„Éljen Izrael!”: ezért kapott börtönt Gadó György

Mi vesz rá egy közel 50 éves történészt, hogy a kádárizmus legálmosabb évtizedében éjszaka gyerekjáték-nyomdával kiszedett röplapokat terjesszen, és krétával írja házfalakra azt, hogy „Hazudik a sajtó! Éljen Izrael!”? 

Hogyan lett ön a Kádár-rendszer egyszemélyes cionista ellenzéke?

– A kádárista rendőrség szemében az Izrael iránti szolidaritás és a zsidó identitás határozott vállalása egyet jelentett a cionizmussal, de én nem tartom magam klasszikus értelemben véve cionistának. Számomra egy folyamat volt, míg a zsidó sors előli meneküléstől eljutottam a zsidó sors, a zsidó örökség tudatos – kulturális, történelmi értelmében vett – vállalásáig. Ebből természetes módon fakadt a szolidaritás vállalása. Amikor az évezredes alapokra építve megszületett a cionista állam, ez a zsidó ellenállás jelképe és a gyümölcse volt. Izrael léte cáfolta azt a képzetet, hogy a zsidóságot ellenállás nélkül, vágójuhokként lehet mészárszékre hajtani.

Beszélgettem a szovjet zsidó ellenállás hősével, Natan Saranszkijjal, aki elmondta, hogy számára 1967, a hatnapos háború hozta el ezt a fordulatot, ekkor lett tudatos „refjúznyik”, zsidó ellenálló. Önnek is ez volt a mérföldkő?

– Pontosan. Megragadott, hogy a zsidók megmutatták, nem akarnak tétlen áldozatok lenni a saját hazájukban, hanem akarnak és tudnak is védekezni. Megmutatták, hogy nem szükségszerűség, hogy megadják magukat a gyilkosoknak.

Honnan lehetett reális információhoz jutni 1967-ben Magyarországon a háborúról?

– Ekkorra már meggyőződésemmé vált, hogy a diaszpórában élő zsidóságnak támogatnia kell Izraelt, mint a nyugati, polgári értékek védelmezőjét. Ezért nem értem be azzal, mit ír a kommunista sajtó Izraelről, hanem igyekeztem nyugati lapokból, könyvekből tájékozódni. A munkahelyeimen – előbb a Népszabadság archívumában, majd a KSH különböző osztályain dolgoztam – módom volt betekinteni

bizalmas MTI-dokumentumokba is. Egy volt évfolyamtársam pedig Svájcból előfizetett nekem a Neue Zürcher Zeitungra. A lapot egy postafiókcímre küldték meg, így naprakész hírekhez jutottam. A magyar közvélemény csak annyit tudott, hogy valami újabb gyarmati háború zajlik, de a mi szívünk megdobbant, éreztük, hogy ez a mi harcunk. Nagyon örültünk a győ­zelemnek. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a rendszerrel szembenálló, jobboldali keresztény értelmiségiek közül is sokan drukkoltak Izraelnek, mert keresztbe tett Moszkvának.

Ekkor már nyílt ellenálló volt?

– Még nem. Időnként a munkatársaimmal beszélgettem ezekről. A véleményemről minden bizonnyal a KSH-nál dolgozó BM-összekötő is értesült, hiszen akkoriban a fontos állami munkahelyeken kiépített besúgói hálózat működött. Egyébként itt, a KSH-nál dolgozott ekkor Szelényi Iván és Bibó István is, akiket ismertem. Ha valakit, akkor Bibót, a Nagy Imre-kormány volt miniszterét biztos megfigyelték.

Az 1973-as, jóm kippúri háború drámaian indult, Izrael puszta léte is veszélybe került. Azokban a napokban lehetett ezt érzékelni Budapesten?

– Igen, mi is nagyon aggódtunk. Kis híján végzetessé vált az, hogy Izrael – bár tudatában volt a veszélynek – megvárta, amíg az ellenségei támadnak. Ezt elsősorban a nyugati közvélemény nyomására tették, mert a hatnapos háború után agresszornak bélyegezték Izraelt a megelőző támadása miatt. Végül sikerült elhárítani a veszélyt és ennek a háborúnak is győzelem lett a vége.

Személyesen mi indította arra, hogy akcióba lépjen?

– A felháborodás amiatt, hogy a Moszkvából vezényelt kórus Izraelt állította be agresszornak, sőt gyilkosnak, támadóit pedig az ő áldozatainak. Növelte a felháborodásomat, hogy ebbe a kórusba magyar zsidó újságírók is bekapcsolódtak. Már a két arab–izraeli háború között, 1970-71-ben kis röplapokat csináltam, gyerekjáték-nyomdából kiszedett betűkkel, néhány tucatot, és azokat itt-ott elhelyeztem. Levélszekrényekbe dobáltam be őket, volt, amit egy OTP-fiókban hagytam a papírok közé rejtve. Utólag megtudtam, hogy a röplapok közül többet bevittek a rendőrségre, így nyomozás indult, de ekkor még nem jutottak el hozzám.

Mi állt ezeken a röpcédulákon?

– „Éljen a harcoló Izrael!”, „Hazudik a sajtó Izraelről!” – ilyesmik. Aztán, amikor kitört a jóm kippúri háború, újra nekiindultam. 1973. október 13-áról 14-ére virradó éjjel röpcédulákat szórtam az Andrássy úton, a Köröndön és az Oktogonon, és krétával is több feliratot készítettem. Ekkor azonban a taxivállalat két forgalmi ellenőre kiszúrt. Ők később tanúskodtak is ellenem a perben.

Riasztották a rendőröket, és mielőtt hazaértem, a villamosmegállóban őrizetbe vettek, és előállítottak az Aradi utcai kapitányságra. Ott azonnal letartóztattak, államellenes bűncselekmény gyanújával.

Mi volt a vád?

– Folytatólagosan, nagy nyilvánosság előtt, sokszorosítás útján elkövetett izgatás. Nem az Izrael melletti szolidaritást emelték ki, hanem azzal vádoltak, hogy gyűlöletet keltek az arabokkal szemben, és ezzel ártok a magyar állam külpolitikai érdekeinek. Persze, volt ilyen röplapom is: „Több tankot az araboknak, kevesebb kenyeret a magyaroknak!” Végül első fokon 1 év 4 hónapot kaptam, ezt másodfokon 1 évre mérsékelték, ebből kilenc hónapot le is ültem.

A kihallgatások során alkalmaztak fizikai erőszakot?

– Nem, ez akkor már nem volt szokás és nem akartak koncepciós eljárást. A rendszerváltás után megtaláltam vizsgálótisztem nevét a telefonkönyvben, és felhívtam, hogy beszélgessünk. Egy nap gondolkodási időt kért, de aztán azt mondta, hogy inkább mégsem. A telefonkönyv következő kiadásából már a neve is eltűnt.

Nem próbálták meg beszervezni?

– Nem. Valószínűleg úgy ítélték meg, hogy túl idealista vagyok, és nincs bennem az a ravaszság, ami ehhez szükséges. Megjegyzem, a III/III-as ügyosztály két akkori vezetője, Geréb Sándor és Hajdú Pál személyesen ismert, mert ’45 után ők is tagjai voltak az akkori ifjúsági szervezetnek, a MADISZ-nak (Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége – a szerk.). Évtizedekig nem találkoztam velük, mígnem a rendszerváltás után a Demokratikus Charta tüntetésén nagy meglepetésemre megláttam Geréb Sándort. Odamentem hozzá, kezet is fogtunk, de nem volt kedve beszélgetni a régi dolgokról.

Kiszabadulása után nem merült fel önben, hogy disszidál?

– Megfordult bennem a gondolat, korábban, 1970-ben lehetőségem is lett volna, mert egyszer kiengedtek Nyugatra, de akkor nem éreztem magamat késznek rá. Később aztán már évekig nem kaptam útlevelet, azzal az indokkal, hogy kiutazásom közérdeket sért.

Az eredeti cikk itt olvasható.