„És akkor egy 18 év alatti árva lett belőlem”

Írta: Barna Ildikó - Rovat: Történelem

Magyar zsidó menekültek a holokauszt után

Tibor a felszabadulás után még nem tudta mi az a „nyúlós izé” amit az amerikai katonáktól kapott a sok más élelmiszerrel együtt. Ez volt a menekült fiatalember első találkozása a rágógumival. Nemcsak a rágóval nem tudott mit kezdeni ekkor még, hanem a „hirtelen” jött szabadsággal sem, mert bénult volt az átélt borzalmaktól, és nemcsak neki, hanem több ezer társának is hónapokba telt, mire szenvedésük szilánkjaiból összerakták, mit éltek át.

 

Polgár Tibor életét különböző történeti források segítségével ismerhetjük meg. A történelmi kirakós első darabja 1948-ből származik, amikor Tibort, mint menekültet regisztrálta az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az International Refugee Organization (IRO). Az akta az International Tracing Service (ITS) archívumában található.[1] Az ITS egy olyan gyűjtemény, amelyet elsődlegesen eltűnt személyek felkutatására hoztak létre. Az ennek érdekében összegyűjtött több millió oldalnyi irat a holokauszt egyik legnagyobb archívumává tette, ami csak 2007-ben lett nyilvános. A történelmi kirakós második darabja egy 1994-ben, a harmadik pedig egy 2016-ban készült interjú[2], amit a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma őrzött meg az utókornak. A cikk ezeknek a daraboknak az összeillesztésével arra vállalkozik, hogy bepillantást nyújtson a magyar zsidó holokauszt túlélő menekültek életébe.

Polgár Tibor 1924. szeptember 12-én született a tizenháromezer lakosú Sárospatakon, ahol körülbelül 1100 zsidó élt. Családjával együtt 1944 májusának végén deportálták Auschwitzba. A szelekciónál 13 éves húgát rögtön a gázba küldték. Édesanyjuk tökéletes németséggel kérdezte meg az őröket, hogy vele mehet-e. Igent mondtak. Édesapjával napokkal később tudták meg, hogy szeretteiket soha nem látják viszont. Tibor a következő majd egy évben számos koncentrációs tábort megjárt.

Nem sokkal a háború befejezése előtt éppen a Dachau táborrendszerhez tartozó, az átlagosnál is iszonyatosabb körülményeiről hírhedt Mühldorfban voltak, amikor újra vagonba rakták őket, hogy a tiroli hegyekben végezzenek velük. Az elképzelés állítólag az volt, hogy a vonatot egy elhagyott sóbányába vezetik és berobbantják a bejáratot. A front előrehaladása miatt azonban az SS végül nem tudta végrehajtani ördögi tervét. A vonattal éppen egy kis állomáson vesztegeltek, amikor az állomásfőnök elkiáltotta magát: „Vége a háborúnak!”, az őrök pedig eltűntek. Rövid idő alatt kiderült, hogy a hír nem volt igaz, az őrök visszajöttek és mindenkit visszatereltek, ha ellenálltak, lelőttek. Az „utazás” folytatódott. Körülbelül öt nap múlva egy éjjel Tibor fogolytársaival rájött, hogy az őrök megint eltűntek. Egy idő után a vagonból előmerészkedve a semmi közepén találták magukat, de lent a völgyben megpillantották az amerikai katonákat. Felszabadultak. Nem volt ünneplés, nem volt üdvrivalgás, ahogy ő fogalmazott, túl bénultak voltak ahhoz, hogy bármit is érezzenek.

Az elhaladó amerikaiak étellel próbáltak segíteni a végletekig legyengült embereknek. Tibor egy felé szálló alumínium dobozt kapott el. Kibontva egy kis darab sajtot, ropogtatni valót, csokoládét talált benne. És valami nyúlós izét, amitől – használhatatlannak ítélve azt – rövid úton megszabadult, pedig – ahogy később rájött – ez volt az első találkozása a rágógumival.

Széder este a feldafingi lágerben

 

Menekültek és menekült táborok

Tibor felszabadulásának pillanatában, bár ő ebből mit sem sejtett, hivatalosan menekült vagy – az ekkor megalkotott kifejezéssel – displaced person lett. A szövetségesek Európában körülbelül 6,5–7 millió embert szabadítottak fel hazájukon kívül, őket nevezték displaced person-nek, vagy csak a rövidítést használva DP-nek.[3] Nagyon sokféle csoport tartozott ide: kényszermunkások, hadifoglyok, koncentrációs táborok és halálmenetek felszabadult foglyai, olyan kelet-európaiak, akik a háború alatt önkéntesen hagyták el hazájukat, hogy német üzemekben dolgozzanak, vagy akik a szovjet front előrenyomulásakor menekültek nyugatra. A felsorolásból látszik, hogy a hontalanoknak csak nagyon kis része volt zsidó. Ők – egy zsidó bibliai kifejezéssel – Seerit Hapleta-nak, a „megmaradtak”-nak nevezték magukat.

A háború lezárást követő hónapokban óriási mértékű hazatelepítés kezdődött: 1945 szeptemberéig 6 millió embert repatriáltak. A szovjetek és a nyugati hatalmak teljesen másképpen kezelték a hontalanokat. Az előbbiek hozzáállása egyszerű volt: mindenkinek vissza kell térnie a saját hazájába, akár akar, akár nem. A nyugati hatalmak által felszabadítottak azonban választhattak, így végül 1945 végére körülbelül egymillióan voltak azok, közöttük körülbelül 50,000 zsidó, akik pszichológiai, politikai vagy akár gazdasági okok miatt nem akartak visszatérni.

A DP-ket hazatelepülésükig vagy emigrációjukig azonban el kellett helyezni valahol: erre a célra hozták létre az úgynevezett DP táborokat, amelyek sokszor a volt koncentrációs táborok területén működtek. Ráadásul kezdetben úgy, hogy a zsidókat és nem zsidókat, akár áldozatokat és elkövetőket, nemzetiségük alapján együtt szállásolták el; a zsidó DP-ket sokszor kitéve a nem-zsidók antiszemita megjegyzéseinek is.

 

Earl G. Harrison

A DP lét első hónapjai

A DP táborokat a szövetségesekkel együttműködve 1947-ig az ENSZ Segélyezési és Helyreállítási Igazgatósága, vagy ahogyan mindenki hívta az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) működtette. 1947 után ezt a funkciót az ENSZ menekültügyi szervezete, az IRO vette át. Mindkét időszakban számos zsidó szervezet is közreműködött, amelyek közül egyértelműen az American Joint Distribution Committee volt a legfontosabb.

Napokkal felszabadulásuk után Tibort és társait is az UNRRA szállította a Münchentől 40 kilométerre lévő feldafingi DP táborba, amit egy korábbi Hitlerjugend táborból alakítottak ki. A feldafingi DP tábort az amerikai hadsereg hozta létre 1945 májusának elején éppen a Tiborhoz hasonló magyar zsidó túlélőknek.

A felszabadulás utáni hónapokban, a táborokban sok helyen embertelen körülmények uralkodtak, amiről egyre több hír jutott el az Amerikai Egyesült Államokba. Ennek hatására a frissen beiktatott amerikai elnök, Harry S. Truman, Earl G. Harrisont bízta meg a helyzet feltárásával. Harrison nem kertelt, és 1945 augusztusában benyújtott jelentésében többek között a következőt írta: „úgy tűnik, hogy ugyanúgy bánunk a zsidókkal, ahogyan a nácik tették, azzal a különbséggel, hogy nem semmisítjük meg őket”.[4] Azt tapasztalta ugyanis, hogy a felszabadult zsidó túlélők nagy része ugyanazon szöges drótok mögött, ugyanazokban a barakkokban, sokan a koncentrációs táborban viselt ruhájukban tengődnek. Az úgynevezett Harrison-jelentés óriási változásokat indított el elsősorban az amerikai zónában, de ennek hatására később a többi nyugati megszállási övezetben is. Az első és legfontosabb az volt, hogy a zsidó túlélőket zsidókként ismerték el. A jelentés hatására Eisenhower tábornok, a Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnokságának (Supreme Headquarters Allied Expeditionary Forces, SHAEF) főparancsnoka utasítást adott arra, hogy a zsidó túlélőket külön táborokban kell elhelyezni, így csak zsidóknak fenntartott DP táborok jöttek létre, amelyek közül az első éppen Feldafing volt.[5] Miután Feldafingból elszállították a nem zsidó DP-ket, a volt dachaui koncentrációs tábor zsidó túlélői közül sokan kerültek ide. 1946-ban körülbelül 4000 zsidó élt a táborban. Itt jött létre az első németországi zsidó DP kórház is. Feldafingben – sok más DP táborhoz hasonlóan – virágzott az oktatás és a kulturális élet. A táborban az alapfoktól a felsőfokig minden szinten létrehoztak világi és a vallási oktatás intézményeket. A táborban számos újságot adtak ki, színházi előadásokat, koncerteket tartottak. Minthogy Feldafing volt az első csak zsidók számára fenntartott tábor, itt választottak először zsidó tábori tanácsot, ami elkülönült hivatalokra osztva foglalkozott a tábor különböző ügyeivel.[6]

Zenészek egy csoportja a feldafingi lágerben. Mögöttük a jiddis nyelvű felirat: a fasizmus áldozatainak vére éberségre int

A Harrison jelentésnek további következményei is voltak. A zsidó menekülteknek járó napi adagokat megemelték, felállítottak egy külön ügynökséget a szétszakadt családok egyesítésének elősegítésére, és a munkára való jelentkezéseknél előnyben részesítették a zsidó menekülteket a német civilekkel szemben. Ez utóbbi intézkedésnek köszönhetően a DP táborokban dolgozó németek száma jelentősen lecsökkent. Tibor is dolgozott Feldafingben, a ruházati „boltban”, ahol azoknak adtak ki ruhákat, cipőket, akiknek szükségük volt rá.

 

Hazatérés

Tibor abban a hitben élt, hogy édesapja, aki akkor már jócskán ötvenes éveiben járt, nem élte túl a holokausztot. Tévedett. 1945 augusztusában hírt kapott otthonról, hogy édesapja él, így azonnal elindult vissza Sárospatakra. Hazaérve azzal kellett szembesülnie, hogy szülővárosába alig valamivel több, mint 160 zsidó tért vissza. Borzalmas volt látnia, hogy nincsenek gyerekek és nincsenek idősek sem. Interjújában úgy fogalmazott, hogy egyszerűen képtelen volt otthon érezni magát. Apjának azt javasolta, hogy hagyják el az országot, de ő túl idősnek érezte magát ahhoz, hogy valahol máshol kezdje újra. Tibor úgy gondolta, nem hagyhatja magára, maradnia kell. Aztán a sors különös módon sietett a segítségére: édesapja 1946-ban újranősült, ő pedig hamarosan újra elindult Németország felé.

 

Úton egy jobb élet felé

1946-tól újabb zsidó menekültek érkeztek az Ausztriában, Németországban és Olaszországban lévő táborokba. Magyarországról a környező országokhoz, különösen Lengyelországhoz képest, viszonylag kevesen emigráltak. A számok tekintetében csak durva becsléseink vannak: 1945 és 1955 között körülbelül 35.000–45.000 zsidó hagyta el az országot.[7] Sokan azért döntöttek a kivándorlás mellett, mert Magyarországra visszatérve vált bizonyossá, hogy senkijük sem maradt. Voltak, akik a tovább élő antiszemitizmus miatt határoztak így, illetve a kommunista rendszer megszilárdulásával sokan gazdasági, politikai okokból hagyták el Magyarországot.

Tibor 22 évesen, 1946 májusában indult útnak az amerikai zóna felé, ahol az összes nyugati megszállási övezet közül a legjobb volt a helyzet. A magyar-osztrák határon a Bricha[8] segítette át, lefizetve a szovjet katonákat. A Bricha egy illegális szervezet volt, amelyik a zsidó túlélőknek segített országuk illegális elhagyásában. Tibor Ausztriából München felé vette az irányt, ahol több konzulátust felkeresve próbált vízumhoz jutni, sikertelenül. Közel két év telt el, mikor megtudta, hogy Kanada ezer 18 év alatti árvának ad vízumot. Ahogy ő fogalmazott, akkor egy 18 év alatti árva lett belőle.

Az International Tracing Service archívumában őrzött DP aktájából láthatjuk, hogy Tibort 1948. március 10-én regisztrálta az IRO mint Bolgár Tibort, aki 1930. szeptember 12-én született Sárospatakon. Neve és születési ideje megváltoztatásával két dolgot ért el: a névsor elejére került és a regisztráció időpontjában még nem volt 18 éves. Az IRO kérdőívében leírta, hogy nem kíván visszatérni Magyarországra, mert a magyarok rosszul bántak vele. Az is szerepel az aktában, hogy Kanadát jelölte meg a kivándorlás elsődleges célországaként, és arra a kérdésre, ami arról tudakozódott, hogy milyen tényezők segíthetik ebbe az országba való kivándorlását, azt írta, hogy az, hogy ő egy egyedülálló tinédzser. Végül ennek a trükknek a segítségével 1948 júniusában érkezett meg Kanadába és kezdett új életet.

Tibor sok mindenkire dühös volt a holokauszt után. Az elkövetőkre azért, amit tettek, a szövetségesekre pedig azért, amit nem tettek, pedig tudták, hogy mi zajlik. Bevallása szerint ez utóbbi volt az, ami fölött sokkal nehezebben tudott napirendre térni. Egy idő után azonban azt érezte, hogy nem élhet úgy, hogy gyűlölködik, mert – ahogy megfogalmazta – akárkit is gyűlöljön az ember, a gyűlölet gyűlölet marad. Arra a felismerésre jutott, hogy „túlélni a holokausztot egy ajándék volt. Egy ajándék, ami két kötelezettséggel járt. Egyrészről fenntartani a zsidó nép folytonosságát. Így megházasodtam, két gyerekem, hat unokám és két nemrég született dédunokám van. Így ezt teljesítettem. A másik kötelezettség, hogy soha ne hagyjam, hogy a holokausztot elfelejtsék. Éppen ezért az elmúlt 35 évben rengeteg iskolában tartottam előadásokat.”

[1] CM/1 akta, 3.2.1.2/78953519, 78953520, 78953521, 78953522/ITS Digitális Archívum. Letöltve: USHMM 2015. november 24.

[2] Polgár Tibor, interjú, 54582. Visual History Archive, USC Shoah Foundation, Montreal Holocaust Museum Collection.

[3] Magyarban sokszor a hontalan kifejezést használják rájuk, ami azonban nem fedi az angol kifejezés jelentését. Éppen ezért én menekültekként vagy DP-kként fogok rájuk utalni.

[4] Königseder, Angelika és Juliane Wetzel. 2001. Waiting for Hope. Jewish Displaced Persons in Post-World War II Germany. Evanston: Northwestern University Press. p. 33.

[5] Ibid. pp. 31–34.

[6] https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/feldafing-displaced-persons-camp

[7] Erdei András. 2004. „A magyarországi zsidóság migrációja (1945–1955)”, Beszélő, június.

[8] A héber szó jelentése menekülés.

támogatás

Címkék:2019-04, Holokauszt után