Félig üres vagy félig tele? – Roosevelt elnök és az európai zsidóság sorsa

Interjú Richard Breitman történésszel az Egyesült Államokról és a holokausztról.

Richard Breitman az American University professzora, szakterülete a német és az amerikai történelem. A holokauszt kutatásának nemzetközileg elismert képviselője, a United States Holocaust Memorial Museum által kiadott Holocaust and Genocide Studies című tudományos folyóirat főszerkesztője. Leghíresebb munkái közé tartoznak az alábbi könyvek: (Alan Krauttal közösen) American Refugee Policy and European Jewry, 1933-1945 (Amerikai menekültpolitika és az európai zsidóság, 1933-1945; 1987), The Architect of Genocide: Himmler and the Final Solution (A népirtás építésze: Himmler és a végső megoldás; 1991), Official Secrets: What the Nazis Planned, What the British and Americans Knew (Hivatalos titkok: Amit a nácik terveztek, amit a britek és az amerikaik tudtak; 1998), továbbá (Allan J. Lichtmannal közösen) FDR and the Jews (Roosevelt és a zsidók; 2013).

 

Engedje meg, hogy rögtön tág kérdéssel kezdjem: mely tényezők alakították az Egyesült Államok hozzáállását és politikáját a náci elnyomással kapcsolatban?

Elsőként azt mondanám, hogy 1933 előttről érdemes indítanunk, mivel néhány kulcstényező hosszabb távon hatott. Az Egyesült Államok az első világháború előtt még bevándorlók tömegeit fogadta be, de az 1920-as években a hatóságok bevágták az ajtót, élesen korlátozva az európaiak bevándorlási lehetőségeit. Háborús tapasztalataik hatására az amerikaiak meglehetősen kiábrándultak voltak és nem kívántak Európa problémáival tovább foglalkozni. Már akkor sem támogatták az immigrációt, amikor az amerikai gazdaságnak még kifejezetten jól ment. Ebben az antiszemitizmus is szerepet játszott: a nemzeti kvóták meghatározásának része volt az is, hogy kifejezetten korlátozzák azon országok lakosait, ahol számos zsidó élt, illetve ahonnan korábban sok zsidó érkezett az Egyesült Államokba. E jogi keret az 1950-es évekig fennmaradt, tehát egyértelműen egy hosszabb távú tényezőről van szó.

Ezen túlmenően a gazdasági világválságnak rendkívül nagy politikai és társadalmi hatása volt. Hoover 1929-ben hatalomra került kormánya úgy döntött, hogy a Kongresszus megkérdezése nélkül tovább szűkíti a bevándorlást. Egy már létező paragrafust kezdtek el szigorúan alkalmazni, mely szerint csakis a vagyonos vagy amerikai rokonokkal rendelkező jelentkezőknek lehet esélye bevándorló-vízumot szerezni. Minderre még Roosevelt és a nácik párhuzamos hatalomra kerülése előtt került sor, tehát nem nevezhetjük őket a náci üldöztetésre adott reakciónak, ugyanakkor óriási jelentősége volt, hogy a status quo így nézett ki 1933-ban.

A kérdés tehát az volt, hogy a Roosevelt-kormány Hitler hatalomra jutásának, a baloldaliak, a zsidók és további csoportokhoz tartozó egyének üldöztetésének hatására megpróbál-e változtatni a fennálló helyzeten. A színfalak mögött sor került apróbb csatározásokra ezzel kapcsolatban. Ennek eredménye némi liberalizáció volt, de alapvető változás nem következett be. Németország kvótaszáma amúgy viszonylag magas volt, melyet azonban a náci Németország első évei során sose töltöttek ki. Hoover célja az volt, hogy az érkezők számát az engedélyezettek számának 10%-ra szorítsa vissza. Ezen élesen redukált szám kezdett aztán lassan növekedni 1933-ban és 1934-ben.

Érdemes ehhez hozzátennem, hogy bár Roosevelt ki nem állhatta Hitlert és a nácikat, első elnöki periódusa idején sürgősebb ügyei is voltak. Az Egyesült Államokban a helyzet rendkívül nehéz volt. Kockán forgott az amerikai demokrácia fennmaradása. Roosevelt emiatt nem kívánt olyan külpolitikai problémákkal szembenézni, melyek belpolitikai törvénykezési szándékait csak megnehezítették volna.

E téren 1936-37-ben állt be változás. Az Egyesült Államok gazdasága addigra alapvetően talpra állt. Rooseveltnek sikerült komoly népszerűségre szert tennie, ráadásul úgy gondolta, hogy a második lesz az utolsó elnöki periódusa – tehát nem kell többé az újraválasztási esélyeire tekintettel lennie. A bevándorlási törvényeket 1936-ban érdemben enyhítette. A német kvóta betöltésére első alkalommal 1938-ban került sor és ezen új trend aztán néhány évig folytatódott.

Hogyan értékeli Roosevelt elnök szerepét? FDR mennyiben és miként határozta meg az Egyesült Államok náci Németországgal és az európai antiszemita radikalizációval kapcsolatos politikáját?

2013-ban Allan J. Lichtmannal közösen FDR and the Jews (Roosevelt és a zsidók) címen adtunk ki könyvet, melynek lapjain amellett érvelünk, hogy Roosevelt viszonyulásában négy fázist érdemes megkülönböztetnünk. Amint már említettem, első elnöki periódusában Roosevelt e téren nem sokat tett, 1936-37-től kezdve azonban jóval nyitottabb volt, mint amire a helyzet alapján számítani lehetett.

Harmadik periódusa idején ellenben sokkal inkább a háború és a nyugati civilizáció túlélése foglalkoztatta, az európai zsidóság üldöztetése pedig ismét háttérbe szorult. Negyedik elnöki periódusának kezdete előtt azonban már tisztán látta, hogy a szövetségesek meg fogják nyerni a háborút és emiatt immár humanitárius szempontokra is tekintettel lehetnek. Ez vezetett aztán a War Refugee Board (Háborús Menekültek Hivatala) megalapításához 1944. januárjában, melyről a közelmúltban Rebecca Erbelding publikált monográfiát Rescue Board (Mentőhivatal) címmel.

Mennyit lehetett tudni az Egyesült Államokban a holokausztról a háború éveiben? És az, hogy mit tudtak, miként befolyásolta az Egyesült Államok stratégiáját?

Korántsem volt titok, hogy a nácik gyűlölik a zsidókat. Hitler számos alkalommal halálos fenyegetéseket is megfogalmazott – ezek közül talán az 1939. január 30-i beszéde számít a leghírhedtebbnek. Amerikában azonban számosan nem vették e retorikát túl komolyan. Nem voltak képesek felfogni, hogy Hitler mire készül, miközben eleve nem tartották valószínűnek, hogy ipari méretű tömeggyilkos terveket meg tudna valósítani.

Az amerikai kormány sokat tudott a háborús évek rettenetes fejleményeiről, de e tudás nem volt azonos a realisztikus ellenszerek kidolgozásának képességével. Tudjuk, hogy a berlini Nagykövetség már 1939-ben nagyon is konkrét módon hívta fel a figyelmet a veszélyekre, melyet a Fehér Ház és a Külügy is megkapott és melyre Roosevelt aztán hivatkozott is az amerikai zsidó vezetőkkel 1939 májusában tartott találkozója során. Arról próbálta meggyőzni őket, hogy azonnal hozzanak létre egy alapítványt, mely lehetővé teszi a tömeges emigráció megvalósítását és a zsidók máshonnani letelepedését. Miközben tehát az Egyesült Államok kezét saját törvényei megkötötték, Roosevelt másokat próbált rábírni arra, hogy keressenek kevéssé lakott területeket és menekítsék ki a zsidókat Németországból. A nácik azonban jóval gyorsabban cselekedtek, mint az elnök tárgyalópartnerei és a lehetséges célországok.

Miután 1939 őszén elkezdődött a háború, tömeges emigrációra többé nem volt lehetőség és Roosevelt is a háború fejleményeire fókuszált. Roosevelt egyes politikai ellenfelei előszeretettel hangoztatták, hogy az USA-nak nem érdeke belépni a háborúba és azt csakis a brit szövetségesek és a zsidók szorgalmazzák. Roosevelt érzékeny volt ezen érvekre, ugyanis azt gondolta, hogy amennyiben az USA háború folytatására kényszerül, a társadalom elsöprő többségének támogatására lesz szükség.

Emiatt sem ekkor, sem a háborús években nem kívánta a náci Németország antiszemita dimenzióit hangsúlyozni. A náci atrocitások közül inkább azokat emelte ki, melyet a nyugati civilizáció egészének és az összes vallás nácik általi elutasítását szimbolizálták. Miközben az amerikai elnök tisztában volt azzal, hogy Hitler elsőszámú áldozatai a zsidók voltak és a német vezér által legjobban gyűlölt népcsoportot alkották, nem tartotta politikailag és diplomáciailag előnyösnek ennek kinyilvánítását. Másoknak kellett aztán rávenni őt arra, hogy a zsidók üldözése kapcsán egyáltalán megnyilatkozzon.

Milyen szerepet játszottak ekkoriban az amerikai zsidó szervezetek? Mennyiben és hogyan voltak képesek befolyásolni az Egyesült Államok európai zsidóüldözésre adott reakcióit?

Érdemes felidéznünk, hogy az amerikai zsidó szervezetek az 1930-as és 1940-es években jóval kevesebb befolyással rendelkeztek, mint manapság. Hajlamosak vagyunk arra panaszkodni, hogy miért nem használták jobban a befolyásukat annak idején, de valójában nem igazán rendelkeztek befolyással.

Alighanem Stephen Wise kapta a legtöbb kritikát, aki 1920-as évektől egészen 1949-ig vezette az Amerikai Zsidó Kongresszust. Wise-nak egészen 1936-ig kellett várnia, mire Roosevelt fogadta őt – ugyanis korábban tett néhány Roosevelt által nem kedvelt kijelentést. Wise nagyra értékelte e találkozót és sikerült is megosztania néhány aggodalmát, de 1938-ig az amerikai zsidó szervezetek szerepe meglehetősen kicsi volt.

Roosevelt eközben eleve a nácizmust tartotta a világra leselkedő legkomolyabb veszélynek, a zsidó szervezeteknek ezért nehezükre esett volna kritikával illetni őt. Amennyiben Roosevelt elveszítette volna az 1940-es választást, a republikánus Wendell Willkie hozzáállásra alighanem más lett volna, a Republikánus Párt pedig garantáltan nem folytatta volna Roosevelt határozott náciellenességét. Emiatt azt mondhatjuk, hogy Roosevelt befolyásolására a zsidó szervezeteknek csak nagyon korlátozott eszközeik voltak.

Eközben a különböző amerikai zsidó szervezetek között komoly nézeteltérés alakult ki a módszerek tekintetében. Voltak akik a kormányalkalmazottak meggyőzésében bíztak, mások inkább a nyilvánosság felrázásán keresztül próbáltak befolyáshoz jutni. Sokan foglalkoztak már Peter Bergson szerepével, aki valóban fontos eredményeket ért el. Hatására sokan elkezdtek odafigyelni a holokauszt eseményeire – melyekre akkoriban leginkább náci zsidómészárlásokként vagy zsidóellenes náci atrocitásokként hivatkoztak. Bergson tehetséges PR-osnak bizonyult és az általa szervezett tömegesemények nyomás alá helyezték Rooseveltet, de e nyomásnak csak akkor lett igazi jelentősége, amikor Roosevelt már biztos volt a háború végkimenetelét illetően, ami 1943 őszére következett be. Eközben túlzás lenne Bergson szerepét e téren egyedinek feltüntetnünk. Úgy gondolom, hogy Wise rabbi is hozzátette a magáét e nyomás felerősítéséhez, bár kétségkívül kevésbé látványos módon, inkább a színfalak mögött tevékenykedve.

Mindezen túl fontos feltennünk a kérdést, hogy az amerikai zsidó szervezetek pontosan mit is érhettek volna el, hiszen az Egyesült Államoknak sokáig nem voltak lehetőségei a közvetlen katonai beavatkozásra. A szövetségesek bombázói Olaszország 1943-as megszállása előtt nem tudták volna bombázni Auschwitzot. A 1944. júniusi normandiai partraszállás előtt ráadásul mindenki ezen invázió sikeres végrehajtására koncentrált. A kormánypolitika egyik alapelvének értelmében a humanitárius célok 1944-ben sem írhatták felül a katonai megfontolásokat. A Háborús Menekültek Hivatala 1944. januári megalapítása után ugyan számos eredményt ért el, de mindvégig nyilvánvaló volt, hogy humanitárius céljaikat alá kell rendelniük a háborús céloknak és a hadseregtől nem vonhatnak el erőforrásokat.

Beszéljünk némileg részletesebben a népirtás utolsó nagyobb fejezetéről, a magyar zsidóság pusztulásának 1944-folyamatáról is. Miképp próbált az Egyesült Államok befolyást gyakorolni Magyarországra? Mit volt képes az amerikai politika elérni? Végezetül, Ön hogyan értékeli e politikát?

Tisztában vagyok azon érvekkel, melyek szerint a szövetségesek a magyar hivatalnokokkal folytatott titkos tárgyalásai mintegy kiprovokálták az ország német megszállását és ez vezetett aztán több mint félmillió magyar zsidó elpusztulásához. Nem tartom ezen érvelést meggyőzőnek. Először is tudjuk, hogy a nácik már korábban is a magyar zsidók megkaparintásában és megölésében gondolkodtak. Hitler gyakorlatilag minden nehézségéért a zsidókat okolta és célja a zsidóság megsemmisítése volt.

Azt is tudjuk, hogy bár Horthy kormányzó és az alatta tevékenykedő kormányok tekintélyelvűek voltak és távolról sem szimpatizáltak a zsidókkal, kevésbé voltak ideológiailag elkötelezett fanatikusok és több volt bennük a realitásérzék, mint a náci vezetőség tagjaiban. Emiatt úgy gondolom, hogy valószínűsíthető volt az utak fokozatos elágazása – a németek ugyanis a zsidók kiirtására törekedtek, míg a magyar vezetés a háború utáni helyzetre próbált készülni, észlelve, hogy a nácik veszíteni fognak. A kulcskérdés alighanem az volt, hogy e két szövetséges közti törésre a háború mely fázisában kerül majd sor.

Lehetséges, hogy a titkos tárgyalásoknak is volt szerepük e töréspont, a megszállás előbbre hozatalában. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy Magyarország megszállására enélkül is sor került volna és ennek keretében a németek megpróbálkoztak volna az ország zsidóságának deportálásával. Ami e történetben korántsem volt elkerülhetetlen, az a magyar rezsim kooperálása a deportálásokban. A magyar hatóságok részvétele nélkül pedig a németek helyzete e téren jóval nehezebb lett volna, sőt a megszálló erők nem is lehettek volna képesek alig néhány hónapon belül százezreket deportálni.

Az amerikai szervezetek közül Magyarország német megszállása a Háborús Menekültek Hivatalát érintette közvetlenül. Henry Morgenthau pénzügyminiszter, akinek fennhatósága alatt e Hivatal állt, többször is beszélt az elnökkel a magyarországi, valamint tágabban a kelet-európai fejleményekről, mely beszélgetések során a holokauszt eseményeit is hangsúlyozta. Roosevelt Morgenthau több felvetését is támogatta, melyeknek azonban egyike sem volt katonai természetű – mint pl. hivatalos figyelmeztetések küldése a magyar kormánynak, vagy felhívások a magyar néphez a Voice of America programján keresztül, hogy segítsék az üldözött zsidókat és próbálják bújtatni őket.

Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy ezek nagyrészt, de azért nem teljesen eredménytelen próbálkozások voltak. Budapest katonai bombázásáról Horthy például úgy gondolta, hogy azt a figyelmeztetések kontextusában kell értelmezni és ennek is szerepe volt abban, hogy júliusban végül leállította a magyar zsidók deportálását. Eichmann ugyan még elindított néhány halálvonatot ezután, de a legmagasabb szintű kooperáció időleges beszüntetése végezetül a budapesti zsidók többségének megmenekülését tette lehetővé.

Ha tekintetbe vesszük, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem voltak hajlandók e szempontból egyértelmű és hatékony katonai jellegű cselekedetekre, az amerikai fenyegetések – melyek értelmében a magyar kormánynak felelnie kell majd az általa elkövetett háborús bűnökért – nem maradtak teljesen hatástalanok. Júliusra a deportálások már rettenetes áldozatokkal jártak, a magyarországi holokauszt későbbi fázisai azonban már nem voltak ilyen hatékonyak. Az amerikaiak embermentői szerepét illetően tehát roppant nehéz mérleget vonni: megítélés kérdése, hogy félig üres vagy félig telt-e a pohár.

Zárásként engedje meg, hogy az Egyesült Államok a holokauszttal kapcsolatos politikájának utólagos értelmezéseiről kérdezzem. Miként alakultak ezen értelmezések az évtizedek múlásával? Mennyiben változik Amerika egykori szerepének megítélése az újabb és újabb fejlemények hatására?

Az USA szerepéről született néhány korai tanulmány, de az élesen kritikus historiográfia nyitányának alighanem a While Six Million Died (Miközben hat millióan meghaltak), Arthur D. Morse újságíró 1968-as könyve nevezhető. E negatívan ítélkező trend csúcspontja pedig alighanem David Wyman második könyve, az 1984-es The Abandonment of the Jews (A zsidók elhagyatása) volt. Úgy gondolom, hogy Wyman mindmáig komoly hatással van az amerikai populáris kultúrára és az amerikai zsidó közösség egyes részeire. Az elhagyatás fogalmát személy szerint némileg félrevezetőnek gondolom, hiszen az Egyesült Államok nem kötelezte magát az európai zsidóság roppant nehéz körülmények közti megmentésére, így a szó szoros értelmében elhagyni sem tudhatta őket.

FDR tevékenységét valóban érdekes a mai fejlemények fényében értelmeznünk. Roosevelt 1938-ban a menekültek problémáinak kezelésére nemzetközi konferenciát kezdeményezett, mely problémák akkoriban elsősorban zsidókat érintettek. Roosevelt számos kritikát kapott amiatt, hogy kezdeményezésével nem sokat ért el, ugyanakkor manapság nehéz elképzelnünk, hogy az Egyesült Államok elnöke egyáltalán hasonló konferenciát próbálna szervezni. Az “America First” hívei akkoriban az európai zsidók amerikai bevándorlását vagy más országokbeli befogadását ellenezték hevesen. Charles Lindbergh és mozgalma számos további tagja e nézeteik kifejtése során kifejezetten antiszemita módokon érveltek.

Ez alighanem csökkenti a Roosevelttel kapcsolatos kritikáink élét. Roosevelt tervei részben megvalósíthatatlanok voltak, részben pedig nem bizonyultak sikeresnek, de azért voltak pozitív hozadékaik is. Lichtmannal írott könyvünkben ezért politikája időbeli változásainak kiemelt figyelmet szenteltünk. Olyan politikusként tekintünk rá, aki elsősorban hatalma megőrzésére törekedett és a körülmények függvényében kezdeményezett humanitárius akciókat vagy ignorálta a humanitáriusság szempontjait.

 

A beszélgetésre 2019. július másodikán került sor Washingtonban. Készítette és az angol eredetiből fordította: Laczó Ferenc.