Embermentő az akasztófán – 70 éve végezték ki Jakov Weisst

Weiss Jakov, azaz Weiss Imre felvidéki születésű magyar zsidó volt, aki embereket mentett Budapesten a holokauszt alatt. Cikkünkből kiderül, hogyan vált a cionista ellenállás tagjává Palesztinában, majd milyen váddal is végezték ki a britek 1947 júliusában.

Izraelben máig a nemzeti hősök panteonjába sorolják azokat a britek által kivégzett ellenállókat, akik az Irgun és Lechi jobboldali milíciák kötelékében küzdöttek a zsidó államért. Nevük olej ha’gardom, vagyis az „akasztófára emelkedettek”. Érdekes részlet, hogy míg a magyar zsidóság többsége nem vállalt részt a cionista mozgalomban, addig a 12 – majd a későbbi „kibővített” lista szerint 15 – felakasztott mártír közül hárman is magyar zsidók voltak. Az akasztófára juttatott cionista mártírok többsége Európán kívülről származó mizráchi, azaz keleti zsidó volt. Közvetlenül utánuk azonban Magyarország következik, mint származási ország.

Korábban már írtunk Dov Grünerről, akit egy fegyverrablási kísérlet során fogtak el a britek, majd végeztek ki. A következő „akasztófára emelkedett” magyar zsidó Weiss Imre néven született a frissen Csehszlovákiához került Érsekújváron. Apja Weiss József, anyja pedig Reisner Heléna volt. Nevének feljegyzésével gondjai akadtak a későbbi történetírásnak: mindez a diaszpórából Erecbe keveredett zsidók életútjának gyakori velejárója. Van, ahol születési neveként a második világháborús magyar igazolványán található Kutas György álnév szerepel. Egyes angol nyelvű cionista honlapok azt közlik olvasójukkal, hogy „mozgalmi neve” „Erma” volt. Ez minden bizonnyal az Imre héberről történő visszafordításának eredménye. A pontos zsidó nevet azonban leolvashatjuk sírkövéről: Jakov ben Joszéf.

Weiss már fiatalon csatlakozott a Betár ifjúsági mozgalomhoz, melyet Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij alapított a baloldali cionista ifjúsági mozgalmak szekuláris, jobboldali ellentétjeként. A Betár katonás, fegyelemközpontú szervezet volt, és talán nem meglepő, hogy egyes anekdoták szerint Weiss kisfiúként is már az arabokkal való későbbi „háborúsdira” készült. Érsekújvár az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz, Weiss pedig 1943-ban, apja halálát követően Budapestre költözött. Tervei között szerepelt, hogy alijázzon, ezt azonban a német megszállás keresztülhúzta. Weiss a budapesti illegális cionista ellenállás soraiban találta magát, s noha a történelemkönyvek kevéssé foglalkoztak a Betár tevékenységével, elmondható, hogy az érsekújvári betári embermentő tettei a méltán híressé vált Révész Perec és David Gur akcióihoz voltak mérhetőek.

*

Ellentétben a többi cionista ellenállóval, nem világos, hogy Weiss honnan szerezte magyar katonai és SS-egyenruháját, illetve hamisított papírjait. Túlélők elmondása szerint egyenruháit cserélgetve járta Budapest utcáit, és hol halálmenetekből, hol pedig a pesti nagy gettóból emelt ki embereket. Egy anekdota szerint egy alkalommal táskájából kiborultak a hamis igazolványok, és ez felkeltette egy magyar rendőr figyelmét, Weiss azonban megőrizte hidegvérét, és utasította, hogy segítsen neki összeszedni azokat.[1] Egy revizionista mozgalmi tag feljegyzése szerint pedig vidéki gettókban is járt álruhában, és onnan is felvitt zsidókat Budapestre, ahol biztonságba helyezték őket.[2]

A várost végül a Kasztner-vonaton hagyta el, annak a revizionista csoportnak a részeként, mely az alapvetően baloldali cionisták által összeállított mentőjáraton a szervezők jóindulatából helyet kapott. A vonat utasai egy ideig Bergen-Belsenben vesztegeltek: a túlélő Löb László leírta könyvében, hogy a táborban a fiatal betárik primitív fegyvereket gyártottak, és a palesztinai harcokra gyakorlatoztak. A többségében baloldali táborlakók el is nevezték egyik harsány, erőszakos német őrüket „Betárnak” – a jobboldali mozgalomtól kölcsönözve a gúnynevet.[3] Jakov Weiss, Weiss Emerich néven, meg is található az egyik megmaradt bergeni lágerlistán, mint a Kasztner-vonat 1640. számú utasa.[4]

A táborból Weiss Svájcba került, ahol a Genfi Egyetem hallgatója lett, és több hónapos mezőgazdasági képzésen is részt vett.[5] Ebből azonban rövidesen elege lett, és megkísérelt alijázni. Hajóját azonban a brit tengerészet feltartóztatta, Weisst pedig a palesztinai Atlit börtöntáborába zárták. A börtönt a baloldali Palmach milícia rohamozta meg 1945 októberében, őt is kiszabadítva. Megmentői között ott volt az az Avsalom Haviv, aki később Weiss harcostársa lett az Irgunban. Weiss Netanjába költözött, ahol fizikai munkát – gyémántcsiszolást – végzett, esténként pedig a Betár rendezvényeire járt. Itt érte a hír, hogy édesanyját és egész kiterjedt rokonságát – mintegy 200 főt – Auschwitzban meggyilkolták. Egyedül Edit nővére élte túl a haláltábort, aki ekkoriban Karlsbadban élt, és alijázását tervezte.

Magyar nyelvű levelezésük egy tel-avivi levéltárban olvasható: 1945 decemberi levelében még édesanyjuk elvesztését igyekszik feldogozni. „Hogy anya halála mit jelentett Nekünk, azt csak most tudom felfogni ésszel és lélekkel. Igyekszem nem gondolni a múltra, de ha eszembe jut, akkor gondolhatod, hogy érzem magam . . . Sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, hogy nem tudok Neked semmiben sem segíteni, hogy olyan messze vagyunk egymástól. Hogy mit jelent egyedül lenni, azt nem kell részletezned, sajnos én is nagyon jól érzem”.[6]

Egy másik levelében pedig könyveket kért testvérétől: Will Duranttól A gondolat hőseit, a Révai kis lexikont, és Szerb Antaltól A világirodalom történetét szerette volna olvasni, lehetőleg magyarul, mert a hébert ekkor még nem értette.[7] Ennek ellenére művelni akarta magát, hogy hasznos tagja lehessen a Palesztina brit uralom alól való felszabadításáért és a zsidó állam létrehozásáért küzdők közösségének az elkövetkező harcokban.

*

1947. június 16-án Weiss Edit levelet kapott testvérétől. Utoljára áprilisban hallott Jakovról, ám a levél fényt derített a hallgatás okára. Jakov csatlakozott az Irgun nevű illegális cionista milíciához, és május 4-én részt vett az akkói várbörtön ostromában. Aznap cionista harcosok brit egyenruhába öltözve megtámadták a még keresztesek által épített erődöt, melyet a britek börtönnek használtak. Lyukat robbantva az épület oldalában, több tucat raboskodó cionistát sikerült kiszabadítaniuk, ám menekülés közben brit katonák tartóztatták fel a mentőcsoport két dzsipjét. Az Irgun kilenc emberét elvesztette, hárman pedig fogságba kerültek: két mizráchi zsidó – Avsalom Haviv és Meir Nakar -, illetve maga Jakov Weiss.

Nővérének írt utolsó, „Drága Editkém!” megszólítással kezdődő magyar nyelvű levele így fejtette ki okait, hogy az Irgunhoz csatlakozott:

Győznünk kell, különben elpusztulunk, és velünk együtt pusztul el egész népünk jövője. Ez volt, ami a kezembe adta a fegyvert. Tudtam, hogy ez a harc a szabadságunkért és a jövőnkért folyik. Nem voltam többé büdös zsidó, hanem öntudatos, harcos zsidó, aki tudja, miért harcol. Elfelejtettem azt az érzést, amikor minden paraszt leköphetett, és nem volt más út, mint letörölni a köpést és köszönetet mondani. Az az idő elmúlt. Ütésre ütéssel, köpésre köpéssel válaszolunk.

A harcos szöveg végén azonban megmutatkozik, hogy mégiscsak egy 23 éves – társai szerint „angyali” lelkű – fiúról volt szó. „Bármi is legyen, igyekezni fogok úgy viselkedni, ahogy Anyuka szerette volna” – ígérte nővérének. Ezek mellett még Edit lelkére kötötte, hogy legyen „büszke zsidó”, és hogy ő és rokonai tartsák észben zsidóságukat, „különben keservesen emlékeztetve lesznek rá” a külvilág részéről. A levél eredetije nincsen meg, ám azt egy izraeli lap évtizedekkel később újraközölte. A levél foltjai, fűzte hozzá a szerkesztő, „tengernyi könnyről árulkodnak”.[8]

Weiss ügyét nem segítette, hogy mint az Irgun és a Lechi más harcosai, ő és társai sem voltak hajlandóak elismerni a brit bíróság autoritását felettük. A tárgyalás alatt egymással beszélgettek, karikatúrákat rajzoltak a teremben lévő britekről, vagy éppen cionista mozgalmi dalokat énekeltek. Mikor Weiss lehetőséget kapott, hogy szóljon önmaga védelmében, beszédet intézett „a megszálló hadsereg tisztjeihez”. Érvei szerint a britek uralma törvénytelen volt Palesztinában, és ezért nem is asszisztált az eljáráshoz: „Ez az ország a miénk az ősidők óta, és a miénk lesz mindörökre”. Milyen jogon ítélnek tehát el „egy ősi, művelt, szabadságszerető népet”, mely ráadásul maga közvetítette az isteni igazságot a világnak? Ezt követően a hitleri zsidótörvényekhez hasonlította a zsidók alijázását korlátozó brit törvényeket, majd így beszélt saját lehetséges haláláról:

“Boldogok vagyunk, mert nem lehet nagyobb öröm, mint egy helyes eszméért adni az életünket . . . Mondjátok meg az uraitoknak: Izrael népének és földjének új nemzedéke jött el. Egy nemzedék, amely szereti az életet, de még az életénél is jobban szereti a szabadságot. Egy nemzedék, amely le fogja dönteni a náci-britek uralmát, még akkor is, ha az életét kell adnia érte. A zsidó nép él: a zsidó állam pedig bizonyosan fel fog támadni.”[9]

Szavaiból nemcsak a korszak Palesztinájában uralkodó háborús hangulat és a halálos ítélettel szembenéző fiatal öntudata hallatszik, de a jobboldali cionista mozgalmakat körbelengő erős nemzeti elköteleződés is. A Betár mozgalom tagjainak körében gyakori mondat volt Horatius sora: „Jó meghalni a hazáért”. Jakov Weisst 1947. június 16-án halálra ítélték.

*

Mindezt Jakov talán így látta, ám nővére, Edit annál kevésbé. Egy palesztinai ügyvédi irodán keresztül vízumot igényelt, és rögtön Jeruzsálembe utazott. Ügyvédje, Aser Levicki arra hivatkozva szerezte meg a gyorsított vízumot, hogy Edit teljes családja – öccsén kívül – a holokauszt áldozatává vált.[10] Maga Edit pedig Palesztina brit főmegbízottjának, Sir Alan G. Cunninghamnek írt öccse ügyében:

Remélem meg fogja érteni szenvedésemet. Testvérem sorsa most az Ön kezében van, és kérem, hogy őexcellenciája kímélje meg az életét . . . Jómagam kivételével testvérem az egyetlen túlélő tagja nagy családunknak, mely Csehszlovákiában élt, s akiket a nácik pusztítottak el különböző haláltáborokban. Magam is éppen, hogy megmenekültem Auschwitzból. Testvérem, Jakov . . . küzdött a nácik ellen a háború alatt, mint a cseh [voltaképpen a magyarországi cionista – V. L. B.] földalatti mozgalom tagja. Számos bátor tettet tud maga mögött, melyek során élete kockáztatásával zsidókat mentett meg a biztos haláltól.

„Életem egyetlen reménye”, tette hozzá leveléhez, „és senkim sem marad, ha ő elvész”. Mint kiemelte, testvére azért szegte meg a törvényt, mert egész életében embereken akart segíteni.[11] A vonatkozó tel-avivi levéltári anyagok között fennmaradt egy díszes kérvény is, mely alapvetően mind a három irgunistának kegyelmet kér, de elsősorban Jakov Weisst emeli ki. Aser Levicki ügyvéd ugyanis július 10-én német nyelvű levelet kapott egy bizonyos S. P. Irsaitól, aki azt ígérte, hogy az „egész világsajtóban” felveti Weiss ügyét, és hogy a kampány sikeres lehet, mivel ő maga is bergeni rab volt, voltaképpen Weiss „kameradja”.[12] A levél írója, Irsai István, valóban a Kasztner-vonat utasai között volt: Palesztinában Peszach Ir-Sai néven vált híres grafikusművésszé. A kampányhoz készült grafika meg is maradt, rajta az aláírók neveivel: közöttük szerepelt a revizionista-cionista Gottesman Lajos, a kolozsvári cionista Danzig Hillél, illetve Kasztner Ernő, a híres embermentő testvére.

A levél nem hatotta meg a főmegbízottat, ám tény, hogy az akkói börtön igazgatója, George Charteton nem volt hajlandó végrehajtani az ítéletet, ami miatt le is mondatták őt. Ennek ellenére július 28-án este közölték a három fiatallal, hogy ki fogják őket végezni, majd másnap hajnali négykor egyesével elővezették őket. Mind a hárman a későbbi izraeli himnuszt, a Ha’tikvát énekelve mentek az akasztófára – utolsónak Weiss. Hajim Waszerman, a börtön egy irgunista rabja utólag azt állította, hogy a fiúk börtönében a következő felirat volt a falon: „Nem ijesztik meg a haza harcoló zsidó ifjait az akasztófákkal. Ezrek fognak követni minket”. Mögöttük az Irgun címere, és neveik szerepeltek.[13] Weiss hagyatékában pedig valóban fennmaradt egy papírfecni, amin az Irgun címere – Erec Jiszrael Ha’slema, azaz „Nagy-Izrael”, és egy fegyvert tartó kéz – illetve a rak kach, vagyis „csak így” hívószó szerepel.

A mai Jordániát is magában foglaló Nagy Izrael megvalósítását természetesen egyetlen mérvadó izraeli politikus sem tűzte ki célul, ám a korszak versengő nemzeti mozgalmainak célkitűzéseit kellőképpen illusztrálja.

*

Nemzeti „hőstettekben” való versengésben pedig nem volt hiány. Az Irgun vezetője, Menachem Begin későbbi izraeli miniszterelnök utasítására még július 11-én elraboltak két brit tisztet a netanjai Gan Vered kávézóból, majd a három irgunista kivégzését követően egy narancsligetben felakasztották őket. Begin utólag Chaviv Knaan újságírónak azt állította, hogy „borzalmas” volt aláírnia az ítéletet, de még borzasztóbb volt a gondolat, hogy nem reagálnak a három irgunista, köztük Weiss kivégzésére.[14]

A korabeli közéletben mindenesetre súlyos botrányt okozott, hogy az Irgun robbanószerkezetet kötött az egyik holttestre, így amikor azokat megtalálták és levágták, a test felrobbant, súlyosan megsebesítve az egyik kiérkező brit tisztet, és megfosztva a végtisztességtől az elrabolt katonákat. Az akciót követően a Tel-Avivban állomásozó brit rendőrök lényegében pogromba kezdtek, melynek öt zsidó civil áldozatul esett.[15]

A kivégzést követően Weiss Edit Cholonban telepedett le, miután ügyvédje, Levicki kijárta számára az  letelepedési engedélyt.[16] Testvérének emlékét utca őrzi Tel-Avivban, 1982-ben pedig bélyeget adtak ki arcképével. Az „akasztófára emelkedettek” emlékét további utcák őrzik Jeruzsálemben és Rison Lecijonban, emlékmű pedig Ramat Ganban. Talán nem meglepő, hogy progresszív orgánumok manapság problémát látnak ebben, elfelejtve, hogy Jakov Weiss brit katonák ellen harcolt.

Mikor a cionista mozgalom gyakran erőszakos tetteket véghezvivő, illegalitásban dolgozó, vagy erősen nemzeti elveket megfogalmazó tagjairól olvasunk, érdemes észben tartani Jeshurun Élijáhu, azaz Szabó Ödön rabbi szavait, aki könyvet írt róluk Zsidó szabadságharcosok címmel: „Tévedés ne essék: nem a harc a zsidó ideál. Izrael legjobbjai mindig is Ézsaiás próféta aranykort ígérő igéjéért lelkesedtek, miszerint eljő a nap, ’és a nemzetek nem fognak fegyvert más nemzetek ellen, és nem tanítják többé a háború tudományát’”.[17] Jakov Weiss is egy ilyen biztonságos, életszerető és minden zsidónak otthont adó Izraelért adta életét.

[1] Jakov Weiss budapesti tevékenységéhez lásd: http://www.jwmww2.org/soldierPrint.aspx?ID=2995 (hozzáférés: 2017.07.23.) és Jabotinsky Institute (Tel-Aviv, továbbiakban JI), K16-6/4/2, 5.

[2] Jeshurun Élijáhu: Zsidó szabadságharcosok (Budapest: Filum, n. d. [eredetileg 1985]), 214.

[3] Ladislaus Löb: Megvásárolt életek. Kasztner Rezső vakmerő mentőakciója (Budapest: Athenaeum, 2009), 150-151.

[4] Bergen-Belsen lágerlista, 41. (tel-avivi magánhagyatékból, másolat a szerző birtokában)

[5] Az időszakból származó irataiért, például genfi diákigazolványáért, lásd: JI, K16-6/1, 20-22.

[6] JI, K16-6/2/2, 17. Jakov Weiss levele Weiss Editnek, 1945. december 26.

[7] Ua. 15. Jakov Weiss levele Weiss Editnek, 1945. december 9.

[8] Ua. K16-6/6. 2-3. Jakov Weiss levele Edit Weiss számára, 1947. június 15. Ismeretlen izraeli magyar nyelvű lap újraközlése.

[9] Ua. K4-22/12. 77. és 80. Irgun-tagok beszédei brit bíróságok előtt.

[10] Ua. HT13-3/46. 10-11. Asher Levitsky levele Chief Secretary of Palestine számára, 1947. június 19.

[11] Uo. 36. Weiss Edit levele a brit főmegbízott számára, 1947. július 8.

[12] Uo. 45. S. P. Irsai levele Asher Levitsky számára, 1947. július 10.

[13] Chajim Wasserman visszaemlékezését idézi: Yehuda Avner: Bygone Days: They Went to the Gallows Singing ’Hatikva’, www.jpost.com/Features/Bygone-Days-They-went-to-the-gallows-singing-Hatikva (hozzáférés: 2017.07.23.)

[14] Élijáhu: Zsidó szabadságharcosok. I. m. 215.

[15] Four Jews Killed, Many Injured When British Police Riot in Tel-Aviv. Jewish Telegraphic Agency, 1947. augusztus 1.

[16] JI, K16-6/4/1. 4. Asher Levitsky levele Chief Secretary számára, 1947. augusztus 19.

[17] Élijáhu: Zsidó szabadságharcosok. I. m. 5.