„Én kifricskázni való klerikális lettem”

Sós Endre szerepdilemmái

E folyóiratban már többen is foglalkoztak Sós Endre (1905–1969) újságíró, irodalmár, hitközségi vezető ellentmondásos pályájával, ahogy Sós gyakori szereplője a Kádár-rendszer és a zsidó hitközség viszonyát vizsgáló történeti munkáknak is.[1] Mindkét korpusz Sóst együttműködő, végletekig rendszerkonform szereplőként ábrázolja.[2] Ezen írások nagy többsége ugyanakkor szűkítetten, hitközségi tevékenységére korlátozva vizsgálták a szerepét, és nem foglalkoztak Sós hosszú és változatos irodalmári, közírói, értelmiségi szerepfelfogásával, aminek nagy jelentőséget tulajdonított. E dolgozat ennek a hiánynak a cikk terjedelmeit megengedő pótlására vállalkozik, kísérletet téve Sós Endre gondolkodásának, és sajátos kettős értelmiségi és vezetői habitusának megértésére.

Sós Endre 1905-ben született Budapesten, és elmondása szerint már gyerekként az irodalom (irodalomtörténésznek készült) foglalkoztatta. [3] Első rövid esszéje 1924-ben, nyolcadikos korában (!) jelent meg könyvalakban A szimbolizmus az irodalomban. Jegyzetek a szimbolista műalkotás és műélvezés lélektanához címen, melyben elemzési szempontokat nyújt a – „sokak által meg nem értett” – szimbolista költészethez, elsősorban Ady Endre poétikájához.[4] E kötetet továbbiak követték és egy hosszúra nyúlt újságírói karrier. Írott életműve óriási terjedelmű: több mint 30 kötetet jegyez, újságíróként pedig az Esti Kurír, Az Újság, a Magyar Hírlap, a Reggeli Újság lapokba írt rendszeresen. A felsoroltak mellett a liberális hangvételű Libanon című „Zsidó lapban”[5] is megjelentek írásai a folyóirat változó szellemiségéhez, orientációjához igazítva: önálló zsidó, de nemzeti tudomány létrehozásáról, a zsidó önvédelemről, valamint általánosan a zsidó kultúra állapotáról írt, a már a háború előtt egyre inkább megjelenő fatalista diskurzusban.[6] A második világháború után Sós Endre az Új Élet szerkesztője, később főszerkesztője és a Magyar Nemzet állandó munkatársa lett.[7]

Összességében változatos témákban alkotott, reflektált az aktuális társadalmi problémákra és világfejleményekre – legyen szó a demokrácia problémáiról, a nőkérdésről vagy világpolitikai fejleményekről. Legjobban talán a humanista irodalom és a zsidóság sorskérdései, az 1930-as évektől felerősödő antiszemitizmus és ezzel párhuzamosan egy önálló zsidó kultúra megteremtésének lehetősége foglalkoztatta. Az életmű legtöbb kötete[8] ugyanakkor inkább tekinthető egy-egy hosszúra nyúlt publicisztikának vagy „brossúráknak” – ahogy a szerző nevezi őket – mint elemző monográfiáknak. Sós másik kedvelt műfaja volt az irodalmi életrajz, melyet Molnár Ferencről, Karinthyról („az enciklopédista”), Mikszáth Kálmánról („társadalomkritikus)[9], később Zoláról, Ödön von Horváthról, Heinrich Mannról, Lincolnról, Stefan Zweigről írt. Többszöri kiadást ért meg Benjamin Franklinról szóló regényesített életrajza. Sóst láthatóan nem az egyes művek és életművek érdekelték, hanem a szerzők által megtestesített humanista eszmei-politikai szerep és hagyomány.

Saját bevallása szerint, már az 1920-as évektől német nyelvű ismeretei és kapcsolatai révén folyamatosan követte a Németországban megjelenő kurrens antiszemita irodalmat, aminek behatóbb ismeretéről tett tanúbizonyságot több könyvében is.[10] Sós az antiszemitizmust a zsidóellenesség „évezredes” historikumába helyezte – ahogy erről több írásában is szól – melyre szerinte az egyetlen válasz egy saját zsidó kultúra felépítése lehet. Még 1944-ben megjelenő írásában is ezt az érvelést használta, kiegészítve azzal, hogy az önálló zsidó kultúrát a magyar, nemzeti kultúra kontextusában képzelte el: „[…] ne várjuk meg az esetleges rosszabb időket, hanem már most építsük ki a magunk sajátos kultúréletét, amely – a zsidó szellem ápolása mellett – sohasem tévessze szem elől a nagy magyar eszményeket.”[11]

Ugyanebben az évben, ahogy azt Föld Aurél újságíró elbeszéléséből is tudhatjuk, 1944. április 26-án a Gestapo 54 újságírót – köztük Sós Endrét is – szállított el a Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncházzá alakított rabbiszeminárium épületébe.[12] Innen a bebörtönzött újságírók, több szelekciót követően, a Szabolcs utcai és a Horthyligeti munkatáborokba, valamint a kecskeméti téglagyáron keresztül Auschwitzba kerültek. Sós Endre Kecskemétre kerülésének, majd szökésének története több ízben is megjelent a háborút követően.[13] A vészkorszak személyes tapasztalata – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy már korábban is több könyvében folytatott „szellemi harcot” az antiszemitizmussal és a fasizmussal szemben – befolyásolhatta 1945 után bekövetkező eszmei-politikai fordulatát. Azonban ahhoz, hogy láthassuk „honnan-hova” jutott Sós álláspontja, és hogyan változott a gondolkodása a kommunizmusról, bolsevizmusról vagy a Szovjetunió helyzetéről a vészkorszakot követően, vissza kell térni az 1930-as évekhez. Az 1933-ban megjelenő Diktátorok, diktatúrák,[14] című könyvében a fasizmus és bolsevizmus küzdelmén keresztül úgy mutatja be a sztálini Szovjetuniót, mint egy ellentmondásos, európai országok számára alkalmazhatatlan államfejlődési modellt. A könyvet a Magyar Cobden Szövetség adta ki, melynek szabadkereskedelmet hirdető pacifista ideológiáját Sós is osztotta. Szintén ebben a könyvében a Szovjetuniót ért bíráló megjegyzései mellett a Páneurópa-gondolatáról nevezetes Richard von Coudenhove-Kalergi értékelő szavait idézve áttételesen azonban elismerően nyilatkozott a Szovjetunió társadalompolitikájáról: „A tömegeket abban a marxista szellemben szeretné felnevelni, amelyről senki sem állíthatja, hogy nem európai eredetű, hiszen közös szellemi nagyapja van a fasizmussal, ezzel az eminens európai fenoménnal.” Ebből az idézetből is kiolvasható, hogy Sós voltaképp egymás komplementerének tekintette a sztálini Szovjetuniót és az olasz fasizmust, utóbbit, mint a kommunizmusra adott szükségszerű, európai válaszként értékelve. Ugyanebben az évben megjelenő Nem leszünk Európa négerjei című előadásában mint vallásos zsidó bírálta a sztálini rendszer antiklerikalizmusát:

„A szovjet nemrégiben bocsátotta ki második ötéves tervét, amely igen nagy gondot fordít a korszerű szellemi értékek megsemmisítésére. A bolsevizmus vezetői a vallást tekintik ilyen idejétmúlt szellemi lim-lomnak. És a vallás mételyező hatásától akarják megszabaditani az emberiséget. Sztálin és társai azt szeretnék, ha öt év mulva egyetlen templom sem emlékeztetné az ifjuságot Isten nevére és egyetlen katolikus, református, görögkeleti, vagy zsidó templomban sem lehetne fohászkodni mindnyájunk közös Urához.”[15]

A kommunizmussal és a Szovjetunióval szemben tanúsított kritikus álláspontja radikálisan megváltozik a második világháborút követően. Politikailag nyíltan elkötelezetté válik, fordulatában fontos szerepet játszhatott a vészkorszak tapasztalata, és az erre adott antifasiszta válasz. Halálának először öt, majd tíz éves évfordulóján, 1979-ben, a Magyar Nemzet – aminek főmunkatársa volt a világháború után – mint antifasiszta íróról emlékezett meg, aki polgári humanizmusát a „második világháború traumájának” hatására cserélte a szocializmusra. Ez az állítás igazolható már az 1945-ös év publicisztikáiban és könyvtermésében is. Három mártír című könyvében a munkásmozgalom három „vértanúját” Jean Jaurès, Giacomo Matteotti és Somogyi Béla élettörténeteit és élettörténeteiken keresztül ideológiai álláspontjukat mutatta be. Közéleti szerepet vállalva, Sós a Szociáldemokrata Párt meghívására az olasz antifasizmusról tartott nyilvános előadást[16], amit a Magyar Rádióban is megismételt majd Henri Barbusse Sztálinról írott hagiografikus szellemű életrajzát recenzálta, amelyben a szerző nemcsak a generalisszimuszt, hanem a Szovjetuniót is dicsérte. A háború után rendszeresen írt a nyilasok által történt bebörtönzéséről, munkaszolgálatban töltött idejéről és összefoglalóan a vészkorszak történéseiről, melyet leginkább Európai fasizmus és antiszemitizmus című könyvében valósított meg. E kötet több aspektusból nézve is számottevő jelentőségű, egyfelől Sós egy antifasiszta értelmezési keretbe helyezte a zsidóság üldöztetését, és ennek megfelelően egy Magyarországon átívelő, transznacionális perspektívából ábrázolta. Laczó Ferenc szerint nemcsak az értelmezési keret szempontjából érdekes e kötet, hanem a felvonultatott irodalom alapján is, amely tartalmazza a zsidóüldözésekről közvetlenül a háború után született legfrissebb idegen és magyar nyelvű munkákat.[17] Sós egyszerre kínálja a zsidóüldözések szocialista és cionista értelmezését, miközben megjegyzi, hogy e kettő egységet alkot, [18] viszont elutasítja a heroizáló és a mártírszerepeket, és katasztrófának nevezi a zsidósággal történteket[19], emellett helyenként használja a genocídium fogalmát a „tömeggyilkosság” és „népgyilkosság” szinonimákkal. A zsidóság szerepét ellentmondásosnak ítélte meg, egyszerre látta a második világháborús ellenállás szereplőiként és a koncentrációs táborok, a gettók (Varsó) ellenállóiként is, valamint „viselkedésükben” európai átlagemberekként. A zsidó népirtás magyarázatául az antiszemitizmust jelölte meg, melyet a gazdasági érdekek élére állítottak, és a zsidó vagyon megszerzése használtak, ami elvezetett először a jogfosztásokhoz, később az erőszakhoz és a népirtáshoz.

Sós az 1947-től a „fordulat évét” követően is aktív maradt újságíróként, közíróként, és több propagandaszöveg megírásában is szerepet vállalt.[20]

A Sós-korszak

Az 1956-os forradalom cezurális jelentőségű volt a hitközség és a magyarországi zsidóság életében is. A forradalommal járó politikai vákuum és az ezzel összefüggő antiszemita közhangulattól és konkrét cselekményektől való félelem – néhány esetben erre valóban sor került – valamint a nagyszámú kivándorlás együttesen befolyásolta a zsidóság helyzetét.[21] Heves Lajos, a hitközség korábbi elnöke helyére az állami intézményekkel szorosan együttműködő, korábban az Új Élet hitközségi lapot szerkesztő „író, publicistaként” ismert Sós Endre került. Az 1956-os események értelmezésében a Magyar Izraeliták Országos Képviselete[22] a hivatalos forradalom értelmezést követve („horthysta, szélsőjobboldali” elemek hangsúlya)[23], „érintettként” szólalt meg, és biztosította támogatásáról a kádári vezetést, melyet az antiszemitizmus elleni küzdelem egyedüli letéteményesének tartott.

Sós Endre nyolc éves elnöksége alatt alakultak ki olyan intézményes gyakorlatok, amelyek hosszútávon hatottak a MIOK politikai helyzetére és mozgásterére. Ezen időszak alatt erősödik meg a kapcsolat az újjáalakult Állami Egyházügyi Hivatallal, valamint a Belügyminisztériummal. Nemzetközi színtéren, a korábbi izolációs stratégiát fokozatosan felváltotta a nemzetközi szervezetek irányába történő kényszerű[24] nyitás politikája (Zsidó Világkongresszus, JOINT, Societé de Secours), mindamellett, hogy a hitközség az anticionizmus jegyében továbbra is ellenséges magatartást mutatott Izraellel és a magyarországi izraeli külképviselettel szemben. A hitközségi vezetés következetesen fellépett a „cionista törekvésekkel”[25] szemben is, több alkalmazottja (Sós Endrével egyetemben) információkat szolgáltatott a Belügyminisztérium által kezdeményezett cionista megfigyelésekhez. Szintén ehhez az időszakhoz kötődik több felekezeti ingatlan (zsinagóga) eladása is. A felsoroltak miatt Sós Endre elnökségének megítélése erősen negatív. Erre az időszakra esik a hitközség tulajdonában lévő ingatlanok (zsinagógák) egy nagy hányadának eladása, emellett gyakran autoriter, Sós már-már diktatórikus eszközökkel intézte a hitközség ügyeit; gazdasági és személyi kérdéseit,[26] szoros kapcsolatot kiépítve az ÁEH-val.

Elnöki megválasztásával párhuzamosan sem hagyott alább a cikkek, publicisztikák és könyvek írásával sem, sőt elnöki beiktatása alkalmával nagy ívű, a zsidóság megújulására és az állammal való jó kapcsolatok kiépítésére és a „kártékony” cionizmus visszaszorítására vonatkozó programot hirdetett. Az elnöki program pragmatikus, gyakorlati oldalán kívül Sós bejelentette utóbbi eszmei keretéül szolgáló „kultúrzsidó” tervét, ami kísértetiesen megidézi a két világháború közötti „kultúrnacionalista” programot[27]:

„[…] Bármilyen kevesen vagyunk is, bármilyen nehéz helyzetbe kerültünk is – nem akarunk és nem fogunk népkonyha-zsidóságként tengődni, hanem kultúrzsidóság akarunk és fogunk lenni. (Nagy taps és éljenzés).”[28]

Ezt követően az alábbi retorikai lezárását adta a programnak: „Kultur-zsidóként szereztük meg a magyarság becsületét, és kultur-zsidóként akarjuk ezt a becsületet fokozni.” Sós Endre beiktató beszédét Miklós Imre, az ÁEH akkori elnökhelyettese (1971-től a hivatal elnöke) a következőkkel értékelte:

„Felszólalásomban mindenekelőtt örömünknek és megelégedésünknek adunk kifejezést, hogy a Magyar Izraelita Egyházban hosszú időn át dúló, főleg személyi vonatkozású ellentétek, amelyek károsan befolyásolták az állam és egyház viszonyát is, megszűntek, hogy az egyház megtalálta ebből az állapotból a kivezető utat és ez a szakasz lezárult. Úgy gondolom, hogy a közgyűléssel egy új szakasz kezdődik, amelyben ismét eredményesen lehet az állam és az izraelita egyház viszonyát kölcsönösen baráti légkörben mind az állam, mind az egyház számára hasznosan alakítani”

Miklós Imre „személyi vonatkozású ellentétek” megjegyzésével Stöckler Lajos elhurcolására és Heves Lajos váratlan leváltására célozhatott. Sós Endre beiktatásával valóban egy új szakasz kezdődött meg a két intézmény együttműködésében. Sós Endre személyében egy kompromisszumkész, taktikus, ugyanakkor az ÁEH és az államszocialista rendszer iránt feltetélenül lojális vezetőre talált a kiépülő politikai irányítás. Újságíróként mint zsidó értelmiségi egyszerre fejezte ki az asszimiláns, a magyar néphez hű, de a vallását megtartani képes zsidó vezető szerepét. Aktív kapcsolatot fenntartva az ÁEH-val, kínosan ügyelt az antiszemita falfirkák, hitközségi mozgolódások, cionista szervezkedések ügyeit jelenteni vagy a külföldi lapok magyar zsidósággal foglalkozó cikkeit továbbítani. Sós és a hitközség vezetése a korszellemnek megfelelően úgy vélekedett, hogy a magyar zsidóságot csakis a fennálló kommunista államrend tudja megvédeni az antiszemitizmustól. Ahogy egy, a vezetőség részéről a híveknek címzett a Hazafias Népfront listájára való szavazásra buzdító felhívásából kitűnhet:

„Testvéreink, aki 1956-ban látta a Nyírségből menekült zsidó családokat, a riadt gyerekeket, a sebekkel borított talmud-tanítót, aki nem volt semmilyen politikai rendszer exponense: zsidó volt és a népi demokrácia ellenségei őt ütötték az elsők között, aki ezt látta, az megértette, nincs harmadik út Magyarországon. Nincs harmadik út a Magyar zsidóság számára sem. Csak két út van: szocializmus, vagyis az élet lehetősége – fasizmus, vagyis a halál.”[29]

Írói, fordítói, publicisztikai és irodalomtörténeti tevékenységét (heti rendszerességgel írt irodalomtörténeti elemzéseket, recenziókat a Magyar Nemzetbe),[30] valamint közéleti szerepét az elnöki beiktatásával sem kívánta elhagyni, sőt, ahogy azt láthatjuk alább, kéziratai gyakran az ÁEH-nál kötöttek ki. Sós többször fordult az intézmény vezetőihez segítséget kérve a visszautasított vagy publikálásra szánt kéziratainak megjelentetésében. Ennek illusztrálására a cikk végén szerepeljen egy 1958-ból származó levélrészletet, amelyet Sós Endre az ÁEH akkori vezetőjének, Olt Károlynak címzett. E levél megvilágító erővel mutat rá Sós Endre számára milyen jelentőséggel bírt, hogy elismerjék írói munkásságát, és támogassák ebben. Emellett arról is kaphatunk egy képet, hogy milyen viszony állt fenn a hitközség elnöke és az ÁEH vezetője között:

„Tisztelettel kérem: ne tessék megfeledkezni arról, hogy beszélni kellene pár szót Darvas Józseffel, az Irószövetség elnökével, hogy vegyenek fel – tizenkét könyv után – az Irószövetségbe, ahová 1956 előtt már felvettek. Miközben az ujjáalakult Irószövetség buzgón keblére ölelte az olyan ellenforradalmi tevékenységű urakat, mint Tamási Áron /az ellenforradalmi hitvallás szerzője/ és Kodolányi János, a magamfajta embert, aki bátran kiállt az ellenforradalommal szemben és még kitüntetést is kapott, kisemmizik. Én kifricskáznivaló klerikális lettem.

Tisztelettel kérem: tessék pár jó szót áttelefonálni az ugyanazon épületben székelő Aczél Gyögy urnak, a müvelődési miniszter első helyettesének, aki három szavas közbelépésével el tudja mozdítani a holtpontról a Szépirodalmi Kiadónál lévő könyvem ügyét.

[…] Azt hiszem, hogy ma legfeljebb érettebben és mélyebben írok, mint tíz-tizenöt év előtt, s nem érdemlem meg a sorozatos elgáncsolást. Néha már azon töprengek, hogy ne vizsgáltassam magam meg egy elmeorvossal, hátha tévedek, és már hasznavehetetlenül írok.

Ezerszer bocsánatot kér, és mély tisztelettel köszönti végsőkig elkeseredett híve:

Sós Endre.”[31]

 

[1] Gadó János, „Új elnöknek G.Ernőt választottam meg…“, Szombat, 3 (2001), 16–17; Kunstár Csaba, „Egyházi ügynökügyek”, Szombat 3 (2005); Novák Attila, „…lázítottak a templom eladás ellen, tüntettek Geyer és Hochberger mellett” Viharos zsinagóga-eladás Lágymányoson, Szombat 4-6 (2020)

[2] Kovács András, A Kádár-rendszer és a zsidók, (Budapest: Covina Kiadó, 2019); Kovács András 2003: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig., Múlt és Jövő, (3), 2003.

[3] „Beszélgetés Sós Endrével”, Literatura 11 (1936), 154.

[4] Sós Endre, A szimbolizmus az irodalomban. Jegyzetek a szimbolista műalkotás és műélvezés lélektanához, (Budapest: Kohn Emil, 1924).

[5] 1936 és 1939 között a Zsidó tudományos és kritikai folyóirat alcímmel majd 1940-től 1943-ig Az Országos Magyar Zsidó Múzeum Tudományos és Művészeti Egyesület tudományos és művészeti folyóirata címet kapta, amellett, hogy felkerült a címlapra: “Zsidó lap”. Laczó Ferenc, Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt, (Budapest: Osiris Kiadó, 2014) 217–245.

[6] Laczó Ferenc, „Kultúramodellek és történelmi változások”, Aetas 1 (2010), 44–56.

[7] Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon, (Budapest: Magyar Könyvklub, 2004), 1245–1246.

[8] Nem tartozik ezek közé és kiemelkedik az életműből pl. A Zsidók a magyar városokban című 1942-es történeti monográfiája.

[9] Sós Endre, Ki – kicsoda? Kis portrék olyanokról akikről beszélnek, Magyar Nemzet naptára, 1947.

[10] Sós Endre, Európa drámája (Budapest:Viktória Könyvkiadóvállat,1936).

Sós Endre, A cion bölcsei a horogkereszt árnyékában, (Budapest: Viktória Könyvkiadóvállat, 1937).

[11] Ez a szemlélet a későbbiekben is megmaradt, elnöki „kulturzsidó” eszmei program alatt hirdette meg.

[12] Mester Sándor (szerk.), A toll mártírjai, A magyar ujságirók emigrált, deportált, internált csoportja, 1947.

[13] Sós Endre, Zöld Márton poklában, In: Mester Sándor (szerk.): A toll mártírjai, A magyar ujságirók emigrált, deportált, internált csoportja, 1947.

[14] Sós Endre, Diktátorok, diktatúrák, (Budapest: Magyar Cobden Szövetség, 1933.

[15] Sós Endre, „Nem leszünk Európa négerjei”, Magyar Zsidó Szemle, (50) 1933, 4.

[16] Sós Endre előadása az olasz antifasizmusról, Magyar Nemzet, 1945. június 5, 4.

[17] Többek között Léon Poliakov, Raphael Lemkin, Vaszilij Grosszman művei szerepelnek a bibliográfiában.

[18] Laczó Ferenc, Hungarian Jews in the Age of Genocide: An Intellectual History, 1929–1948. (Leiden: Brill Academic Publishers, 2016) 186.

[19] Laczó 189.

[20] Sós Endre: Az emberiség legnagyobb mozgalma, (Budapest: Országos Béketanács, 1953); Sós Endre, Kísértetjárás Ausztriában (Budapest: Országos Béketanács, 1955).

[21] Standeisky Éva, Antiszemitizmusok (Budapest: Argumentum, 2007), 181.

[22] Többek között ezt is példázta a 1957-ben Sós Endrét kitüntették „az ellenforradalom idején tanúsított bátor helytállásáért.” idézi Győri Szabó Róbert, A kommunizmus és a zsidóság, (Budapest: Gondolat, 2009), 315.

[23] Fordított logikát használva az 1957-ben megjelenő Fehér könyvben található antiszemita cselekmények a szélsőjobboldali erők jelenlétét voltak hivatottak bizonyítani. Később ez az indoklás elhalványult. Vö. Standeisky Éva: Antiszemitizmusok, Argumentum, Budapest, 2007.

[24] A hitközségnek 1958-ban nyújtott „rendkívüli államsegély” is jelezte mennyire nehéz anyagi helyzetben volt ez idő tájt. Részben ennek köszönhető a nemzetközi kapcsolatok felélénkülése, mivel több szervezet is támogatás és segély formájában segíteni próbálta a hitközségen keresztül a magyar zsidóságot.

[25] Gadó János, „Új elnöknek G.Ernőt választottam meg…“, Szombat, 3 (2001), 16–17.

[26] Toronyi Zsuzsanna: A múltat végképp eltörölni… Targum, (1) 2022. 133–151

[27] Murzsa Tímea, Közelítések Pap Károly életművéhez. Identitás és hagyomány kérdései Pap Károly prózájában, Doktori disszertáció, (Budapest: ELTE, 2021), 24.

[28] Sós Endre elnöki székfoglaló beszéde, Új Élet, 1957 július.

[29] Csorba László, Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig (1945–1983), Hét évtized a hazai zsidóság életében, szerk. Horváth Pál (Budapest: MTA Filozófiai Intézet, 1990), 88.

[30] Elnöki évei alatt összesen öt könyve jelent meg és három regény fordításában működött közre.

[31] MNL ÁEH XIX-A-21-a, M-11-10