„Fenntartom teljes károm megtérítése iránti igényemet” – Frank Zsigmond ingóságainak sorsa, 1944–1945

Írta: Klacsmann Borbála - Rovat: Történelem

Frank Zsigmond budapesti ügynök első levele szerint 1944 tavaszán a csendőrség jelentős mennyiségű ingóságot kobozott el tőle, többek közt ezüst étkészleteket, író- és számológépeket, valamint élelmiszereket, amit a levélhez csatolt jegyzékekkel igazolt. Frank amellett, hogy visszakövetelte a tőle elvett holmikat, tudni akarta azt is, hogy amennyiben azok már nincsenek meg, ki adott utasítást az eladásukra, és hová kerültek.

Özvegy tahii Unger Richárdné nyaralója, Pócsmegyer, 1930 körül (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum – képünk illusztráció)

„Pócsmegyer községhez tartozó, ún. Surányi parcellán fekvő nyaralómban az Önök utasítására, 1944. évi március hó 27-én és április hó 15-én megjelent a szigetmonostori csendőrőrs, és különféle ingóságokat, valamint élelmiszereket vettek »őrizetbe«. Én a fenti ingóságokat a budapesti bombázás miatt fennálló veszélyre való tekintettel, a hatóságok utasítására helyeztem el kevésbé veszélyeztetett helyen és azok birtoklása eltiltva nem volt. Kétségtelen, hogy Önök az »őrizetbe« vételre történt utasítással nemcsak hatáskörüket lépték túl, de törvényellenesen jártak el, mert erre sem okuk, sem pedig joguk nem volt. Felszólítom Önöket, hogy összes ingóságaimat sértetlen állapotban, valamint az összes élelmiszereket nyolc nap alatt bocsássák vissza birtokomba,” írta 1945. május közepén a pócsmegyeri elöljáróságnak Frank Zsigmond budapesti lakos.

Frank egyike volt a rengeteg holokauszttúlélőnek, akinek értékeit az üldöztetés során a hatóságok és a közigazgatás szereplői elkobozták, majd hazatérte után ő megpróbálta visszaszerezni azokat. A Pest Megyei Levéltár iratai között számos, a fentihez hasonló levél található. Az esetek jó részében igen nehéz fényt deríteni a javak sorsára, mivel azok begyűjtésével, értékesítésével több intézmény és hivatal foglalkozott, és az ezek által hátrahagyott dokumentumok gyakran elpusztultak, vagy hiányosan kerültek be a levéltárba. Mindazonáltal maguk a levelek és az alkalomadtán hozzájuk csatolt ügyiratok pillanatképet nyújtanak a háború végi miliőről, a többségi társadalomnak a túlélőkhöz való hozzáállásáról, és tanúskodnak a kifosztás menetéről is.

Rév Pócsmegyer és Leányfalu között, 1935. Fortepan/Uvaterv

Frank Zsigmond és a pócsmegyeri elöljáróság

Frank Zsigmond budapesti ügynök első levele szerint 1944 tavaszán a csendőrség jelentős mennyiségű ingóságot kobozott el tőle, többek közt ezüst étkészleteket, író- és számológépeket, valamint élelmiszereket, amit a levélhez csatolt jegyzékekkel igazolt. Frank amellett, hogy visszakövetelte a tőle elvett holmikat, tudni akarta azt is, hogy amennyiben azok már nincsenek meg, ki adott utasítást az eladásukra, és hová kerültek. „Minden esetben fenntartom Önökkel és felelős vezetőikkel szemben, valamint Pócsmegyer község közönségével szemben, teljes károm megtérítése iránti igényemet,” zárta levelét.

A pócsmegyeri jegyző, Tomcsányi István válaszlevelében közölte Frankkal, hogy bizonyos ingóságok eladásáról nem maradt fenn feljegyzés az elöljáróság iratai között, ám azt tudni lehet, hogy egy részüket a pénzügyőri fővigyázó vette át, az elöljáróság néhány tárgyat eladott és a befolyt összeget letétbe helyezte; másokat pedig Dunabogdány községnek adott át. „Közlöm végül, hogy a község irattárában elfekvő iratokból nem tűnik ki az, hogy kinek a feljelentésére tartották meg Önnek lakásán a házkutatást,” írta. A köntörfalazó, konkrétumokkal nem szolgáló levél jellegét erősíti a jegyző megjegyzése: „a dolgok értékesítése tekintetében a község elöljárósága felettes hatóságának rendelkezésére járt el.”

Nem véletlen, hogy Tomcsányi igyekezett elkerülni a felelősség vállalását. Úgy érezhette, hogy az ingóságok ügye nem rá, hanem elődjére, Téglás Kálmánra tartozik, aki 1944-ben helyettes jegyzőként a községet igazgatta. Mindemellett a hazatérő holokauszttúlélők igyekezete, hogy javaikat visszaszerezzék, kényelmetlen is volt: akik 1944-ben az elkobzott ingóságok adásvételében szerepet játszottak, minden bizonnyal meg voltak győződve róla, hogy azokat sosem kell majd visszaszolgáltatni, az adásvételi ügyek visszakövetése bonyolult volt és minden tekintetben kellemetlen, hiszen vagy magát a tárgyat, vagy annak vételárát illett volna visszaadni az eredeti tulajdonosnak.

Duna-parti strand Leányfalun, szemben a túlparton Pócsmegyer, 1935, Fortepan/Lőrinczi Ákos

Válaszlevelében Frank Zsigmond hangsúlyozta, hogy fenntartja az elöljáróság elleni kártérítési igényét, és felvetette, hogy „amennyiben az intézkedésekre felettes hatósága utasítására járt el, akkor is kötelessége lett volna ezen törvényellenes rendelkezéseket visszautasítani és illetve nem teljesíteni.” Frank érvelése a nürnbergi perek – és azóta a holokausztról szóló történelmi, filozófiai gondolkodás – egyik központi problémájára hívja fel a figyelmet: a holokauszt végrehajtói a legtöbb esetben a parancsteljesítésre hivatkoztak, hogy elkerüljék a felelősség vállalását. Frank ezzel szemben egyértelműen felelősnek tartotta az elöljáróságot. Nem csoda, hogy ezek után a pócsmegyeri jegyző kevéssé burkoltan ellenséges hangvételű választ küldött neki. Közölte, hogy „a község elöljárósága és községi közönsége nevében a támasztott kártérítési igénykeresetet nem áll módomban elismerni,” továbbá, hogy az értékek lefoglalása a szentendrei járás főszolgabírájának rendelkezésére történt. Csatolt átvételi elismervényeket is: az egyikben szereplő, az ingóságok eladásából befolyt 326 pengő a község letéti pénztárában volt, a másik elismervényen azonban nem szerepelt végösszeg, így a jegyző nem tudta visszakövetni, hogy mi történt a pénzzel.

Frank Zsigmond nem hagyta annyiban a dolgot, és június közepén ismét írt az elöljáróságnak. Felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a csendőrségtől kapott elismervényeken az 1944. március 27-i dátum szerepelt, míg a jegyző állítása szerint a főszolgabíró március 31-én rendelte el a lefoglalásukat. A Tomcsányi által küldött elismervényekkel is probléma akadt: „azok legnagyobb részében nem a tőlem jogtalanul őrizetbe vett élelmiszerekről és egyéb ingóságokról szólnak. Az élelmiszerek legnagyobb része nem volt romlandó áru és ezért jogtalan volt az Elöljáróságnak azon eljárása, hogy azokat nem nyilvános árverésen adták el, hanem mélyen az akkori árak alatt adták át kereskedőknek.”

Frank Zsigmond és az elöljáróság utolsó levélváltása 1945 novemberében történt, amikor is Müller István, a károsult ügyvédje felszólította az elöljáróságot, hogy az 1944-ben őrizetbe vett 350 kg burgonyát szolgáltassák vissza ügyfelének. Tomcsányi István a megszokott elkerülő taktikát alkalmazta: „közlöm, hogy a csendőrség részére a község elöljárósága a burgonya igénybevételére rendelkezést nem adott ki, egyébként aki a csendőrségi szolgálati szabályzatot ismeri, az tudja is, hogy a csendőrség nem volt a községi elöljáróságnak alárendeltje, s az elöljáróság a csendőrséggel nem rendelkezett.” Ugyanakkor a csendőrség az általa lefoglalt burgonyát átadta a községnek, amit a főszolgabíró rendeletére romlandó élelmiszerként értékesítettek: „Egyébként bajosan képzelhető el az, hogy az 1944. év tavaszán lefoglalt burgonya 1945. év őszén még mindig burgonya legyen. Vajon mit szólt volna ügyfele ahhoz, hogy ha a burgonyát az elöljáróság burgonyaként tartotta volna mind a mai napig,” írta gúnyosan a jegyző, végül odavetette, hogy nem áll módjában megakadályozni Frankot és ügyvédjét perlési szándékukban. Ezen utolsó levél szemlélteti, hogy hányan játszottak közre egy-egy ingóság nemzsidó kézbe való átadásában – így a sok szereplő mindegyike a másikra mutogathatott, amikor a felelősségre vonásra került sor. Mindemellett Tomcsányi kárpótlást sem volt hajlandó ígérni az elkobzott burgonyáért, holott soraiból nyilvánvaló, hogy a községi elöljáróság profitált belőle.

Árvíz Pócsmegyeren 1940-ben (Fortepan.hu)

Frank Zsigmond ingóságainak sorsa

De vajon mi történt valójában 1944-ben, és hová tűntek Frank Zsigmond ingóságai? E kérdésre a válasz részben a levélváltáshoz csatolt dokumentumokból, részben pedig Téglás Kálmán, a volt pócsmegyeri helyettes jegyző 1945-ös igazolóbizottsági eljárásának iratanyagából derül fény.

Frank Zsigmond a járásban 1944-ben szolgálatot teljesítő köztisztviselők magatartását kivizsgáló aszódi igazolóbizottság elé is felterjesztette ügyét. Ebben a következőket írta: „1944. március 27-én – egy héttel a német megszállás után és jóval a zsidóvagyon elkobzásáról szóló rendeletek megjelenése előtt – [Téglás Kálmán] minden felsőbb utasítás nélkül, mert állítólag nálam két sertés volt elrejtve, közélelmezési razziát tartva, feltörte házamat – engem meg sem idézve – és onnan, mivel két levágott sertés helyett csak néhány kg zsírt és különféle füstölt húsokat talált, elvitte illetve vitette magam és barátaim által a bombázás elől Budapestről Surányba kivitt […] csomó holmit, amiről nyugtát sem kaptam. Hogy önhatalmú intézkedésének még hivatalosabb színezetet adjon, telefonon intézkedett a budapesti Közélelmezési Hivatalnál, hogy budapesti lakásomon is tartsanak házkutatást, élelmiszer felhalmozás miatt. Még aznap későn este megjelent nálam a Hivatal egy detektívje házkutatást tartani, aki semmi meg nem engedett élelmiszert vagy egyéb holmit nem talált. Most, hogy deportálásból hazajöttem és betekintést nyertem az iratokba, megállapítottam, hogy a főjegyző urat felsőbb hatósága utasította, hogy amennyiben közélelmezési kihágást követtem el, az eljárást indíttassa meg ellenem és azután árvereztesse el az élelmicikkeket. Az eljárást a főjegyző úr nem indíttatta meg, hanem az élelmiszereket szabadkézből részben eladatta, részben pedig elajándékoztatott. Az, hogy az eladási jegyzőkönyvek sok helyütt kisebb mennyiségekről szólnak, mint az átvételi nyugták, nem tartozik az Igazoló Bizottság elé, de e jellemkép megalkotásához mindenesetre hasznos és így megemlítendő.”

Képeslap Pócsmegyerről 1945 előtt (Forrás Galleery Hungaricana)

A Frank által elküldött csendőrségi jegyzőkönyvek másolatában szereplő lefoglalt cikkek a következők voltak: három írógép, egy látcső, egy számológép, négy ezüst gyertyatartó, három ezüst étkészlet, üvegtálak, 11.000 szivar és szivarka, 24 csomag dohány, 18 szappan, 9 mosószappan, 92 kg kukorica, 350 kg burgonya, 40 kg méhetető cukor, 40 kg akácméz, 14 kg füstölt hús és szalonna, 43 kg konzerv, 45 kg zsír.

A pócsmegyeri jegyző a levelezésükhöz csatolta az 1944-es iratokat is, köztük Téglás Kálmán volt helyettes jegyző levelét, amit március 29-én küldött a szentendrei főszolgabírónak. Ebben beszámolt az értékek lefoglalásáról, és közölte, hogy Frank nem jelentette be az élelmiszerek behozatalát. „Tekintettel arra, hogy a húsnemű a közeledő melegebb időjárásra való tekintettel romlásnak van kitéve, tisztelettel kérem annak elkobzását és a hadbavonultak és nagycsaládúak között hatósági áron való kimérését elrendelni, ellene pedig az eljárást megindítani,” írta. Vagyis nem a szentendrei főszolgabíró rendelkezett az élelmiszerek eladásáról; az elsősorban Téglás javaslata volt, amire aztán két nappal később meg is kapta az engedélyt. A főszolgabíró felszólította, hogy amennyiben Frank nem igazolja az áruk törvényszerű beszerzését, úgy azokat értékesítsék, a pénzt helyezzék letétbe a község pénztárában. Nem tudni, hogy Téglás megkísérelte-e megkeresni Frankot az igazolás ügyében, erről nem maradt fenn dokumentum. Arról viszont igen, hogy – ismét csak Tomcsányi István jegyző állításával ellentétben – a házkutatásnál és az értékek lefoglalásánál az elöljáróság lelkesen együttműködött a csendőrséggel, ugyanis két képviselője is jelen volt, akik ellenjegyezték a jegyzőkönyveket – így tehát minden bizonnyal tudtak a Frank elleni feljelentésről (amennyiben valóban feljelentették).

Miután Téglás zöld utat kapott a főszolgabírótól, az értékek pánikszerű eladása-elherdálása kezdődött. A füstölt élelmiszereket, zsírt, mézet és konzerveket G. Szabó István hentes vette meg összesen 414.79 pengőért. A szivart és dohányt a pénzügyőrség vette át, két írógépet és egy számológépet az elöljáróság a főszolgabíró rendelkezésére Dunabogdány községnek adott át.

Tomcsányi István az alispánnak küldött, 1945. június 20-i beszámolójában így írt: „Kénytelen vagyok bejelenteni, hogy ennél az ügynél megállapítottam azt, hogy egyes bűnjelek a hatósági őrizetből eltűntek. Benyó Mihálynak átadatott 38 kg teljesen piszkosnak minősített kristálycukor, a bűnjel jegyzékben 40 kg-nak írt kristálycukor helyett, zsákostól, minden ellenszolgáltatás nélkül. Egyáltalában nem találom nyomát az iratokban annak, hogy a bűnjeljegyzékben szereplő 3.5 kg és 9.5 kg burgonyával mi lett, továbbá a bűnjel jegyzékben felsorolt és a volt m. kir. pénzügyőrség által a dohányneműek átvételéről adott elismervény adatai között is vannak eltérések.” A kaotikus adásvételi folyamat egyes lépéseiről többféle adat maradt fenn a források közt, az viszont biztos, hogy április végére semmi nem maradt Frank ingóságaiból, a község pénztárába viszont befolyt 1578 pengő.

Ennél a pontnál már látható, hogy a pócsmegyeri elöljáróság tagjai 1944-ben a bürokratikus kiskapukat kihasználva, Frank érdekeit és (még meglévő) jogait semmibe véve jártak el, továbbá Téglás saját javaslata és a szentendrei főszolgabíró rendelete dacára nem elárverezte az élelmiszereket, hanem nyomott áron vagy teljesen ingyen adta át a helyieknek. Még a nem romlandó értékeket is továbbadták, holott eredetileg csak a romlandó húsfélékről volt szó. A háború után az elöljáróság új vezetője ismét csak a község érdekeit nézte, nem pedig a károsultét, amikor valótlanságokat állított és megnehezítette a kártérítési eljárás menetét.

És hogy végül mit kapott vissza Frank Zsigmond az elkobzott javak közül? Az iratokhoz csatolt levelezésből csupán az derül ki, hogy az író- és számológépek biztosan visszakerültek hozzá. Abból, hogy 1945 novemberében az ügyvédje a 350 kg burgonya miatt akart perelni, feltételezhető, hogy a tárgyak és a többi élelmiszer árát is megkaphatta – erről azonban nem maradt fenn dokumentum.

 

1945

Miután átélte a holokauszt borzalmait, Frank Zsigmondnak azzal kellett szembesülnie, hogy a megalázó körülmények között végrehajtott elkobzás és javai eladása után a pócsmegyeri elöljáróság nemhogy elnézést kér és azokat visszaszolgáltatja, hanem mentségeket keres a volt helyettes jegyző számára, és megpróbálja elmismásolni a kártalanítást.

És vajon mi történt Téglás Kálmánnal, aki Frank javait lefoglaltatta? Az ő ügyét 1946. január 28-án tárgyalta az aszódi járási igazolóbizottság. A meghallgatása előtt kitöltött kérdőíven Téglás arra a kérdésre, milyen szerepe volt a zsidótörvények végrehajtásában, azt válaszolta: „Csak amennyiben felsőbb utasítást kellett végrehajtanom.” A meghallgatásán pedig azt vallotta, hogy „az ottani csendőrőrs saját hatáskörében foglalta le az ingóságokat. Községi elöljáróságnak ez semmi anyagi előnyt nem jelentett. Szabályszerű átadások a csatolt iratokból kitűnnek.” Ezután az igazolóbizottság a Téglás ellen felhozott vádakat alaptalanoknak tekintette, őt magát pedig igazoltnak jelentette ki.

A fenti ügyből világosan látszik, hogy jóllehet a háború végén új, demokratikus rendszer alakult ki, és a korábbi zsidótörvényeket visszavonták, ez a gyakorlatban nem jelentette azt, hogy a magyar zsidók háború alatt elszenvedett sérelmeit és kárait is jóvá tette az állam. Mi több, a korábban elkobzott javak visszaszolgáltatását helyi szinten gyakran akadályozták a köztisztviselők, illetve a lakosság érintett tagjai, amiben segítségükre volt az is, hogy kimondatlanul maga a kormány sem támogatta a túlélők követeléseit. Így az országos méretű kifosztás során létrejött tulajdonjogi átrendeződés jórészt fennmaradt, miközben az elvileg ismét egyenjogú zsidóság úgy érezhette, hogy folytonosság áll fenn az üldöztetés időszaka és a háború után létrejött új, „igazságosabb” rendszer között.

támogatás
Pop up banner

Címkék:1944, deportálás, Visszaszolgáltatás, zsidóktól elkobzott javak

[popup][/popup]