Forradalom és ellenforradalom a zsidó sajtóban 1. – Egyenlőség

Az emancipáció hamar fellendítette a zsidó sajtót[1] Magyarországon. A zsidó közönség igényelte, hogy saját lapjai legyenek, de zsidó publicisták nagyon sok más újságba is írtak. A hivatalos zsidó sajtó általában a mindenkori kormánypolitikához igyekezett idomulni. Így volt ez az első világháború alatt, de a forradalmak idején is. 

 

 

Az Egyenlőség (1881-1939) a legelterjedtebb felekezeti újság volt a korszakban, a kongresszusi irányzatú (neológ) zsidóság felfogását tükrözte.

Az Őszirózsás Forradalmat a zsidó sajtó, köztük az Egyenlőség üdvözölte. Megpróbáltak a Tanácsköztársasághoz is alkalmazkodni, de az utóbbi világnézeti okokból ezt nem fogadta el.

Szabolcsi Lajos főszerkesztő nem adta nevét a proletárdiktatúra támogatásához, így az Egyenlőség 1919. március 29-i, április 5-i és 12-i számaiban hiába keressük a szerkesztő nevét. Ekkor azonban még úgy látszott, megmarad a zsidó sajtó. Szabolcsi Lajos az 1919. szeptember 11-i számban így írt ezekről a lapszámokról: „A proletárdiktatúra idején, a terror nyomása alatt láttak napvilágot: … (ő ezért) semmiféle felelősséget nem vállal.”

Hát igen. A március 29-i vezércikk „Az új Magyarország” címmel köszöntötte a Tanácsköztársaságot. „A proletárdiktatúrát, a szegények és elnyomottak diadalát ki tudná jobban és átélőbben üdvözölni, mint az évezredek elnyomotta, a zsidóság? …ebben az országban eddig minden osztályban képviselve volt a zsidóság. A kapitalista rendszer és az osztályuralom megteremtette a kapitalista, munkás és kifosztott zsidókat. Elég volt ebből a középkori állapotból.”

A névtelen szerző igyekszik a zsidó történelemből forradalmi jellegű momentumokat felhozni. Például cikket ír az esszénusokról, akik valóban vagyonközösségben éltek. Szerinte ez tulajdonképpen „zsidó kommunizmus kétezer év ezelőtt”, amelynek előírásaiban már megvan „a közvagyon fejlettebb, állami gondolata”. Belső hír: a Budai Hitközség vezetőségválasztásáról írva a „direktórium” kifejezést alkalmazza. A következő héten (április 5.) kénytelen megjegyezni: „sajnos hitközségeinkben és felekezeti testületeinkben a legnagyobb fejvesztettség és bizonytalanság uralkodik”.

A lap április 12-i száma teljes mértékben a Tanácsköztársaságot támogatja. A címlapon Somlyó Zoltán Rabszolgák című verse az egyiptomi piramisépítésekre emlékeztet, a „zsidó páriák” szenvedéseit ecseteli. A vezércikk Molnár Jenő tollából: „Strófák Mózesről”, felhasználja a közelgő Pészachot, hogy felszólítsa a zsidókat a szabadság ünneplésére. „Szabadság! Szabadság! És ez a szó az élet, a szétmorzsolt rablánc, a fölgyújtott járom, napfény és levegő, boldogság, egészség, tisztaság és jóság. Gyárak és műhelyek, bányák és vasutak, termőföld rögének, hivatal szobáknak, munkában törődött tisztes szegény népe: emlékezzél mostan! Emlékezzél első szolgatestvérekre dölyfös Fáraóknak kényére görnyedő, korbáccsal kergetett, vérben agyonhajszolt, rongyos söpredéknél is rongyosabb sorsú zsidó proletárok mártír életére.”

Hiába próbált azonban a szerző a közelgő Pészachnak némi marxista értelmet adni, ez volt a Tanácsköztársaság alatt a lap utolsó száma, utána betiltották. Így jártak a hitközségi szervezetek is, még a Chevra Kadisát is megszüntették.

Következő száma csak 1919. szeptember 11-én jelenhetett meg. Fejlécén a román megszállás jele: Censurat Statioicu. Címoldalán a Pesti Izraelita Hitközség augusztus 28-i ülésén elfogadott nyilatkozat, amely hat pontban elítéli a proletárdiktatúrát. A lap beszámol a zsidóellenes atrocitásokról, amelyekben a különítményesek jártak az élen. Települések szerint ismerteti a felháborító eseményeket, amelyek az orosz pogromok mintájára bántalmazással, fosztogatással jártak. Szeptember 25-i száma is bővelkedik a szörnyű részletekben: „Dunántúli zsidó üldözések. Ha a keresztény lakosok megpróbálják menteni zsidó polgártársaikat, őket is bántalmazzák, esetleg meg is ölik.”

A lap november 2-i száma első oldalán pontokba szedve ismerteti Friedrich István kormányának röpiratát a zsidók ellen, amelyben ilyen kifejezések fordulnak elő: „gaz vörös zsidó, becstelen zsidó, hazaáruló zsidó himpellér, stb.”. Befejezése is fenyegető: „A leszámolás nem fog elmaradni, ami késik, az nem múlik.”

Bemutatja hatását is: helyeket és neveket felsorolva ismerteti a fehérterror megnyilvánulásait augusztustól kezdve. Így beszámol egy fővárosi ügyvédről, aki még a kommunisták elől menekült Nagyhantosra és ott „két fehér tiszt” meggyilkolta. Meglepő bátorsággal támadja a Friedrich-kormányt, azután már ismét lojális.

A következő héten a hazatért Vázsonyi Vilmos írja a vezércikket: „A zsidó-kérdés”. Tiltakozik a „külön zsidó rendszabályok” terve ellen. A november 15-i lapszám már a másnap bevonuló Nemzeti Hadsereget köszönti. A hitközség vezetői az utcán köszöntik Horthyt, két főrabbi pedig az esti operai díszelőadásra is meghívót kap. Eközben tovább közli a beszámolókat a vidéki pogromokról. Székely Ferenc a pesti hitközség elnöke így ír: „A Nemzeti Hadsereg és annak fővezére éppoly kevéssé felelős egyes hitvány emberek gaztetteiért, mint a magyar zsidóság a proletárdiktatúra bűneiért”. Kéri a zsidó lakosságot, hogy ne hallgasson a „rémhírekre”. Ennek ellenére rohamosan nő a kitértek száma, amiről részletesen beszámol.

Székely idézi a  hitközségi vezető, tiszasülyi Polnay Jenő szavait, aki Siófokon, zsidó küldöttség élén Horthytól a különítmények véres tevékenységének beszüntetését kérte és cserében a zsidóság támogatását ajánlotta: „Amint az egész világháború alatt, bajban, veszedelemben, nyomorúságban, együtt szenvedett és küzdött a zsidó magyar a keresztény magyarral, úgy hisszük és úgy reméljük, hogy Magyarország újjáépítésében épp így vállvetve fogunk keresztény polgártársainkkal együtt dolgozni.” (Ezt a felajánlkozást a hitközség 100 ezer koronás alapítványa is alátámasztotta).

December 6-án, neve napján a lap köszönti Horthyt, majd arról számol be, hogy Kemény Zsigmond végzett joghallgató doktorrá avatását milyen brutálisan akadályozta meg az un. „kapuőrség”. A 4. oldalon az Izraelita Országos Iroda elnöke, Mezey Ferenc beadványának részleteit olvashatjuk „Vallásügyi likvidáció” cím alatt, amelyben a Tanácsköztársaság egyházpolitikájára emlékszik vissza. Eszerint Fáber Oszkár volt kegyesrendi szerzetesből lett elvtárs vezetésével öttagú bizottság szállt ki a Síp utcába. Agyonlövetéssel fenyegetőztek az ellenkezés esetén Működésük eredménye „belső és külső szenny” volt. Viszont megjegyzi, hogy a rabbi- és tanítóképző diákjainak ösztöndíját havi 300 koronára emelték!

December 23-án az Egyenlőség „Alföldi zsidó mártírok” címmel Izsák, Orgovány, Lajosmizse áldozatait sorolja fel. Nem hallgatja el gyilkosaik neveit sem, Francia Kiss Mihályról megjegyzi: ”volt orgoványi vörös csendőr”. Kiemeli egyes áldozatok antibolsevista cselekedeteit – amelyek nem mentették meg őket. A lap nyílt levelet intéz Herceg Ferenchez. Oka: a jeles szerző átírta „A hét sváb” című könyvének színdarabváltozatát. Az új cím Fekete zászló, de ennél lényegesebb, hogy hatra fogyatkozott a hősök száma. A kimaradt hetedik ugyanis zsidó volt…

Még a hirdetésekben is megjelenik a hivatalos irányvonal. Állást keres „menekült zsidó tanító, aki nemzetiségi vidéken a magyar állameszméért küzdött”. Szomorúan igaz az 1920-as év első számában a vezércikk címe: „A rettenetes év”. Szóhasználata viszont azonosul a hivatalos irányvonallal: ”Károlyi Mihály és hazaáruló bandája…”. A január 10-i szám első oldalán „Zsidóság és bolsevizmus” a cím, a következő szám is folytatja a témát: ”Bolsevizmus és zsidóság”. Mindkét vezércikk mélyen elítéli, a zsidósággal összeegyeztethetetlennek minősíti a kommunizmust. A békeszerződés közeledtével egyre erősebb a lapban az irredentizmus.

 

[1] Zsidó sajtón a korabeli szóhasználattal ellentétben a felekezeti és cionista lapokat értem. A korban a zsidó újságírók által írt és nagyrészt zsidók által olvasott polgári újságokat (pl.Est, az Újság) is így nevezték, némi antiszemita ízzel.

A cikksorozat második része itt olvasható.