lisztet. Maceszt akartunk sütni, hogy a „makówi maggid” széderestet tarthasson. Barkácsoltam egy fogaskereket, hogy a macesz tésztájába lyukakat fúrhassunk. Éjjel bekapcsoltuk a barakk kályháját, és így sütöttük meg a maceszunkat. Nem féltünk, mert már veteránok voltunk. Borunk, az nem volt, így hát a Maggid – erre még most is élénken emlékszem – azt javasolta: „Mondjuk el az áldást tea fölött.”

A Maggid ugyanazt a munkát végezte, mint a többi sonderkommandós?

Azon voltunk, hogy megkíméljük. Ünnepnapokon a kápó, aki szintén Maków környékéről jött, könnyű vagy könnyen színlelhető munkát adott neki. A lényeg az volt, hogy a németek ne gyanúsíthassák tétlenséggel, és egyszersmind megkíméljük a legnehezebb feladatoktól. Közönséges hétköznapokon holttesteket vonszolt a krematóriumban.

Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk, fordító Szántó Judit. Európa Könyvkiadó Kft, 2016, 600 oldal,  3990 forint