„Észak-Erdély zsidóságának szenvedéstörténete korántsem ért véget a holokauszttal”

1976-ban született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte, majd jelentkezett Színművészeti Egyetem dramaturg szakára. Egyetemi évei alatt dolgozott dramaturgként, drámákat és mesejátékokat írt, diploma után ugyanott tanított dramaturgiát, színháztörténetet.

2000-2003 között az ELTE BTK esztétika szak doktori iskolájába járt. Doktori tanulmányai alatt kétlaki életet élt Marosvásárhely és Budapest közt, majd egy hirtelen fordulattal fél évre kiment Egyiptomba idegenvezetőnek. Az egyiptomi élmények hatására kezdte el írni regényét, P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak címmel (2007). A kötet elindította az írói pályán, beválogatták a legjobb első kötetes szerzők közé, megjelenése után több ösztöndíjat is kapott. 2008-ban jelent meg Antonia Arslan Pacsirtavár című regényének fordítása, amely az 1915-ös örmény genocídium szépirodalmi feldolgozása. Ezt követte Giambattista Basile Pentameron című mesegyűjteményének fordítása, mely a nápolyi barokk és az európai kultúrkincs alapműve. Novellás kötete, A test hangjai, valamint regénye, Apa Szarajevóba ment szintén a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg. Fordított Elena Ferrantét, éveken át interjúzott erdélyi holokauszt túlélőkkel, ezeket a találkozásokat dolgozta fel Az újrakezdés receptjei című könyvében. Pécsett és Budapesten él, az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának megbízásából Olaszországban kutat.

Akivel beszélgetek:

Király Kinga Júlia.

Milyen nyelveken beszél?

A magyaron kívül három nyelven folyékonyan, illetve egy negyediken alap és középfok között. Az angol, olasz és román gyakran a munkanyelvem is, németül nem adnak el. Soha nem fogom egyiket sem tökéletesen beszélni, sajnos. Egy idegen nyelvet tökéletesen beszélni számomra irodalmi kvalitásokat jelent. Mostanában sokszor játszom azt, hogy a készülő regényemhez az anyanyelvemen bevillanó mondatokat elmondom gyorsan olaszul is. Van, hogy azonnal összejön, máskor még órákkal később is bogarászom, mit hogyan lenne érdemes mondani, hogy ugyanúgy hasson, mint magyarul. Fordítva viszont, azaz: az olasz irodalmat eredeti nyelven csemegézve sokkal tágabb perspektívákat nyit meg előttem magyar íróként.

Miért ment Egyiptomba?

27 évesen már egyetemi adjunktus voltam, az életem kizárólag a színházban és akörül zajlott, miközben úgy éreztem, alig valamit tudok magamról, a világról pedig szinte semmit. Adódott egy lehetőség, elmenni idegenvezetőnek Egyiptomba, én pedig éltem vele. Ekkor még nem döntöttem a színházzal való végleges szakításomról, de odakinn, a turisztikai központoktól eltávolodva a szegénységgel való találkozás nagyban átírta a fontossági sorrendeket. Nem értettem például, hogyan vált alapvetéssé, hogy kétes minőségű produkciókra, nosztalgia- performanszokra alanyi jogon járjon a közpénz, mikor a világ túlnyomó része éhezik. Buta és radikális szempont volt, sokat árnyalódott – kiváltképp azóta, hogy a közpénz szétosztása mára politikai kérdéssé vált, és ez sem a közt, sem a művészetet nem veszi figyelembe. Mindenesetre az egyenlőtlenség, kiszolgáltatottság ott, Egyiptomban tudatosult bennem először.

Nápolyt látni és… Miért szereti Nápolyt?

Basile művét öt évig fordítottam nápolyi nyelvből. Közben egy nagyon érdekes világ rajzolódott ki előttem. Hamarabb megszerettem Nápolyt, semhogy a valóságban ellátogattam volna oda. Szeretem a pulzáló eleven valóságát, amely egyszerre harsány és szelíd, egyszerre kedves és tolakodó. Szeretem, hogy egy szeszélyes vulkán tövében fekszik, lenyűgöz a történelmi öröksége, a tengernek való kitettsége, a számtalan uralkodóház lenyomata. Csodálom a kulturális rétegeit, a népek együttélését, a sokszínűséget, amit a mesékből a mai napig megőrzött. A gasztronómiai kultúrájában még az antikvitás emlékeit is megőrizte. Szeretem az irodalmát, világhírű női szerzőit, a focicsapatát…

Olvastam, hogy nápolyi ételekről készül írni.

Nem készülök. A Cser Kiadó gondozásában csakugyan megjelent A hévízi hajószakács című antológia, ebbe írtam egy tanulmányt a nápolyi gasztronómiáról, pontosabban az ún. piatto poveróról, a szegény ételekről. De hosszabb írásra annak ellenére sem érzem magam avatottnak a témában, hogy nagy érdeklődéssel kóstolok helyben, majd készítek el magam is nápolyi és campaniai ételeket.

Mi a kedvenc nápolyi étele?

Hm, talán a padlizsános ételek, ezek közül pedig a melanzane alla parmigiana. Ez egy paradicsomos, mozzarellás, bazsalikomos rakott padlizsán.

Zsidó ételek mentén erdélyi zsidó sorsokról ír. Miért pont a zsidókról?

Eleinte az érdekelt, maradt-e valami az erdélyi zsidó konyha kóser tradícióiból, az étkezési szokásokból, maradt-e fenn családi recept. Nem tudom, miért pont a zsidó konyha kezdett érdekelni, ha a családi kötődésre kíváncsi, azt sokáig tagadás, pontosabban: az időbeli távolsággal egyre inkább a nemtudás övezte, most kezd körvonalazódni a déd- és nagyszüleim története. Ettől függetlenül a lelkem mélyén mindig vonzott a zsinagógák, a Tóra világa. A sok atyai és anyai intés közül azt az egyet egész biztosan elmentettem magamnak, hogy sok kultúrában jelen lenni a javamra válik.

Akkor beszéljünk erről a könyvről!

Az újrakezdés receptjei 2018-ban jelent meg magyarul a marosvásárhelyi Mentor Könyvek, 2020-ban angolul a CEEOL Press gondozásában. A magyar kiadás egy év alatt elfogyott, sokáig ódzkodtam az újrakiadástól, volt valami buta szemérem bennem, nem akartam sokadjára beszélni erről a könyvről, szerettem volna az új irodalmi projektjeimre koncentrálni. Nemrég azonban belém hasított, hogy a beszélgetőtársaim közül sokan itt hagytak bennünket, nekem pedig feladatom megőrizni az emléküket. Hiszen bizalmukba fogadtak, órákat, napokat szántak rám az életükből, a receptek mellett közzé adott élettörténetük az Észak-Erdélyi zsidóság szenvedéstörténetét rajzolja ki, ami korántsem ért véget a holokauszttal. Jött a csajka-rendszer, jöttek az alijázások, a román állam újabb atrocitásai, a kitelepülési folyamat során az emberek ugyanis elvesztették a munkájukat, kénytelenek voltak felélni az ingóságaikat, lemondtatták őket az állampolgárságukról, a vészkorszakban elsíbolt és nehezen visszaszerzett, vagy máshova kirendelt otthonaikról. Sokan a párnacihákba halmozott személyes holmijukkal hagyták el az országot, és ez az eljárásrend óhatatlanul előhívja a gettózás, a deportálás emlékét. Gyakorlatilag egy maroknyi ember maradt Erdélyben, sokszor egy minjanra való gyülekezet sincs a zsinagógákban, én pedig azt gondoltam, nem szabad veszni hagyni azoknak az emlékét, akik végigvezettek a könyv útján, akik vették azt a szellemi-lelki fáradtságot és elmesélték az életüket.

De miért éppen az ételektől indult el?

Talán 2015 nyarán történt – erről párszor már beszéltem és tartok tőle, hogy magam is alapvetésként tekintek rá, miközben azt, hogy konkrétan mikor, miért ötlött fel bennem, nem tudom megválaszolni –, szóval a menekültválság idején Budapesten, egy civil mozgalom önkénteseként főztem a rászorulóknak. Azért mondom ezt, mert nem csak a menekülteknek, hanem a kerületi, olykor akár vidékről odavetődő emberek is nálunk csillapították az éhüket. Ott és akkor az éhezés, az otthon kényszerű elhagyása, az ételhez való viszony és a közös étkezés olyan mértékű reflexióra sarkalt, amilyet Egyiptomban tapasztaltam az egyenlőtlenség kapcsán. Azt tényleg nem tudom, hogy jutottam el a kóser zsidó konyháig. Arra viszont emlékszem, hogyan burjánzott egyik kérdés a másikból. Mi lehet Erdélyben most, mi maradt meg a 20. század elején még virágzó, de elpusztított, később elűzött vagy a Ceaușescu-rezsim által konkrétan kiárusított zsidók tradícióiból, a közös étkezésekből, az étellel kapcsolatos emlékekből? Először tényleg az ételek érdekeltek, csak később, menet közben szembesültem azzal a ténnyel, hogy minderről nem lehet beszélni a holokausztról való beszéd nélkül, mert minden étel- és ízemlék be van kötve a család emlékezetébe, a gyász és veszteségek élményébe. Az étel az egyik utolsó kulturális kapaszkodó egy közösség életében, másod-, sőt harmad generációkon keresztül átívelő tapasztalat. A modern agykutatás nemrég azt is bebizonyította, hogy a híres prousti Madeleine sütemény nem holmi metafora, íz- és szagélményeink ugyanis ugyanoda vannak bekötve, ahova az érzelmi kötelékeink. Ez magyarázza azt is, hogy az ételek egészen új sávokban, meglepő törésvonalak mentén tagolják és rendezik át az emlékeket. Az évekig tartó interjúzás során negyvenegy receptet sikerült összegyűjtenem, ezek sokszor duplikátumok. Meg is főztem mindet, részben az interjúalanyaimmal, részben baráti közösségben, ekkor készültek a könyvben szereplő ételfotók is, mert azt szerettem volna, ha a közösségi főzés bensőségességét adnák vissza.

Beszéljük egy kedvenc ételéről!

Jó, beszéljünk, de térjünk ki egy olyanra is, ami összekapcsol egymástól idegen embereket. Az én kedvencem egy máramarosi haszid étel: borjú pörkölt bors kéregben, aszaltszilvás törtkrumplival. Ezt készítettem el 2019-ben a Római Magyar Akadémia meghívására a Holokauszt Emléknap alkalmával egy séfképző iskola növendékeivel. Ott is nagy kedvenc volt a flódnival egyetemben.

És mi volna a másik, az összetartó étel?

A történet Érdengelegig nyúlik vissza, egy Szatmár-közeli kis faluig, itt ismertem meg Kain Helena nénit. Sokszor meglátogattam, sokat tudott a kóser konyháról, ő maga élete utolsó pillanatáig kóser háztartást vezetett, akár azon az áron is, hogy lemond a húsról. Végig éreztem, hogy az ételek említése közben ott zakatolnak benne az emlékei, nehezen választja le a család emlékezetéről, de a holokausztról – ezt többször hangsúlyozta – nem akart beszélni. Még a munkaszolgálatos férjével megesküdtek arra, hogy soha nem beszélnek róla. Én pedig tiszteletben tartottam ezt. Aztán egyszer csak megtört a jég. Mobilról hívott, hogy menjek vissza hozzá (nem sokkal azelőtt voltam nála, de már Máramarosszigeten főztünk a hitközségnél Ros Hásanára), mert el szeretné mondani az élettörténetét. Másnap beültünk a férjemmel az autóba és visszamentünk hozzá. Tőle tanultam a geringli receptjét, ami egy hagyományos szombatváró étel. Egy pár zúzából készül, nagyon szaftos, tunkolós előétel, általában húsleves előtt fogyasztották. Egy nappal később meglátogattam Erdélyi Lajost, vagy ahogy sokan hívjuk: Lalót, a fotóriporter és fotóművész barátunkat. A vele való beszélgetéseimet is mindig magnóra vettem, ő és felesége, Erdélyi Anni tulajdonképpen a könyvem alappillérei. És pont aznap, amikor visszajöttem Érdengelegről, Laló váratlanul nekem szegezte, hogy hallottam-e egy olyan ételről, hogy geringli? Nem vallottam színt, mert kíváncsi voltam, hogy miért kérdezi. Ki is derült, hogy egyik nagynénje, még a deportálás előtt rendszeresen elkészítette szombatváró előételként. A következő péntek estére megcsináltam neki. Így kapcsolódott össze két idegen ember – egy étel kötötte össze őket. Az egyik tudta a receptet, a másik hetvenöt év után ismét érezhette a geringli ízét.

Tudom, hogy Önt a népirtások is foglalkoztatják. Miért?

Mert mindig elképedek a közömbösségen és a tompaságon. Gyakran tapasztalom, hogy az embereknek kényelmesebb a fizikai épséget és életet veszélyeztető gesztustól datálni a népirtásokat. Holott minden egyes pillanatban, amikor szó nélkül hagyjuk egy csoport bántalmazását, mi magunk is fenntartói vagyunk a gyűlöletnek, ami – erre számos példa rajzolódik ki a huszadik és huszonegyedik századi történelemben – könnyen genocídiumhoz vezet. Iszonyú hosszú a csendes, közömbös többség bűnlajstroma. Ahogy a családon belüli erőszak sem az első elcsattanó pofonnal kezdődik, hanem azzal a szemellenzős helyzettel, amelyben a környezet elfogadja, hogy valaki másodrendű tagja egy közösségnek. Engem például az is folyton önreflexióra sarkall, hogy én magam ne bólintsak rá egy kérdéses, kényelmetlen helyzetre, csak mert úgy kívánja az illem és tradíció, hogy ne konfrontálódjam. Szerintem érdemes árgus szemekkel fürkésznünk a saját viselkedésünket, messzire vivő következtetésekre jutunk.

Ezért kezdett kutatásba olasz holokauszt túlélők körében?

Amikor Az újrakezdés receptjeihez gyűjtött anyag felénél tartottam, megkeresett az USA Holokauszt Emlékmúzeuma azzal, hogy érdekelné ez a projekt. Így aztán az ő megbízásukból folytattam és immár a Múzeum archívuma számára is készítettem az interjúkat. A könyv megjelenését követően megkérdezték, hogy volna-e kedvem hasonló projekteket vezetni Olaszországban. Örömmel igent mondtam és 2017- 18-ban elkezdtem ott kutatni. Így jutottam el előbb a római zsidó közösséghez. Ezzel egyidejűleg felismertük, hogy a holokauszt túlélők mellett szemtanúkkal is fontos lenne interjúzni. Hadd tegyem hozzá: túlélők közé soroljuk a megmentetteket is. Ez azért fontos, mert Olaszországban a mintegy negyvenezer főt számláló zsidó közösség legalább nyolcvan százalékát megmentették. A mentésben – azt mondanám, hogy alulról szerveződve, hiszen a Vatikán részvétele mindmáig tisztázatlan, Ferenc pápa nemrég nyitotta meg kutatók előtt az idevágó archívumokat – a szerzetes- és apácarendek szerepe sorsdöntő volt. De nem csupán a klerikális közösség mentett zsidókat az 1943. szeptember 8-i fegyverszünetet és náci megszállást követően, hanem a civil lakosság is bőven kivette belőle a részét. Kutatásaink során azt is igyekszünk kirajzolni, hogy mitől működött a szolidaritás egy, a fasizmus által régebbről eltompított, elbódított nép esetében, mitől van az olaszok körében annyi Világ Igaza.

Beszélne röviden a római zsidó közösségről?

A római zsidó közösség az egyik, ha nem a legősibb közösség Európában, történetük közvetlenül Jeruzsálemhez kapcsolható, elhurcolt és felszabadított rabszolgáktól, kereskedőktől származtatják magukat, a császárkor idején már tizenkét zsinagógáról és egy jesiváról vannak feljegyzések, és liturgiájuk merőben eltér az askenázi vagy szefárd liturgiától. Bár a rómairól zárt közösségként szokás beszélni, a 20. század második felében Kadhafi rendszerének pogromjai elől elmenekült líbiai zsidó közösséget is befogadták. Létszámát tekintve azonban a vészkorszakot megelőző magyarországi zsidó közösséghez képest az olaszországi közösség sokkal kisebb volt.

Műfajában hogyan határozná meg a kutatásait, interjúit?

Életút interjúkat készítek, ún. oral history-t. Nevezhetnénk, sőt szokás nevezni szóbeli történelemnek is, bár számomra elég sután hangzik ahhoz képest, hogy mekkora horderejű, mint forrásanyag. Olyan tanúságtételekről van szó ugyanis, amelyek validálják vagy cáfolják a levéltári dokumentumokat, amelyek között tucatjával találni hamis iratokat. Egyébként sokan épp a hamis dokumentumoknak köszönhetően menekültek meg, amikor Dél-Olaszországból a kibombázások következtében tömegesen menekültek az emberek északra, a közigazgatás összeomlott a terhelés alatt, a levéltárak leégtek vagy az ott őrzött hivatalos dokumentumokat hátrahagyták a menekülők, az ellenállás pedig mindig talált néhány közszolgát, akik keresztény nevekkel állítottak ki okmányokat zsidóknak. Mussoliniék 1938-ban proklamálták az antiszemita faji törvényeket. Azok a zsidók, akik a közszférában dolgoztak – márpedig szinte mindenki ott dolgozott, ne feledjük: egy tekintélyelvű korporatív államapparátusról beszélünk – egyik napról a másikra elvesztették az egzisztenciájukat, a gyerekek kipenderültek az iskolákból, elkobozták a rádiókat, tilalmak egész sorát vezették be számukra, a zsidó közösség a perifériára sodródott. Az Olaszországban tanuló külföldi állampolgárokkal szemben is felléptek, illetve azokat, akik a Nagy Háborút követően szereztek olasz állampolgárságot, megfosztották ettől. A fasiszta olasz állam úgynevezett szabad internáló táborokat létesített a Mussolini által stratégiailag kevésbé fontosnak ítélt helyeken, ilyen volt például Abruzzo.

Abruzzo régió Dél-Olaszországban, Rómától keletre. Jól tudom?

Igen, bár benyúlik keleten mélyebbre. Itália-szerte hatszáznál több ilyen internáló tábor létezett, zömmel Abruzzóban. A zsidók ezekben a szabad internáló táborokban egy szerény, a túlélést éppen csak biztosító ellátást kaptak, munkát nem vállalhattak, teljes volt a kijárási tilalom, naponta kétszer be kellett jelentkezniük a hatóságoknál, az életük azonban nem forgott kockán, legalábbis nem úgy, mint a koncentrációs vagy megsemmisítő táborokban. Aztán az autoriter vezetők mindentudását meghazudtoló fordulat következtében épp itt, Abruzzóban húzódott később a Gustav vonal, amit a szövetségesek csak nagyon későn törtek át. A környéken internált zsidók közül sokat sikerült megmenteni, de sokukat el is hurcoltak a nácik, mintha a visszavonuláskor ez lett volna a legfontosabb. Kutatásaink során rábukkantunk egy magyar asszonyra, Kazár Gabriellára, aki balerina volt, Firenzében ment férjhez és akit a gyerekeivel együtt szintén Abruzzóból hurcoltak el Auschwitzba és gyilkoltak meg. Ugyaninnen vitték el Franz Kafka egykori bizalmas barátnőjét Margaret Bloch-t is, akivel, a szemtanúk legalábbis váltig erősítik, talán közös gyermekük is volt. A szemtanúkkal való interjúk rengeteg fontos részletre derítenek fényt. Ők azok, akiktől megtudhatjuk, hogy milyen volt a közhangulat egy kis olasz faluban (borgóban), amikor egy miniszteri rendelet nyomán úgymond betelepítettek 20-30 zsidót. Származott-e ebből konfliktus, volt-e irigység az állam által kiutalt szerény apanázs miatt az elszegényedő Olaszországban, volt-e esetleg mindezek ellenére szolidaritás? Beszélgetéseink során az derült ki, hogy a szolidaritás döntő szerepet játszott a kényszeregyüttélés során. Itt, ezen a konkrét abruzzói településen például a pap kiprédikálta, hogy a falu mindig fontos zarándokhelynek számított, ahol mindig segítettek az idegeneknek, a falu patrónusa az epilepsziások védőszentje, akik szép számban zarándokoltak és leltek menedéket náluk a századok során. Vagyis a szolidaritásnak, együttérzésnek és részvétnek hagyománya volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna militáns fasiszták, sőt besúgok a környéken. Abruzzo világháborúban betöltött szerepének hatalmas irodalma van. Olykor egymáshoz egészen közel fekvő településenként változik a történelme, minden attól függött, meddig húzódott a front, hol kezdődött a hadtápvonal. És fontos, alaposan dokumentált tanulmánykötetek jelentek meg az internáló táborokról is – ilyen például Carlo Spartaco Capogreco I campi del duce (A duce táborai) című átfogó kötete.

Egyszerre volt jelen az antiszemitizmus és a zsidómentés az olasz társadalomban?

Az általunk készített interjúkból leszűrhető, hogy az antiszemitizmus nem hatotta át a többségi társadalmat Olaszországban, legalábbis nem abban a mértékben, mint idehaza. Rávilágítanak arra a folyamatra is, hogy a kezdetben nagy tömegek – zsidók által is – támogatott, csodás prosperitással kecsegtető olasz fasizmusban apránként törésvonalak keletkeztek, majd megindult a lebomlás, végül a teljes elutasítás. A zsidók leválása az olasz fasiszta rendszerről korán elkezdődött, az elutasítás nőtön nőtt az 1935-36-os abesszin hadjárat idején – ez Mussolini imperialista háborúja volt, amikor idegmérget vetett be Etiópiában – és végül a faji törvények meghozták a teljes elfordulást. A többségi társadalomban is nyomon követhető a lemorzsolódás, ennek oka sokszor egybeesik a zsidó közösség számára is releváns okokkal, s bár a faji törvények még nem váltanak ki tömeges felhördülést, a ’43-ban kiélesedő zsidóüldözést már messze elítélik és sokan segítenek. Persze kivételek, „hívő” fasiszták azért továbbra is vannak, sokan a megélhetésüket remélik egy-egy feljelentéstől, egy zsidó családért olykor egy lakás árát fizette a német megszállást kiszolgáló bábállam. De tudunk persze olyanról is, hogy egy zsák sóért jelentettek bujkáló zsidókat.

Dél Olaszországban is kutattak?

Sokat kutattuk Nápolyt, mert a város önmagát szabadította fel. A lakosság még a szövetségesek ideérkezése előtt felkelt a nácik ellen, a „Nápoly négy napja”-ként elhíresült népi forradalomban gyakorlatilag kiverték a németeket. Nem engedték deportálni sem a zsidókat, sem a munkaképes férfiakat, akiket szintén el akartak hurcolni.

Mikor ismerhetjük meg a kutatásaikat?

Erre nem tudnék pontos választ adni, jelenleg a gyűjtés fázisában tartunk, versenyt futunk az idővel, mert mind a túlélők, mind a szemtanúk nagyon idősek. Az anyagok írásos feldolgozása még nem történt meg és bár jól lenne mielőbb a magyar olvasók számára is elérhetővé tenni, úgy vélem, hamarabb történik meg olasz és angol nyelvterületen.

Milyen terjedelmű az eddig gyűjtött anyag?

Többszáz órányi biztosan. Nagyjából fele-fele arányban túlélőkkel és szemtanúkkal. Jelenleg egyébként a múzeum megbízásából tizenkét országban zajlanak kutatások, ezeknek csak egyike Olaszország.

Melyik interjú érintette meg Önt a legmélyebben?

Nehéz lenne rábökni egyre, a maga módján minden interjú felkavaró. Egyet azért említek, bár a történet további kutatásra, tisztázásra vár. 2019 decemberében interjút készítettünk Vittorio de Sica lányával, Emi de Sicával. Vittorio de Sica, az olasz neorealizmus egyik atyja 1943-44- ben már nemzetközi hírű filmszínész és rendező volt. Kevesen tudják, hogy Goebbels pont ekkor kérette be magához és kérte fel, hogy legyen az Olasz Szociális Köztársaság, a Salòi Köztársaság filmes propaganda- hoppmestere. Ez a Hitler irányítása alatt álló fasiszta bábállam – Benito Mussolini vezetésével Észak-Olaszország területén működött 1943. szeptemberétől 1945-ig. Az ízig-vérig antifasiszta, humanista De Sica a felkérést elutasította azzal, hogy van egy fontos megbízása a Vatikánban. A megbízás természetesen nem létezett, de kerített magának egyet és el is kezdte forgatni a La porta del cielo, azaz: A mennyország kapuja című filmet. A film valójában egy, a loretói szűzhöz tett vonatos zarándokútról szól. A társadalom ilyen-olyan figuráit sorakoztatja fel, van benne sok külső helyszín, a filmesztéták ebben a filmben látják elsőként megjelenni a neorealizmus újításait. A helyszínt Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa biztosította, a San Paolo fuori le mura bazilikában (Falakon kívüli Szent Pál-bazilika). Hatalmas statisztéria verődött össze, Emi de Sica elmondása szerint sok rendszerkritikust, ellenzékit, meleget és bujkáló zsidót sikerült elrejteni a stáb tagjai között. Sokszor csak úgy tettek, mintha forgatnának, hiszen a celluloid hiánycikk volt, üres kamerákkal mímelték a forgatást. A film forgatása akkor ért végett, amikor a szövetségesek megérkeztek Rómába. A kópiát a Vatikán nemrég felújította, reményeim szerint hamarosan látható lesz. Egyetlen ember tanúvallomása azonban nem elég bizonyíték egy ilyen horderejű mentőakció legitimálására. Azóta is kutatunk szemtanúk után. Idén januárban teljesen más téma kapcsán interjúztunk egy producerrel, aki a Mussolini által alapított, majd a szövetségesek által menekülttáborként működtetett Cinecittàban élt menekültként. Innen indult későbbi filmes karrierje – dolgozott Fellini producereként is –, a nagy kosztümös filmekhez innen toborozták a statisztériát. Az interjú során teljesen váratlanul mesélni kezdett De Sica mentőakciójáról. Tán még a film címét is említette, aminek forgatásán maga a nagy Vittorio mesélt neki. Ha létezik csoda egy ilyen kutatásban, számomra mindenképp annak minősülne, ha megtalálnánk azokat a statiszta gyerekeket, akik megerősíthetnék a de Sica család visszaemlékezését.

Hogyan foglalná össze ezen olaszországi kutatásait az olvasók számára?

Olaszországban kutatva számomra kiderült, hogy az embereknek, a többségi társadalomhoz tartozóknak mindig van választási lehetőségük és van módjuk helyesen cselekedni. Beszélgetéseim és a történelem azt bizonyítja, hogy akkor és ott az olasz lakosság számottevő része helyesen cselekedett.

***

Az újrakezdés receptjei c. könyvet október 10-én 18 órakor mutatják be a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben.

Részletek itt.