Ez volt a Mózes utca

 Elmaradt séták Belgrádban

Kifaggattam őket: Belgrádban a magyart mint idegen nyelvet tanuló szerb tanítványaim vagy nem tudják, mi az, hogy antiszemitizmus, vagy csak absztrakt fogalmuk van róla, de az életben nem találkoztak ezzel a fenoménnel, nem is értik. Szerencsések vagy tájékozatlanok? Zomborban, fiatal koromban én sem tudtam. Amíg fel nem fedeztem a város peremén a borostyánkastélyban a helybéli zsidó temetőt s a romos ravatalozó porában egy héber imakönyvet, meg a hétszáz cservenkai áldozat – a bori munkaszolgálatból Németország felé hajtott rabok – emléktábláját. És amíg rá nem jöttem, mit jelent az, hogy apai nagyapám, aki azelőtt zsellér volt, a háború után „valami zsidótól” vette a nagy házunkat potom pénzért. Egy sokablakos, szecessziós stílusú, L-alakú városi házban születtem, mely építészetileg semennyire sem felelt meg annak a félanalfabéta, elég durva kultúrának, melyet a tanyasi-falusi nagyszülők hoztak magukkal az isten háta mögül. Ez a kulturális kontraszt, mondhatni, bizonyos meghasonlás, egész életemre rányomta bélyegét, és jó kis neurózissal ajándékozott meg.

A holokausztról akkor támadtak képzeteim, amikor megismerkedtem Danilo Kiš műveivel, akinek az apja – az író „Családi cirkuszának” főszereplője – magyar zsidó volt, Kohn-leszármazott, és Auschwitzban tűnt el. Nem mintha tabu lett volna ez az egész témakör – egyszerűen (?) nem voltak a városban zsidók, akikről vagy akikkel beszélni lehetett volna, nem voltak látható, és nem voltak közös emlékek – nemlétük nem létezett –, a zombori magyar gimnáziumban pedig csak a jugoszláv antifasizmusról tanultunk, a „holokauszt” szót nem használtuk. A partizán áldozatokról emlékeztünk meg. Ezek között sok magyar és szerb zsidó is volt, ám ezt senki sem jegyezte meg; nem csak az etnikai, hanem a történelmi összefüggéseket is mellőzték tanáraink.

A szülővárosomban mindössze 10-20 „láthatatlan” zsidó túlélő maradhatott; egyszer említette anyám, hogy az öregek otthonában egy öregasszony karján ott van „a szám”. Később utána jártam: 964-en vesztek oda a holokauszt során (sokukat Baján tették vonatra). Hogy a magyarok bejövetelekor Zomborban hány zsidót végeztek ki, arról össze nem egyeztethető adatokat olvastam. Az elmúlt években a kisfiúként Auschwitzot megjárt Đorđe Lebović (1928—2004) Semper idem című – nem sokkal a megjelenése után a forgalomból kivont – emlékiratában olvastam a többnyelvű (magyar, szerb, német), ortodox, illetve szerbbé vagy magyarrá vált zombori zsidók életéről. Mivel a szerzője elismert szerb író, drámaíró, ez a memoár magasrendű szépirodalmi műként is olvasható, mindamellett a vajdasági askenázi zsidók (és a multikulturális kisvárosok) sorsának pontos dokumentuma. A könyvben, mit ad Isten, a saját szülőházamra is ráismertem, és megtudtam, hogy a tulajdonosai Palesztinába települtek; a nagyapám ennek okán juthatott hozzá hirtelen olcsó pénzért.

A Vajdaságban főleg askenázi zsidók éltek

16 000-ből 14 000 nem maradt életben (meg kell jegyeznem, hogy a témát kutatva jócskán különböző számadatokba botlok), Belgrádban és Szerbiában (Nišben, Šabacon és másutt), akárcsak Szarajevóban azonban dallamos nevű szefárdok. A második világháború előtt kb. 12 000, zömében (80 %) szefárd zsidó élt a Jugoszláv Királyság fővárosában, és mindössze 1115-en élték túl a holokausztot; ma egész Szerbiában kb. 2000 a zsidók száma. A belgrádi zsidók 90–95 %-át kiirtották a németek, s a túlélők egyharmada Nyugat-Európában, Amerikában és Izraelben telepedett le. A kilencvenes évek háborúi alatt – ezúttal nem üldözés, hanem az általános létbizonytalanság és veszélyeztetettség okán – újabb kitelepülési hullám következett. A mai napon, amikor ezeket a sorokat írom, bukkantam rá Belgrádban a „Geca Kon” könyvesbolt szuterénjében, az antikvár könyvek hegyének gyomrában Aleksandar Ajzinberg „Levelek Matvejnek” című dokumentumkönyvére; az építész szerző a 90-es években Izraelbe emigrált fiának mondja el családtörténetüket, melynek nem egy szála Budapestre vezet, és sok szála lágerbe fullad. És itt találtam rá Ana Šomlo „Ismét Jeruzsálemben“ című novelláskötetére is, melynek címe magáért beszél. Az írónő, aki Negotinban született 1935-ben, ma Izraelben él, kiváló műfordító és a héber—szerbhorvát szótár szerzője.

Azért nem tudják a hallgatóim, hogy mi az antiszemitizmus és mi a soá, mert életükben nem láttak eleven zsidót, de még csak nem is olvastak, hiszen a magasirodalom – olyan kiváló, zsidó származású jelenkori szerb alkotókkal, mint David Albahari, Filip David, Judita Šalgo, Aleksandar Tišma – idegen tőlük, és kocsmába sem járnak. Antiszemitizmus Szerbiában ma „csupán” szennyirodalom formájában, sötét kocsmákban és szemét bulvárlapokban, meg az éjszakai vonatokon létezik, szélsőjobb szervezetek és skandalumokra éhes, buta újságírók tálalásában, valamint a múlt század első felében divatos fasiszta ideológusok – köztük pravoszláv pópák – mikrohullámú sütőben fölmelegített könyveinek formájában. Ezeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, a híre, mint az olvasottsága; néhány megveszekedett, gonoszság fűtötte félértelmiségin kívül ugyan ki lapozná fel az avítt brosúrákat? Mindenesetre még az antimilitaristának nem mondható pravoszláv egyház is elutasította az ezekkel való közösködést, nem utolsó sorban a zsidó szervezetek éber reagálásának köszönhetőn.

Azonban a fiatalok a belgrádi (zimonyi) Sajmištéról, azaz a harmincas évek végén a Száva bal partján felépült, a maga idejében hipermodern, mára lepusztult lakótömbökké átformálódott vagy romosodó vásárközpontról sem sokat tudnak. 1941-ben ezen a helyen létesült Európa egyik első „igazi” koncentrációs tábora, ahol néhány hónap alatt 6280 zsidó nőt, gyereket és öreget öl meg a Wehrmacht (miután a férfiakkal, szinte az összes föllelhető zsidó férfival és fiúval korábban végeztek), és itt próbálták ki a Ciklon-B-t a „lélekvesztőnek” elnevezett mozgó gázkamrában, azaz a Németországból hozott speciális teherautóban, melynek rakterében gázzal ölték meg a rabnőket és gyermekeiket. (Götz és Meyerről, a teherautó két SS-sofőrjéről szól David Albahari 1988-ban megjelent kiváló lágerregénye, a Gec i Majer.) Szintén az említett szuterénben bukkantam rá Ženi Lebl „Egy Judit naplója” című könyvére, melyben láthatom ennek a speciális teherautónak a fényképét is. Az Izraelben élő, 2009-ben elhunyt belgrádi szerb zsidó szerző idézi a ’46-ban kivégzett August Meyszner főparancsnok mentegetődző szavait: „Ezt a kamiont úgy két hónapig használták, és csak zsidókat fojtottak meg benne. Egész biztosan tudom, hogy a zsidókon kívül senki mást nem fojtottak meg ebben a kamionban… Azt hiszem, hogy ebben az értelemben nem történt visszaélés… Amikor ez a kamion elment, nem volt több zsidó a Sajmištén, mert e módon valamennyit likvidálták!”

Szerbek, az engedelmes bürokratákat kivéve, nem vettek részt az irgalmatlan megsemmisítésben. Ellenkezőleg, csakhamar ők következtek. A „Judenlager Semling” ugyanis, e munka – tehát a nőgyilkolás és a gyerekgyilkosságok – végeztén átalakult „Anhaltelager”-ré, és egészen 1944 júniusáig ekként „funkcionált”. Ezekben az években a politikai foglyokat, kommunistákat, partizánokat, ellenállókat, cigányokat zárta be ide a Wehrmacht, tízezrével, és 10 600-at meg is öltek közülük, de sokukat tovább szállították a Harmadik Birodalom haláltáboraiba és kényszermunkatáborokba. Belgrád felszabadulása előtt egy hónappal még itt szállásolták el a bori magyar és a bánáti zsidó rabokat, mielőtt tovább transzportálták volna őket, a Zombor melletti Cservenkán keresztül… A fasiszták a zsidókat, a kommunistákat meg a „szabadkőműveseket” egy kalap alá vették. (A romákat inkább véletlenszerűen ölték, semmint szisztematikusan. Legalábbis nem úgy tartották őket számon – gyilkolás céljából –, mint a zsidókat, akiknek a regisztrációja tényleg halálpontos volt. Feledhetetlen viszont annak a túlélő szerb zsidó aggastyánnak a visszaemlékezése, aki épp azt könnyezi meg, amikor a nácik összetörték a vele együtt fogságba hurcolt cigányok hangszereit. Ezt abban az egyetlen dokumentumfilmben láttam, mely a Sajmištéről szól; 2009-ben készült a „B92” állami televízióban.) És viszont, a zsidó és a szerb szocialisták, kommunisták, partizánok egyként harcoltak a nácik ellen.

„Dobro.” Jól van. (Ez Danilo Kiš szavajárása a Puszta élet című dokumentumfilmben, melyben Ženi Leblt és Eva Nahirt beszélteti; erről később.) De hogyan, miért került sor erre a több felvonásos iszonyatra? Miért lett Szerbia Észtország után sorrendben a második „Judenfrei” terület Európában? Hiszen mindig is Szerbiában volt a legártalmatlanabb az antiszemitizmus, mert a zsidók úgy a törökök, mint az osztrákok és a magyarok alatt a szerbek sorstársai voltak, a két nép együtt küzdött a megszállók ellen, és sohasem gyűlölte egymást. Az első világháborúban együtt harcoltak és szenvedtek. (Ne hangozzék ez patetikusan – a történelmi kontextus, melyet most nem lehetséges kifejteni, természetesen felettébb összetett itt, a Balkán kapujában. Zsidóellenes rendelkezések Szerbiában is voltak, azonban, Predrag Palavestra akadémikus szavait idézem: „A zsidók Szerbiában… mint közösség soha egy pillanatra sem voltak fizikailag veszélyeztetve, és nem voltak kitéve csoportos megsemmisítésnek és népirtásnak.”)

A szefárdok a 16. századtól érkeztek

Spanyolországból és Portugáliából a Balkánra, sokan letelepedtek a tengermelléken, mások északabbra vándoroltak, magukkal hozván ide hagyományaikat, szokásaikat és az egységes vallási kultúrájukat, könyveiket. (Ezek ékszere a híres Szarajevói Haggada, a XIV. század második feléből származó illuminált kódex.) Belgrádban héber nyelvű rabbinikus irodalmi központ és nyomda is létezett, a Zimonyban letelepedett zsidók pedig közvetítő szerepet játszottak a Balkán és Európa között. (Idevalósi volt Jehuda Alkalaj rabbi, a cionizmus úttörője.) 1827-ben kb. ezer zsidó élt Belgrádban. 1877−8-ban jogilag is emancipálódtak, polgárjogokra, választójogra tettek szert, a századfordulón pedig teljesen integrálódtak a szerb kulturális életbe. Szerbiában és Boszniában egészen a 20. század elejéig megőrizték anyanyelvüket, a ladinót. Ahogy Ivo Andrić írta a szarajevóiakról: a zsinagógában héberül tisztelték az Örökkévalót, otthon spanyolul beszéltek, a szomszédokkal bosnyákul érintkeztek, a hatósággal pedig törökül értekeztek. A Vajdaságban az askenázik jiddisül, németül, szerbül és magyarul beszéltek. A XIX. század végén a nyelvváltás egy nemzedék alatt lezajlott, és a zsidók elsajátították a környezet nyelvét, beilleszkedtek kultúrájába. Belgrádban és más szerb városokban „Mózes-hitű szerbek”-ként identifikálták magukat, és Szerbiát tekintették a hazájuknak, nem ritkán nagy patrióták voltak, veszélyben, a szerb felkelések és az első világháború alatt is.

A szerbekkel ellentétben a zsidók szinte mind írástudók voltak, sokan igen tekintélyes polgárokká váltak, akik nem csak a kereskedelemben, hanem a kulturális, irodalmi, politikai életben is részt vettek, sőt a diplomáciában is jelen voltak. Hajim S. Davičo (1854—1916) jogász, színikritikus, műfordító, író például többek között Budapesten is volt szerb konzul, a felesége, Lela pesti zsidó családból származott és szerb írónő lett belőle Belgrádban. Hajim volt az első a hírneves családból, aki elhagyta a ladino nyelvet a szerb kedvéért, szekularizálódott, az első szerb íróegyesület alapító tagjai közé tartozott – modern életmódja miatt ki is közösítették az övéi. Ő örökítette meg romantizálón realista, couleur locale-típusú, etnográfiai tekintetben gazdag novelláiban a szegény sorsú szefárdok életét a belgrádi (dorćoli) zsidó negyedben. (A modern szerbhorvát nyelvű zsidó irodalom majd 1929-ben veszi kezdetét, amikor Szarajevóban megjelentek Isak Samokovlija remekmívű szefárd novellái.) Ebben a zsidó negyedben („juderia”) sajátos „spanyol” szellem uralkodott, létezett Mózes utca, Ábráhám utca, Dávid utca, Jákob utca, jesiva, több zsinagóga… 1907-ben a „Bet Jisrael” zsinagóga alapkövét maga I. Péter szerb király (Petar I. Karađorđević) rakta le, egy évvel később pedig a kormány tagjaival együtt jelen volt a felszentelésnél.

1903 és 1940 között, különösen a két világháború közti modernizálódó, demokratizálódó Szerbiában több zsidó újság jelent meg szerb nyelven, és a könyvkiadás is nagy lendületet vett, melynek a csongrádi születésű Geca Kon (1873—1941) volt a közismert vezéregyénisége, a legnagyobb, leggazdagabb balkáni könyvkiadó, könyvkereskedő és mecénás, aki a haladó és avantgárd szerb írók mellett Freud-, Nietzsche- és Marx-fordításokat adott ki.

Ezt az összhangot, a két nép szinte szimbiotikus együttélésének aranykorát a profasiszta Cvetković—Maček kormány intézkedései törték meg.

1940-ben két zsidótörvény

diszkriminálta a zsidókat, akik addig minden társadalmi rétegben és csoportban jelen voltak, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a hordároktól a professzorokig és magas rangú állami tisztviselőkig. Ez a kormány 1941. március 25-én aláírta a Jugoszláv Királyság csatlakozását a Hármas Szövetséghez. Március 27-én antifasiszta tömegtüntetések törtek ki Belgrádban a paktum ellen, katonatisztek egy csoportja megdöntötte a kormányt, amire április 6-án Belgrád rettenetes bombázása volt a válasz, melynek 10 000 halálos áldozata volt, a 11 napos háborút pedig április 17-én a kapituláció, II. Péter király és a kormány elmenekülése, Jugoszlávia feldarabolása és a német megszállás követte. Milan Nedić tábornok bábkormánya a német megszállók s a Wehrmacht parancsainak végrehajtója volt. „Nedić úré lesz a történelmi érdem, hogy kormányzása alatt a zsidókérdés Szerbiában teljes mértékben megoldódott”, jegyezte fel Harald Turner, a megszálló náci hatóság főnöke. (A Nedić tábornok rehabilitációjára vonatkozó kérelmet, melyet az utódokkal karöltve – állítólag magyar mintára – a Szerb Liberális Párt nyújtott be, a belgrádi legfelsőbb bíróság a minap utasította el.)

A zsidók regisztrációja, sárga karszalaggal és sárga csillaggal, „JUDE”, „ЈЕВРЕЈИН” felirattal való stigmatizálása, a kényszermunka, a letartóztatások, a zsidó férfiak kivégzése és a nők, gyerekek lágerba gyűjtése a megszállás után azonnal megkezdődött. Az első fázisban (1941 július—november) Franz Böhme „vezeklési intézkedései” alapján, megtorlásképp („Geiselmordpolitik”), minden megölt német fejében 100 zsidót, a sebesültek után pedig fejenként 50 zsidót kellett kivégezni. Tehát túsznak gyűjtötték be a férfiakat, és, mivel erőteljes ellenállás volt országszerte, sorjában felakasztották vagy agyonlőtték őket. Miután ez lezajlott, a második fázisban (1941 december—1942 május) a sajmištei lágerbe pontonhídon, lovaskocsikon odahurcolt zsidó nőket és gyermekeiket vették kezelésbe vasmarokkal. A lakáskulcsokat, címmel ellátva, természetesen előzőleg le kellett adni.

Geca Kon, a legnagyobb szerb könyvkiadó egész pompás famíliájával együtt a sajmištei lágerbe került, minden családtagját kivégezték, ő maga végül feltételezhetően egy grazi börtönben halt kínhalált. A vagyonelkobzás is lezajlott persze, a könyvekkel együtt. (Az elrabolt 6000 könyv közül 796 db-t 2011-ben szolgáltattak vissza a németek.) Kon villájába vagy ötven év múlva nem más, éppenséggel Slobodan Milošević költözött be. A belgrádi főutcán, a Knez Mihajlován egy régimódi könyvesbolt – melynek alagsorában porban fulladoznak az értékes antikvár könyvek egy morcos férfi felügyelete alatt – ma az ő nevét viseli; 2009-ben védett kulturális emlékhellyé nyilvánították, ami azt jelenti, hogy nem lehet majd parfümériát nyitni benne. Igaz, a kirakatban a sovén szerb szerzők és a giccsesített ikonok is ott díszelegnek.

Geca Kon valamikor az első világháború után így szólt kollégáihoz a Szerb Könyvkereskedők Egyesületének közgyűlésén: „Még kevesen vagyunk, mert még fiatal a mi nemzetünk, úgyszólván tegnap foglalta el helyét a felvilágosodás, a haladás és a civilizáció napja alatt. Érthető tehát, hogy nagy erőfeszítéseket teszünk, és személyesen is küzdünk annak érdekében, hogy minél sűrűbben minél több könyvet nyújtsunk át a nemzetnek. Nem kétlem, hogy küzdelmünk sikerrel fog járni, hiszen mélységes idealizmus vezérel bennünket, és a tudat, hogy nem csak a mának élünk és nem csak darabbérért dolgozunk, hanem egy tehetséges nemzet felvilágosodásáért, mely megérdemli, hogy buzgólkodjunk érte.” Nem volt kivételes eset az ilyen entuziaszta patriotizmus a szerb zsidók közt.

Az életben maradt zsidók férfiak jó része partizánnak állt, kiment az erdőbe – 4-5000 zsidó származású jugoszláv partizánnal számolnak a történészek –, vagy más módon vett részt a kommunista ellenállási mozgalomban. „Dobro”, mondaná Danilo Kiš; érthető. Ezren életüket vesztették a népfelszabadító háborúban, 14-en tábornoki rangot szereztek, a háború után tízet néphőssé avattak. Köztük van Moša Pijade (1890—1957) forradalmár, aki Münchenben és Párizsban tanult festeni, újságíró, baloldali értelmiségi, igazi kommunista volt, Marx műveinek fordítója. A háború előtt 14 évig ült, mint politikai fogoly, miközben valóságos kommunista tanfolyamokat tartott a börtönben. Tito kedvenc bajtársa volt.

A zsidók a jugoszláv avantgárd irodalomban és művészetben is rendkívül jelentős szerepet játszottak, így például a sziporkázó szellemű Stanislav Vinaver (1891—1955), a szatirikus vénájú író, költő, esszéista, remek műfordító, a szerb avantgárd legnagyobb és legsokoldalúbb, legtehetségesebb alakja; Salmon Moni de Buli (1904—1968) dadaista, szürrealista költő; a fölöttébb termékeny Oskar Davičo (1909–1989), aki szintén kiváló műfordító volt és szerb nyelvművész, szürrealista „mágus”, háború előtti és háború utáni kommunista. A kozmopolita, baloldali avantgárd irodalomban zsidónak lenni előnyt jelentett, nem hátrányt.

A huszadik századi szerb irodalomban – és így van ez a huszonegyedikben is – számos nagyhatású zsidó származású író és költő alkotott. Származásuk nem okozott nekik különösebb identitásproblémát, vagy ha igen, megoldották; többségük jugoszlávnak vagy szerbnek vallotta magát anélkül, hogy zsidóságának megtagadása vagy forszírozása szóba került volna. Predrag Palavestra „Zsidó írók a szerb irodalomban” című, igen pontos könyvében azt írja, hogy a zsidó író sosem volt „idegen test” a szerb irodalomban, melyben nem volt és nincs „zsidókérdés”, sem antiszemitizmus, csak az írók vannak és műveik, esztétikai szempontok szerint mérlegelve.

A szocializmus korszakát, és ez nem frázis, internacionalizmus jellemezte. Az ateista vagy szekuláris szerb zsidó értelmiségiek a szerbségükről meg a zsidóságukról egyszerre „mondtak le”, vagy inkább „átírták” ezt az egész komplexust − de fogalmazhatnánk úgy is, hogy ebben a korszakban Jugoszláviában a nemzeti, nemzetiségi hovatartozást, az egész nacionalitást valahogy természetesen, azaz humánusan, demokratikusan kezelték az emberek. Rasszizmus, nacionalista eredetű erőszak – mostani tudomásom szerint – a lehető legkegyetlenebb szocialista büntetőtáborokban, a Goli otokon sem létezett, ahol

véreskezű világnézeti átnevelés zajlott,

ami a Tito kommunista pártjához való feltétlen hűséget követelte meg tűzzel-vassal, szögesdróttal. Említett három és negyed órás dokumentumfilmjében a két Izraelbe emigrált zsidó asszony, Ženi Lebl és Eva Nahir elmondja Danilo Kišnek a Gestapo börtöneiben, majd a szigetlágerben szerzett tapasztalatát. Nem antiszemita indíttatásból küldték őket követ törni, és nem emiatt emigráltak később Izraelbe. A JKP doktrínáját akarták a fejükbe verni, nem csak metaforikusan, hiszen félholtra verték őket; paranoid módon feltételezett „ideológiai elhajlásokat” „orvosoltak” a maguk barbár módján. Nem a rendőrök: egymást verették a két csoportra osztott – a „bűnös” és a „megjavult” („revideált”) – rabokkal…

„A szerb irodalomban a zsidó íróknak a szerb nyelven kívül nincs más identitásuk”, szögezi le Palavestra. Ez nem jelenti azt, hogy kerülték volna a zsidó témákat, csupán nem volt szükségük arra, hogy definiálják zsidó identitásukat; nem tagadták meg, de nem is hangsúlyozták túl. Danilo Kiš fél életében a holokauszttal foglalkozott, Filip David és David Albahari mindig is írtak a családi múltjukról is. Palavestra szerint „a szerb irodalomban soha senkit nem támadtak meg csak azért, mert zsidó”, a faji és a vallási gyűlölet nem hatolt be az irodalomba a legnehezebb időkben sem. A szerb zsidó írók őrizték meg a zsidók jelenlétét, szellemét és identitását a szerbek közt, ugyanakkor a szerb kultúrát és a szerb irodalmi nyelvet gazdagították. A huszadik századi irodalomkritika megteremtett egy olyan etnikai oázist, ahol nem nézték, ki hova való. De jegyezzük meg: a kilencvenes években ez nem maradt így, és az etnonacionalista szemlélet belerágta magát az irodalomba és az irodalomkritkába is.

Ekkortájt Danilo Kišt (1935—1989) is érték néha – érik ma is – rasszista jellegű támadások, pedig ő elutasította a kisebbségi író státuszát (ami szerinte a „szektásság sikerével” fenyeget), és ezzel a „zsidó író” megjelölést is, mert szerinte ez olyan redukció, sőt „irodalmi gettósítás”, mely (ön)kirekesztéshez vezet. Ehelyett a „jugoszláv” és a „velejéig közép-európai író” identitás-megjelölést fogadta el.

David Albahari (1948) szerint a nacionalizmus és az antiszemitizmus „két fölélesztett halott”. Ő, aki 1994 óta Kanadában él, a legutóbbi háború során sem a szerbellenes, sem a szerbpárti európai értelmiségihez nem csatlakozott. Még mindig jugoszláv is, szerb is és zsidó is, továbbra is szerbül ír, és az összetett identitáskonstrukció híve. „A kevert zsidó−szerb−jugoszláv kultúrát, melyben felnövekedtem, egységnek éltem át, falak és kapuk nélküli, a szabad mozgásra nyitott térnek”, írja 2003-ban. „Mivel ez a keverék nincs többé, én pedig nem vagyok hajlandó lemondani róla, nem csoda, hogy hajótöröttnek érzem magam…”

A tragikus sorsú magyar zsidó szülőktől származó, de szerbül író Judita Šalgo (1941—1996) így foglalta össze a diaszpórában élő modern zsidó írók kettős identitásának csomópontjait: „Cion, a Szentély, szent könyvek, exodus, vándorlások, diaszpóra, holokauszt, gyökértelenség, kirekesztés, zsidó összefogás, zsidó öngyűlölet és faji szégyen, zsidó arrogancia, zsidó szkepticizmus és negativizmus, kozmopolitizmus, forradalmiság, szubverzivitás, humoros szellem, humanista aktivizmus, fukarság, mohóság, kispolgári hencegés, tolerancia a társadalmi osztályok iránt, kereskedelmi, művészi, tudományos tehetségek, neurózis… Az én nemzeti identitásom az egyértelmű meghatározások hiányában nyilvánul meg: az vagyok, amit elvárnak tőlem (és amit elvárok magamtól), és nem vagyok az; otthon is vagyok, meg nem is; ott akarok maradni, ahol vagyok, annak, aki vagyok, és nem akarok ott maradni, és nem akarok annak maradni.”

Elmondjam-e végezetül, hogy elvittem a tanítványaimat a belgrádi Zsidó Múzeumba. Bár ne tettem volna. Egy elhanyagolt, avítt és poros, szedett-vedett kiállítást láttunk, melynek fénytelensége egy régi kultúra nemlétezését sugallta csupán, mást nem. Néhány óra múlva felnyitottam az alagsorban kiásott könyvet, melyben, az 1992-es esztendőben, Aleksandar Ajzinberg ír leveleket a fiának egy Haifa melletti kibucba: „Így tűnik el egy egész világ, amelyből vétettünk, amely megteremtett bennünket és hozzájárult ahhoz, hogy most olyanok vagyunk, amilyenek. Még az emlékeink is elfakulnak és elvesznek idővel. Szinte észrevétlenül felejtünk, s mire rájövünk erre, már késő.”