Emlék(műv)ek árnyékában
„Kis falvakban ott volt a Piri néni, aki úgy emlékszik, hogy sírt, amikor elvitték a zsidókat, és ezt mesélte el az unokáknak is. ”
Kovács Mónika tartott előadást a Szombat és a Tom Lantos Intézet Tabuk nélkül című beszélgetés- és előadássorozatának keretében 2016. október 20-án a Bálint Házban. Összefoglaló:
A magyar társadalomban létező kettős hivatalos emlékezetnek szinte páratlan szimbóluma a Szabadság téri „kettős emlékmű”. Az Index újságírójának szellemes elnevezését átvéve[1], a „magyar Disneyland”-en egymással néz szembe a „német megszállás” emlékműve az áldozatok leszármazottainak „eleven emlékművével”. De hogy lehetséges a két emlék(mű) közötti szakadékot megszüntetni? Lehetséges-e a megbékélés és egyáltalán szükség van-e rá? Lehetséges-e, és ha igen, hogyan alakulhat ki egy közös kollektív emlékezet a holokausztmúlttal kapcsolatban? Többek között ezeket a kérdéseket tette fel és elemezte Kovács Mónika szociálpszichológus, egyetemi docens, a Tabuk nélkül sorozat második alkalmán.
Az előadó kiinduló problémaként jelölte meg, hogy Magyarországon egyszerre beszélhetünk – ahogy ő nevezi – globális és lokális hivatalos emlékezetről. Míg előbbi a Nyugat-Európában elfogadott emberi jogi értékrendet és ennek intézményrendszerét motiváló emlékezetként, addig utóbbi leginkább egyfajta “nem emlékezésként” aposztrofálható. A volt szocialista országok, így Magyarország is, a rendszerváltás után ugyan adoptálták a globális emlékezés elemeit (pl. holokauszt emléknap, múzeumok, filmek stb.), ugyanakkor ez az átvétel gyakran inkább csak eszköze volt a Nyugathoz való – más okokból szorgalmazott – csatlakozásnak, mint az emberi jogi értékrend felvállalása. Így nem is nagyon kerültek be ezek az értékek a közgondolkodásba. Ezzel párhuzamosan a lokális emlékezés (vagyis inkább nem emlékezés) permanens módon jelen van a rendszerváltás utáni Magyarországon, többek között a felelősség áthárítása vagy éppen a versengő áldozatiság formájában. Ráadásul az antiszemitizmus jóval explicitebb formában jelenik meg az utóbbi években, köszönhetően a szélsőjobboldal megerősödésének, ami önmagában is kétségbe vonja, hogy tanultunk volna a múltból. A szélsőjobb pedig részben éppen a globális emlékezetből kialakult emberi jogi intézményrendszer kritikusaként pozícionálja saját álláspontját.
Kovács Mónika kifejtette, hogy a múlt feldolgozásának hiányában az áldozatok leszármazottai továbbgörgetik a traumát, amellyel így újabb és újabb generációk kénytelenek azonosulni. A múltfeldolgozást azonban sok minden gátolja, többek között az elkövető-áldozat dichotómiában való gondolkodás. Ez a dichotómia ugyanis megakadályozza, hogy lássuk a holokauszt társadalmának többi csoportját is, mint az embermentőket, vagy a társadalom nagy többségét alkotó be nem avatkozók csoportját. Ahhoz azonban, hogy esélyünk legyen a megbékélésre, az ő és leszármazottaik narratíváját is integrálnunk kell a kollektív emlékezetbe.
Az előadó a “bezzeg a németek” kezdetű érvelést is ellentmondásosnak tartotta. Ahogy kifejtette, Németországban a múlt feldolgozása inkább felülről, az állam vezényletével jött létre, aminek révén a felnövő generációk “megtanulták”, hogy hogyan “kell” beszélni a múltról. Kérdés azonban, hogy a mostani és az azután jövő generációk ezt a beszédmódot mennyire vallják majd magukénak. A valódi megbékélés feltétele – ha egyáltalán szükségünk van megbékélésre – a kölcsönös bizalom kialakítása, amelyhez szükséges, hogy a többségi társadalom részéről a bocsánatkérés ne csak a szavak szintjén történjen meg: a kölcsönös bizalom kiépítésének hosszú folyamatában sok gesztusnak kell megtörténnie és ez csak olyan kontextusban lehet hiteles, ahol az antiszemitizmust nem csak a politikai elit, hanem a társadalom nagy többsége is elítéli. Az utóbbi években sajnos egyre távolodunk ettől a helyzettől. És, ahogy az előadó fogalmazott, még ha ebben konszenzus is lenne a többség részéről, akkor sem biztos, hogy az áldozatok és leszármazottaik elfogadják ezt a bocsánatkérést, hiszen ebben az esetben saját identitásukban fel kell adniuk az áldozat szerepből automatikusan adódó értékes morális pozíciót. Ugyanakkor a többségi társadalom pszichológiai igényeit – mint például a pozitív identitás minden csoportra jellemző igényét – is figyelembe kell venni, megérteni és beépíteni a konszenzusos megbékélés megvalósítása érdekében.
A múltfeldolgozáson túl további kérdés, hogy mit teszünk azért, hogy a holokauszthoz hasonló események ne ismétlődhessenek meg. Az előadó hangsúlyozta, a „tanult társadalmi tehetetlenségen” kell elsősorban változtatni, amely a társadalom nagy többségének, a be nem avatkozóknak a magatartása. Ennek módja leginkább az oktatás, hogy tisztában legyenek a diákok az emberi jogokkal, hiszen, ahogy az előadó fogalmazott, rendben van, hogy az emberek emberi jogokkal születnek, de miért gondoljuk, hogy tudnak is róla?
Ahhoz, hogy a tanult társadalmi tehetetlenségen változtatni lehessen, olyan oktatásra van szükség, amely a társadalommal kapcsolatos reflexív gondolkodás kialakulását segíti. Alapvető akadály azonban már az is, hogy a tanárok sokszor nem érzik saját pozíciójukat eléggé biztonságban ahhoz, hogy egyáltalán beszéljenek a diákokkal előítéletekről, antiszemitizmusról, hogy mit csináljanak egy holokauszt emléknapon, vagy épp mit kezdjenek azzal a helyzettel, ha van pár szélsőségesen gondolkodó diák az osztályban. Ugyanakkor, amíg e tekintetben nem történik előrelépés, nehezen képzelhető el, hogy elindul egy változási folyamat.
