Emlékszilánkok Csikarról

Írta: Szántó András - Rovat: Sport, Történelem

Nehéz néhány órával a halálhír vétele után szóhoz jutni még billentyűzeten kopogva is. Sándor Károlyról, a futballistáról máris rengeteg írás jelent meg; nem ezek sorát kívánom bővíteni.

sandorcsikar1

Sándor Károly a jobboldalon (Fotó: mlsz.hu)

Inkább a „civilről” szedem össze hirtelen beugró emlékeimet, hiszen abban a szerencsében lehetett részem, hogy egy emberöltővel fiatalabbként is barátok vagyunk – voltunk. (Még nehéz a múlt idő használata.)

Hol másutt, mint a később halhatatlan barátjáról, „a Nándiról” elnevezett Hungária körúti „oroszlánbarlangban” ismerkedtünk meg. Akkor még élt édesapám, aki újságíróként többször utazott a Csikar vezérelte csapattal külföldre, ő mutatott be gyermekkorom kedvencének. (Kiskamaszként kedvenc gombfocicsapatom legkisebb játékosa, a kis kék gomb viselte a 7-es számot. A gombot még mindig őrzöm.) Egyre többször kerültünk egymás mellé a lelátón, majd apám halála után a meccseken már állandóan együtt ültünk.

*

Amióta a szögre akasztotta a csukát – a kevesek egyike volt, aki nem akarta megvárni, és nem is várta meg, amíg leszálló ágba kerülve a közönség követelte volna, hogy akassza szögre –, mesélt, mesélt és mesélt az MTK-val évtizedekre összefonódott életéről. Sosem tolakodott előtérbe, magától nem kereste a szereplési lehetőséget, de ha az megadatott neki, bizony élt vele. Ha belelendült, ember legyen a talpán, aki le tudta állítani a belőle dőlő sztorikat.

Tizenöt évvel ezelőtt néhány szurkolótársammal közösen készítettünk egy könyvet a megnyert bajnokság tiszteletére, s abba készítettem egy közös interjút vele és Hidegkuti Nándorral. Szinte elszívta a levegőt az Öreg elől, legszívesebben Nándi történeteit is ő adta volna elő.sandorkaroly*

Keserű derűvel idézte föl, miért lett csupán tartalék az Aranycsapatban, holott jobb játékos volt az első számú jobbszélsőnél, Budainál. (Talán csak annak tudható be, hogy a maga idején „csupán” a világ egyik legjobb jobbszélsője, nem pedig a legjobb volt, hogy ugyanakkor kergette őrületbe a vele szemben játszó védőket a kiismerhetetlen mozgású brazil fenomén, Garrincha.) A történet dióhéjban annyi, hogy a negyvenes évek végén Csikar ifjú feleségét minden divatcikkel, a puritán bolsevik divattól idehaza idegen kozmetikai szerekkel, ékszerekkel elhalmozta. Ez a „hivalkodás” nem tetszett az ugyancsak puritán életvitelű szövetségi kapitánynak, Sebes Gusztávnak, aki ennek hangot is adott. A vidéki vagányból lett válogatott Csikar nem hagyta szó nélkül, visszaszólt, kérve a Mestert, hogy ne foglalkozzon a feleségével. Ezt követte a kispad.

*

Sokszor szóba került az Aranycsapat sztárjainak „disszidálása”. Elmesélte, hogy a Real Madrid akkori elnöke, Bernabeu úr rá is szemet vetett, szerződést kínáltak neki, amelyben a pénzre vonatkozó hely üresen állt, mondván, írja be ő azt az összeget, amennyiért Madridba szerződne. Nem írt be semmit, az itthon maradás mellett döntött. De sosem jutott eszébe ezt utóbb nyilvános melldöngetéssel világgá kürtölni. Neheztelt is azokra a hajdani társaira, akik idős korukra hagyták magukat belerángatni ilyen-olyan politikai szerepekbe.

*

Azt szokta mondogatni, mindent az MTK-nak köszönhet, itt tanult meg késsel-villával enni. Kétségtelen, hogy az Alföld délkeleti tájáról a fővárosba került rendkívüli tehetséget kezdettől fogva nagy szeretet övezte, s a tehetősebb drukkerek sok mindenre megtanították, ami túlmutatott a futball világán. Csikarban megvolt a törvényesség határát át nem lépő csibészségre a hajlam, jó tanuló volt, kitanulta az üzletelés csínját-bínját. (Már aktív játékos korában presszója volt a város közepén.) Ebben a körben szerettették meg vele az olvasást. Csikar mindenevő volt, autodidakta módon megszerzett irodalmi műveltsége átlagon felüli volt; naponta falta a híreket, rengeteg újságot olvasott, tévézett, rádiót hallgatott, „mindent” tudott a környező világról. Bosszankodott is sokat.

*

Faggattam, miért nem lett belőle is edző. Röviden elintézte: nem lettem volna jó edző, mert világéletemben játékospárti voltam, s félek, az maradtam volna edzőként is. De ez sosem tartotta vissza attól, hogy a gyenge teljesítményt, a kelletlen hozzáállást, a lazsálást, az alibizést fennhangon ne szapulja.

*

A klubbal és a szurkolókkal mindig azonosuló Csikart mindig zavarta, izgatta, bosszantotta, ha az MTK körüli gyűlölködéssel, antiszemitizmussal találkozott. Egy alkalommal, amikor hazai pályán játszottunk az Újpesttel, a mérkőzés vége felé, az eredményt súlyosan – és az MTK kárára – befolyásoló ítéletet hozott P. játékvezető. Egy ártatlan helyzetben a tizenhatoson belül elesett az újpesti játékos, P. mindenki döbbenetére büntetőt ítélt, s az ebből szerzett gól döntötte el az Újpest javára az eredményt. Természetesen a tribün kék-fehér fele zajosan háborgott. Ekkor Csikar odafordult hozzám: – Andriskám, így megy ez évtizedek óta, mindenki csal ellenünk, zsidók ellen.

*

Peregnek előttem az emlékképek, de korlátot szab a szerkesztői igény, elvégre nem terjedelmes kisregényt, csupán búcsúzó emlékezést kértek tőlem. De még egyvalamit fontosnak tartok megemlíteni. Mindig emlegette, hogy két családja van: a magánéletbeli és az MTK. Ez utóbbiért játékosként, majd szakosztály-elnökségi tagként mindent megtett. (Ezt is honorálta a tény, hogy ő lett 2001-ben az agárdi fociakadémia névadója.) „Igazi” családjáról – több mint hat évtizeden át hűséges társáról, a feleségéről, valamint fiáról, Karcsiról – szépen gondoskodott, hiszen ahogy mondogatta, ők voltak neki a minden. Nagyon fog nekik hiányozni.

És máris nagyon hiányzik nekem, nekünk is.

 

támogatás