Stumpf András: Mind magyar emlékezet

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése

A Szombat 2012 tavaszán az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk idei kiemelt témája kapcsán:

 Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

            Magyar emlékezet  /  Zsidó emlékezet

1919          vörösterror        /       fehérterror 
1920          Trianon             /    numerus clausus
1940          Erdély visszacsatolása  /  1938-41 zsidótörvények
1944-45    orosz megszállás  /  gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956         forradalom       /    elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

*       *        *

Stumpf András válasza:

MIND MAGYAR EMLÉKEZET

 

Mély, személyes, kamaszkori gyökere van annak, hogy a Szombat szerkesztőinek listáját nem fogadhatom el a valóságot leíró emlékezet-felosztásként.

 

Bogi gyönyörű, telt, barna lány volt. Tizenöt évesen nem csupán nyitott és eleven, de kortársainál jóval fejlettebb is: a feszülő topra, amelyet csak valami fehér, hálószerűre horgolt, könnyű ruhadarab borított azon a kora tavaszi délutánon, jól emlékszem – tizenöt voltam én is. Az iskolától nem messze, a pingpong-asztaloknál dohányoztunk stikában, beszélgettünk. Egyszer csak Bogi kimondta. Mit kimondta! Kijelentette.

Hogy ő zsidó.

Nem, nem is így.

„Én nem vagyok magyar. Én zsidó vagyok.” Ez a két mondat hangzott el.

Megütköztem rajtuk.

Józan ésszel ugyanis felfoghatatlan volt ez a felosztás. Mondtam is Boginak: figyelj, ugyanabban a városba születtünk, azóta itt élünk mindketten. Magyarország fővárosában. Ugyanaz az anyanyelvünk. A magyar. Két idegen nyelvet tanulsz, én is kettőt. Te sem vagy vallásos, én sem. Persze, származunk valahonnan, vannak olyan őseink is, akik nem voltak magyarok, magyarul sem tudtak, ahogy alighanem mindenkinek – az enyémek lehet, hogy sváb akcentussal, a tieid talán jiddissel beszélték a német valamely változatát. De mi is ez az elhatárolódás? Miért lennénk mi különbözők lényegileg?

Bogi mondott valamit kultúráról, ősökről, de nem volt meggyőző, ráadásul bántónak nem szánt, de egyértelmű felsőbbrendűség is volt ebben a magyaroktól – így tőlem – való elhatárolódásban (nem vallásos, de félzsidónak tartott, ideológiai szempontból kifejezetten ballib gimnáziumba jártunk).

Két út állt előttem. Vagy megsértődöm és utálni kezdem a nagyképű zsidókat, vagy nem törődöm az egésszel. Az első lehetőséghez Bogi túl szép volt, úgyhogy arra jutottam: tartsa mindenki magát, aminek akarja, abba viszont senki nem szólhat bele, én kit minek tartok. Úgyhogy én Bogit továbbra is magyarnak tartom. Pont.

Mindezt csupán azért meséltem el, hogy egyértelmű legyen: mély, személyes, kamaszkori gyökere van annak, hogy a Szombat szerkesztőinek listáját nem fogadhatom el a valóságot leíró emlékezet-felosztásként. Persze vannak csoportok a magyar társadalmon belül, amelyek az e táblázatban foglaltak mintájára emlékeznek a történelemre, mégis: ezek a történések, katasztrófák, tragédiák  ennek az országnak, ennek a nemzetnek a tragédiái.

Ha nem így állnék a kérdéshez, értelme sem lenne beszélni az emlékezetpontokról. Ha elfogadnám a táblázat felosztását, szükségképpen egyik vagy másik oldalra kerülnék magam is. Tekintve, hogy nem vagyok zsidó, nyilván a magyar oldalra. Szemben a zsidókkal. S minthogy egy nemzet a múltban, jelenben és jövőben élők szövetsége, magyarként ez esetben felelősnek kellene tartanom magam a holokausztért, például. Akkor is, ha nem éltem még. Az én 1916-ban született, mélyen katolikus nagymamám viszont élt. És bújtatott zsidó embert Sárospatakon. Hogy is van ez akkor?

Ugyanígy: mivel a Tanácsköztársaság vagy a Rákosi-rezsim vezetői között szép számmal akadtak zsidó származásúak, akár jogosnak is tetszene az elvárás, hogy kérjenek bocsánatot a magyarságtól. No de az is, aki zsidó polgára volt Budapestnek, a Tanácsköztársaság sosem volt ínyére, ráadásul a kommunisták forgatták ki a vagyonából?

Ennek így nyilván semmi értelme. Így sehova sem jutunk.

Ennyi idő távlatából egyértelmű: e táblázat két sora együtt adja ki a magyar emlékezetet.

Egy magyar nemzet van, amelyhez ki-ki más szálakon, más intenzitással kötődik, de a közös nyelv, a közös élet, haza bizony közös sorsot teremtett.

Hát ugyan miért ne lenne a „zsidó emlékezet” számára fontos Trianon? Máramarossziget tán nem veszett el? Nem forgatta fel az ottani, az 1910-es évekre 80 százalékban magyar anyanyelvű zsidóság életét is?

Numerus clausus és zsidótörvények? Utóbbiak egyértelműen a magyar államiság szégyenfoltjai, előbbi „nulladik zsidótörvényként” való közkeletű értelmezését ugyanakkor túlzónak érzem, a felsorolt események közül talán ez az, amely indokoltan szerepel némileg kisebb súllyal az össznemzeti emlékezetben, mint a magyarországi zsidóságéban.

1945-tel kapcsolatban megint csak nem indokolt a kettős emlékezet. A gettójából kiszabadult zsidóság szempontjából sem az volt pozitív, hogy megszállták az országot a szovjetek, hanem az, hogy náci és nyilas gyilkosaik eltűntek a színről.  Az márpedig, hogy vége lett a német megszállásnak és a háborúnak, a nemzet egésze számára volt jó hír, lélegzetvételnyi időre a demokratikus átalakulás reménye is felcsillant. Hogy rögtön ki is hunyt, szintén az egész közösség számára volt tragikus – leszámítva persze a kommunistákat.

1956? Az ne lenne közös történet? Hogyne lenne! Erős aránytévesztésnek is tetszene, ha bármely közösség az antiszemita atrocitásokban látná a forradalom lényegi elemét. A terror, a rabság, az idegen megszállás elleni lázadást (mint igazságosat, jót) akkor is magáénak érezhetné a mai zsidó-magyar emlékezet, ha történetesen nem lennének a forradalomnak zsidó származású hősei. Angyal István tevékenységének ismeretében, mártírhalála után viszont hogyan is lehetne kérdés, hogy egy nemzet voltunk-vagyunk, akik közül a bátrak együtt harcoltak az embertelen, idegen elnyomás ellen? (Ahogy egyébként már 1848-ban is.)

Azok persze, akik rokonaikat veszítették el valamely eszme tombolásának következtében, érzékenyebbek, s arra emlékeznek inkább, ami övéikkel történt. Ez természetes, nem is kell, nem is lehet rajta változtatni. Mégis: fontos tudatosítani, hogy a választóvonal nem zsidó és magyar között volt-van. A választóvonal emberség és embertelenség, tisztesség és tisztességtelenség, jó és rossz között húzódott és húzódik ma is.

E megközelítés egyébként – szerencsére – egyre nagyobb teret nyer. A Terror Háza Múzeum ennek jegyében jött létre tíz éve, s olyan kezdeményezésekkel, mint az Emlékpontok-projekt, amelyben gimnazisták interjúvoltak időseket, szintén közelebb juthatunk a kívánt állapothoz: közös valóságunk ismeretéhez. Persze lenne még mit tenni. Nem volna utolsó, ha e szemlélet tankönyvekben is tükröződne, vagy például ha az erdélyi osztálykirándulás mellett Auschwitzba is ellátogatnának a magyar iskolások. Nem meakulpázni, nem azért, mert „mi öltük meg őket”. Hanem azért, mert minden harmadik ott meggyilkolt ember a mi halottunk, minden magyar halottja is.

S hogy végezetül visszatérjek Bogihoz (akit persze nem így hívnak): ma is jóban vagyunk. Amikor legutóbb találkoztunk, kétszer annyi idősek voltunk, mint az írás elején vázolt beszélgetéskor. Felemlítettem azt a bizonyos diskurzust. Csak legyintett. „Jól van, tudod, hogy megy ez. Az ember 15 évesen keresi az identitását, a csoportot, ahová tartozhat.” Nyoma sem volt már az elhatárolódásnak. Ahhoz, hogy tisztában legyen gyökereivel, kultúrájával, zsidóságával, már nem érezte szükségét, hogy egyúttal fensőbbségesen kizárja magát a magyarságból.

S ha egyszer Bogi felülemelkedett a kamaszkori szempontokon, én bizony bízom benne, hogy nemzedékem, vagy legalább az utánunk jövők számára is egyértelmű lesz: akármilyen ideológia nevében terrorizálnának bárkit közülünk, nekünk, akik itt élünk, fel kell lépnünk az efféle törekvésekkel szemben.

 Stumpf András a Heti Válasz  Junior Prima díjas publicistája