Kőszeg Ferenc: Az integráció vége

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése 

A Szombat 2012 tavaszán az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk idei kiemelt témája kapcsán:

 Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

            Magyar emlékezet  /  Zsidó emlékezet

1919          vörösterror        /       fehérterror 
1920          Trianon             /    numerus clausus
1940          Erdély visszacsatolása  /  1938-41 zsidótörvények
1944-45    orosz megszállás  /  gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956         forradalom       /    elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

*       *        *

Kőszeg Ferenc válasza

AZ INTEGRÁCIÓ VÉGE

Olyan közegre nem találsz, ahol

Nincs, aki arról ne tudna beszélni

Vagy hallgatni ne tudna, hogy milyen volt

A rács mögött, a szögesdrót mögött

  Vas István: Ezek vagyunk, 1966

 

 

A Szombat körkérdésben „Magyar emlékezet” illetve „Zsidó emlékezet” címszó alatt felsorolt történelmi eseményeknek van egy közös vonása: egy sincs közöttük, amelyet egy-egy történelmi korszakban ne kellett volna elhallgatni. „A földet vissza nem adunk!” kommunista-parasztpárti jelszava elsődlegesen azok ellen a zsidó földtulajdonosok ellen irányult, akiknek a birtokát a földosztási törvényt túlteljesítve osztották fel, mielőtt a tulajdonosok hazatérhettek a deportálásból. 1948 ás 1956 között nem illett zsidóüldözésről beszélni: a németek és a nyilasok elsősorban kommunistákat, munkásokat, szegényparasztokat, továbbá más „haladó embereket” üldöztek. A kommunista párt kifejezetten kerülte, hogy a zsidóüldözés nagyobb hangsúlyt kapjon az antifasiszta retorikában. Maga a zsidó szó is tilalmas volt. „A fasiszták üldözték az üldözötteket” – ez volt akkor a gettó, a deportálás pc körülírása. (A „haladó” szó, mint a zsidó fedőneve túlélte az elhallgatásnak ezt a korszakát: a hatvanas-hetvenes évek házassági hirdetéseiben haladó gondolkodású emberek kerestek hasonló felfogású házastársat, magyarán zsidók zsidó feleséget.)

A holocaustot a világ az Eichmann-per, az Anna Frank naplója nyomán „fedezte fel” az 1960-as években, s az elhallgatás politikáját Magyarországon sem lehetett fenntartani. A zsidóüldözés témájának magyarországi reneszánsza összekapcsolódott az 1956-ot követő antinacionalista kampánnyal, amely ezúttal a kommunisták egykori szövetségeseire, a baloldalinak minősített népi írókra is kiterjedt – felizzítva ezzel „népiek” és „urbánusok”, értsd: nem-zsidók és zsidók csak sub rosa kifejezhető gyanakvását, sőt utálatát egymás iránt. Hadd tegyem gyorsan hozzá: mindennek ellenére a széles értelemben vett középosztályban megszűnt, vagy legalábbis elhalványult zsidóknak és nem-zsidóknak a két háború közötti Magyarországon még szinte áttörhetetlen társadalmi elkülönülése. Munkahelyi, baráti kapcsolatokban akkor se sokat számított, ki zsidó, ki „goj”, ha ugyanezek az emberek szűkebb körben zsidóztak és gojoztak is. A vallás közösségteremtő erejének visszahúzódásával mindennapossá váltak a vegyesházasságok. A rendszerváltás után, az antiszemitizmus terjedése kapcsán maguk az antiszemiták is meglepődtek a saját antiszemitizmusukon. A rendszerváltás előtt, állították, semmit se jelentett számukra, ki zsidó, ki nem az, hiszen azzal sem foglalkoztak, ki katolikus, ki református. Ergo: az újmódi antiszemitizmust csakis a zsidók okozhatták, elsősorban azzal, hogy antiszemitizmussal vádolták a magyarokat.

A „Magyar emlékezet” kényszerű elfojtása tartósabb és hatékonyabb volt, mint a „Zsidó emlékezeté”. Az elhallgatott emlékek tartományában Trianon talán nem is foglalt el akkora helyet, mint a mai trianonozás alapján vélhetnők. Trianon és a revízió annyira a középpontjában volt a Horthy-rendszer retorikájának, hogy a rendszer kritikusai igyekeztek távol tartani magukat a neobarokk irredentizmustól. A népi írók a rendszer belső társadalmi berendezkedését bírálták, mindenekelőtt a földbirtok-viszonyokat, változást nem a történelmi Magyarország helyreállításának egyébként is irreális követelésétől vártak. Trianon az utódállamokból áttelepült családoknak volt személyes traumája, leginkább azoknak, akiket a második világháború után űztek el Szlovákiából.  A Ceauşescu- vagy a Husák-rendszer bírálata rendszerint magában foglalta a Kádár-rendszer viszonylagos elismerését is, így inkább a tűrt, mint a tiltott kategóriába tartozott. Első világháborús emlékművek majd minden településen láthatók. A második világháború magyar elesettjeinek nevét ellenben a rendszerváltásig nem őrizték emléktáblák; katonaemlékekről a legszűkebb családi körön kívül nemigen lehetett beszélni. Pedig a katonatörténetek a személyes emlékezés legfontosabb részét képezik, gondoljunk Háry Jánosra, vagy a Családi körre. De nem lehetett beszélni az 1945 előtti pozíciókról, társadalmi sikerekről sem. Azt, hogy egy osztálytársam édesapja jegyző volt, 1955-ben épp úgy nem lehetett szóba hozni, mint néhány évvel korábban azt, hogy egy másik osztálytársam azért maradt ki hirtelen az iskolából, mert a családját kitelepítették. A katona szó a zsidók tudatában keretlegényt jelentett, a nem-zsidókéban családtagot, aki elesett, fogságba került, vagy szerencsésen hazatért a frontról, fogságból. A vármegyei tisztviselő a zsidók tudatában gazember volt, aki a gettósítás ügyeit intézte, a nem-zsidókéban derék rokon, aki vitte valamire, csak most a kommunisták B-listázták.

Pedig hát voltak bőven párhuzamos szenvedések is. Budapest ostroma idején egy lakásban zsidó fiatalok bujkáltak, ki somér cionistának, ki kommunistának vallotta magát, ez ekkor még nem jelentett akkora különbséget. Megérkeztek az oroszok, a lányok boldogan a nyakukba borultak, azok meg nyomban megerőszakolták őket. Trockistának minősített kommunisták, angol kémnek tekintett cionisták a nyilasokkal együtt kerültek az Andrássy út 60-ba, Recskre, börtönbe. A téeszesítés – „progresszív” – kínja a kádárista irodalompolitika támogatott témája volt, lásd Sánta Ferenc Húsz óra című regényének hivatalos ünneplését. Iparosok és kereskedők tízezreinek kínjai ellenben nem váltak irodalmi témává, holott a Kálvin téri cipőkereskedő, akinek be kellett fizetnie az adót, pedig már hónapok óta nem jutott áruhoz, ugyanazt élte át, mint a lajosmizsei középparaszt, akivel lesöpörtették a padlását, mert nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét.

Zsidók körében máig téma a magyar társadalom közönye, sőt hullarabló mohósága a deportálás kapcsán. Ha a közönyről volt szó, mesélte egy hajdani zsidó újságíró, aki 1956 óta Bécsben élt, úgy 1950 táján minden alkalommal megkérdeztem a barátaimat: – És közületek ki rejteget kulákot? 1950-ben nem lehetett tudni, hogy a letartóztatott kulákok nem Szibériában végzik-e. 1944-ben tíz- és százezrek igényeltek gazdátlanná vált zsidó javakat, ingatlanokat és ingóságokat egyaránt.  A kastélyok kifosztását és lerombolását 1945-ben Illyés Gyula a feudalizmus elleni harc végjátékaként értelmezte: a zsellérek a kastély lerombolásával akarták visszavonhatatlanná tenni, hogy a gróf nem tér vissza. 1956 folklórjához tartozik, hogy a forradalom napjaiban az utcán dobozokba gyűjtött pénzadományokhoz senki sem nyúlt hozzá. November 4-ike után azonban sorra törték fel a boltokat, és vittek mindent, ami mozdítható volt. Az 1944-es meg az 1945-ös fosztogatásnak nem feltétlenül volt antiszemita vagy antifeudális tartalma. A magyar nép nemcsak a zsidók meg a gróf javait hordta szét, hanem a szomszédban épülő nyaraló tégláit is: happolt, minden különösebb filozófia nélkül.

Az „összehasonlító véralgebra” (Lovas István kifejezése?) végeredményét világviszonylatban nehéz meghatározni. Ha összeadjuk az ukrajnai éhínség, a sztálini tisztogatások, a kínai kulturális forradalom, a kambodzsai gyilkos mezők áldozatainak számát, az biztosan meghaladja a holocaust-áldozatokét. De ha a számhoz hozzáadjuk a tengelyhatalmak által kezdeményezett háborúk áldozatait, az egyensúly helyrebillen. A magyarországi kommunizmus áldozatainak száma azonban minden bizonnyal jóval kisebb, mint a zsidóüldözésé. És persze azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a náci-nyilas uralom bukását nyomban követte a felelősségre vonás, a kommunizmus gyilkos korszakától a rendszerváltásig viszont eltelt harminc év, amelynek során a társadalom és a rendszer megtanult együtt élni, sőt a rendszer, akármilyen rémes volt is, megkedveltette magát a társadalom nagy részével.  Ellentétben a nyilas, vagy akár a horthysta bűnökkel, a kommunizmus nevében elkövetett embertelenségek afféle ifjúkori szeleburdiságnak látszhattak. Azt, hogy „1945-ben beléptem az ÁVO-ba”, el lehetett mesélni nosztalgikus anekdotaként.  „1944-ben nyilas pártszolgálatos voltam” – ez a mondat érthető módon sokkolta a holocaust-túlélőket, de még a leszármazottaikat is. 1992-ben már sok zsidó vonta le a következtetést, helyesen gondolta a rendszerváltás előtt, hogy ha egyszer kimennek az oroszok, újra a nyilasok veszik át a hatalmat.  Ennek a gondolkodásmódnak is része volt abban, hogy az MSZP, amely 1989-90-ben végképp elbukottnak tetszett, 1994 legitim módon vehette vissza az ország vezetését.

A múlttal való szembenézés a politikai küzdelem részévé vált, és ma is az. Az antifasizmus baloldali ügy, az antikommunizmus jobboldali, holott a totális rendszerek elutasítása lehetne közös ügye minden demokratának. Erre azonban jelenleg semmi esély. Az 1990-es választási kampányban az MDF jobb szárnya erősen rájátszott az antiszemitizmusra, akkor azonban úgy tetszett, eredmény nélkül. A lezsidózott SZDSZ egy millió szavazatot kapott, és akár meg is nyerhette volna a választást, ha meg akarja nyerni, és ha lett volna ehhez győzni kész vezetője. Mára ellenben az antiszemitizmus (meg a cigányellenes rasszizmus) dinamikus politikai erővé változott: nem látni esélyt arra, hogy zsidók és nem-zsidók egymásnak feszülő emlékei megbékélnek egymással. Hogy – mint Vas István írta a mottóként idézett versében – a különböző rácsok és szögesdrótok mögül érkezett emberek helyet szorítanak egymásnak egy közös asztal körül.

A háború után a zsidóság jelentős része bízott benne, hogy a szocializmus túlhaladottá teszi a zsidókérdést. A forradalom, amelyben szellemi előkészítőként vagy fegyveres felkelőként sok zsidó is részt vett, és még inkább a forradalom katonai leverése szétrombolta ezt az illúziót: zsidók számarányuknál jóval nagyobb mértékben hagyták el az országot. Ma a zsidóság megmaradt töredékének sokkal erősebb a zsidó öntudata, mint a korábbi nemzedékeké volt, és már nem érzi magát sem magyar zsidónak, sem zsidó magyarnak. A zsidó értelmiség egyre inkább Amerikában, Nyugat-Európában, Izraelben képzeli el a jövőjét – egyébként így van ezzel a nem zsidó fiatalság nagy része is. Magyarország pedig a szegényedő társadalmával, a fogyó népességével egyike marad az európai periféria kilátástalan országainak.