Finomhangolás

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

A magyar – zsidó viszony fénykora 1867, az ún. emancipációs törvény és 1920 közé esett, és a jogfosztás numerus clausus-szal elinduló folyamata és az erősödő antiszemita hangok ellenére még a harmincas években sem volt különösebben traumatizált. A negyvenes évektől Magyarország fokozatosan kitaszította teljes jogú állampolgárai közül a magyarországi zsidókat, 1944-ben pedig összeomlott minden.

Ha valaki ma a magyar – zsidó viszonyt kívánja vizsgálni, nem kerülhető meg, hogy az 1867 és 1944 közötti időszakig nyúljon vissza, és ott keresse az okokat.

Ha tágabbra vesszük a látószöget, szembetűnik, hogy a korszak kezdetén sem a magyarságról, sem a magyarországi zsidóságról nem beszélhetünk egynemű közösségként.

Ami a magyarságot illeti, a később Trianonnal elkerülő részek lakossága részben vegyes nemzetiségű volt. A nagybirtokos arisztokrácia, az elszegényedő dzsentriréteg és a paraszti, illetve zsellér rétegek mellett csak egy szűk, nagyrészt idegen eredetű polgárság létezett, és ezek mindegyike máshogy viszonyult saját nemzeti identitásához is. Míg az elit magát a „nemzet” részének tekintette, a zsellér vagy paraszt adott esetben nem is magyar anyanyelvű volt. A magyarosodó középosztály súlya és érdekérvényesítő képessége, valamint kiegyenlítő szerepe a modern nemzetté válás folyamatában az európai államokhoz képest pedig korlátozott volt.

A magyarországi zsidóság sem volt egységes. A később érkező keleti, ortodox, a helyüket inkább a falvakban, zárt közösségben megtalálók és a korábban érkezettek – akik a „nemzeti középosztály” megteremtődésének folyamatában asszimilálódtak – közt hatalmas volt a különbség.

A magyar-zsidó együttélés legszebb időszakában így tehát elsősorban a középrétegben zajlott le a közeledés, és ez igaz az ugyanebben a folyamatban polgárosodó és magyarosodó nemzetiségekre is.

A társadalom „szélein”, a nagybirtokos arisztokrácia köreiben és a falusi társadalomban vagy a nagyvárosok peremén felemásan ment végbe vagy nem ment végbe az asszimiláció. Az arisztokrácia a maga köreibe beengedte az új bárókat és jó viszonyt ápolt a zsidó nagytőkésekkel, de kiváltságait a társadalommal szemben, így a középosztállyal szemben sem adta fel.

A falvakban pedig nagyrészt meghatározott foglalkozásokat (boltos, kocsmáros) űzve, és elkülönülve élt a zsidóság, még akkor is, ha az egymás mellett élésnek szép példái is akadnak például a Hegyalján.

Mindent összevéve a városok, elsősorban az egyesülő Budapest és Nagyvárad volt az a színtér, ahol a Monarchia utolsó évtizedeiben létrejött egy sajátos mikroklíma, amelyben az asszimilálódó zsidóságból és a polgárosodó magyarságból, valamint magyarosodó nemzetiségekből megteremtődött egy szűk lélekszámú polgárság és annak modern nemzeti kultúrája.

Ebben szétszálazhatatlanul egyesült a magyar, valamint a zsidó apport. A nagyváradi lapokban egymás mellett jelentek meg a keresztény ünnepi menüt és a zsidó ünnepek alkalmából menüt kínáló szállodák hirdetései, a szalonokban, színházakban, szerkesztőségekben eggyé olvadt a magyar és a magyar zsidó polgárság, utóbbi nem mellékesen erősen nemzeti érzelmű volt. A városokban sorra emelkedtek azok az emblematikus épületek, amelyek egy része a nemzeti felemelkedés nevében, más része a hazára talált magyar zsidóság pénzéből épült, így az együttélés – meglévő – kulisszáit is nehéz lenne „magyar” és „zsidó” részre bontani.

Az egyetlen markáns elkülönítő elem a vallás maradt, amely az 1895-ös recepciós törvény miatt és a gyengülő vallási elkötelezettség okán a századfordulón már a vegyes házasságokat sem lehetetlenítette el.

Ezzel egy időben a keletről jövő szegény zsidók, akik az asszimilációt elutasítva éltek, kiváltották nemcsak a többségi társadalom, de az asszimilált zsidóság idegenségérzését is. A városi szegény zsidóság egyes tagjainak balos, illetve később részbeni kommunista elkötelezettsége és a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe – amellyel kapcsolatban sokan a mai napig nem képesek megérteni, hogy Kun Bélát és egyes társait nem zsidósága, hanem politikai elkötelezettsége vitte bele a 133 napba – pedig kifejezetten ellenérzést szült a társadalomban, főleg a trianoni országvesztés és a vesztes háború után. Az antiszemita propaganda és az antikommunista propaganda pedig sajnos összeszálazódott – nemcsak Magyarországon, de világszerte.

Az antiszemita mozgalom, amely kezdetben a „zsidó elem” „túlzott befolyása” – és ezzel egyben a polgárosodás – ellen emelt szót, Tiszaeszlár idején még nem bírt széles és főleg nyílt támogatással. A Tanácsköztársaság megváltoztatott mindent: a társadalom egy része a veszteségtudat jegyében, összeolvasztva egyéni sérelmeit a trianoni sérelmekkel, a zsidóságot – a „balos zsidókat” – tette felelőssé. Erre (is) épített a húszas évektől már karakteres antiszemita mozgalom, és épít azóta is a Rákosi- és a Kádár-kort is erre a receptre magyarázó szélsőség, előszeretettel mosva össze a szociáldemokrata és a kommunista mozgalmat, azt sugallva, hogy az „országrontó balos” mozgalmak kizárólag a zsidósághoz köthetők.

Ennek a szellemiségnek a bázisát azonban nem a városi középréteg, a szűk polgári réteg adta – amely azzal viszont vádolható, hogy nem vette komolyan és nem védekezett –, hanem a kispolgári és lumpenréteg, valamint a „modern” szellemiséggel szemben álló, és az azt a „balos zsidó összeesküvéssel” összemosni próbáló „nemzeti elit” tagjai.

A visszaemlékezésekben így válnak érthetővé az olyan mondatok, mint amikor például a legyilkolt óbudai zsidóság túlélő képviselője azt mondja egy, a helybéli zsidó iskola történetét feldolgozó anyagban, hogy nem volt antiszemitizmus 1944-ig, és ugyanígy emlékszik az, aki nem-zsidóként élte át a korszakot. Mindketten a középréteg privát emlékezetéről beszélnek – miközben Radnótit a törvény nevében munkaszolgálatra vitték, és a vidék zsidó lakosságát haláltáborba hajtották.

Összefoglalva: hiába az 1867-1920-ig a középrétegben egy magyar nemzeti középréteggé való összeolvadás kísérlete, a negyvenes években ez a folyamat nem járt azon fázisában, hogy a nemzet képes lett volna megvédeni magát a politikai antiszemitizmustól – az elit törvényekben artikulálódó antiszemitizmusától – és a jobb híján „népinek” nevezhető antiszemitizmustól. Utóbbiban az egyéni sérelmektől a polgárok javai iránti irigységig és a Trianon-sokkig, a propagandával szembeni immunitáshiányig sok minden keveredett, hogy a nyilas terrorban mindez kitombolja magát.

Azzal, hogy azt állítjuk, a gyilkosságokban és a vagonokba terelésben a források szerint a lumpenréteg járt élen, természetesen nem mentjük fel azokat, akik végignézték, mint ahogy tragikusnak tartjuk azokat a sorsokat is, ahol katonaként vagy köztisztviselőként nem egyszer saját családja „zsidó felének” vagy barátainak jogfosztásához, leöléséhez asszisztált a középréteg.

Az ország pedig azóta is viszi a negyvenes évek traumáját. A középrétegben azért, mert a testvérárulással a nemzeti középosztály sajátmagát árulta el, míg a falvak azért, mert struktúrájukban máig látszik a kitépett életek helye.

Az új diktatúrában az átélők soha nem mondhatták el, ami történt. Pontosabban nem merték. Az átélt traumák miatt az üldözöttek egy része gyerekei előtt is igyekezett elhallgatni a zsidó származást, míg a többségi átélők lelkiismeret-furdalásuk okán hallgattak, ráadásul a középrétegben, amely írástudóként az emlékezet őre lenne, immár osztályalapon voltak fenyegetve ugyanazok.

Ahol az emberek félnek, ott azonban sem a traumákat, sem a bocsánatkérést nem lehet kimondani, miközben a múltat nem lehet eltitkolni sem: a mindennapi gesztusokban, kultúránkban, az épített örökségünkben ott van az 1867-1919-ig tartó időszak, a hallgatásban pedig ott a negyvenes évek iszonyata, és a már arra rakódó hallgatás szégyenérzete.

Éppen ezért a legfontosabb a vészkorszaktól a jelenkorig tartó traumák kibeszélése volna. Emellett pedig nem kerülhető meg az arra való emlékezés sem, amit az ük- vagy dédszülők éltek meg 1867 és 1920 között.

Pont azért, mert az ország identitását meghatározó magyar középosztályban és kultúrájában, ugyanúgy, mint száz éve, szétszálazhatatlanul keveredik a magyar és a magyar zsidó apport. És nem lehet elválni.

 

A szerző képzőművész-író