“Elég macerás volt az életben tartásom”

Tordai Pétert, a Frankel Leó úti zsinagóga elnökét, a Mazsihisz korábbi elnökét, ma vezetőségi tagját 70 éves születésnapja alkalmából életút-interjúval köszöntötte idén januárban a Budai Sófár, a Frankel Leó úti zsinagóga közösségének lapja. Úgy gondoltuk, hogy az interjúból a vidéki zsidóság vészkorszak utáni életére, és a pályakezdésre vonatkozó részeket – kordokumentum jellegük folytán – érdemes szélesebb körben is olvashatóvá tenni, amihez engedélyt kaptunk.

KZ: Kezdjük az elején…, azt sokan tudjuk rólad, hogy Nyíregyházán születtél, mert ezt mindig büszkén említed.

TP: Igen, 1948. január 7-én.

KZ: Te voltál a legidősebb gyerek a családban?

TP: Igen, a legnagyobb és az első gyerek, elég macerás volt az életben tartásom, mert 6 és fél hónapos koromra születtem, 1 kiló 40 deka körül, akkor még nem kórházban, hanem otthon szültek. Arra emlékszem, mindig téma volt, hogy az éjjeli szekrényen egy ruhás kosárban voltam meleg vizes palackok között hónapokig, hogy életben tartsanak. Nehéz volt, de a végén életben maradtam és jól meg is nőttem.

KZ: Ezt tanúsíthatjuk. Édesapád nyíregyházi?

TP: Nyírbogdányban született – Nyíregyházától 16 km-re – amely félig mezőgazdasági félig ipari nagy falu, ott nőttek fel hetedmagukkal. Apám itt élte az egyszerű ortodox zsidó életét, ő nagyon vallásos családból származik. Ez 1944-ig tartott, amikor a nagyszüleimet, deportálták. A nagypapámat Tischler Hermann-nak hívták. Apám is Tischlernek született, de 1947-ben magyarosította a nevét, én már Tordai lettem. Apám szüleit és a dédnagymamámat Auschwitzba vitték, dédnagyapám korábban meghalt. Az a legenda a családban, hogy a nagyapám írt egy képeslapot, amit Auschwitzból küldött haza, hogy még „ő ilyen gyönyörű, havas tájakon nem járt”. Sajnos nem tudta, hogy mi lesz ennek az útnak a vége. Még egy nagynéném pusztult oda, Sárika, akinek egy Schwartz nevű debreceni fiú volt a férje. Ő az apám testvére volt, a hét gyerekből egyedül őt pusztították el. Apám és két nagybátyám munkaszolgálatos voltak, a lányok bujkáltak. A Sárikán kívül mindenki megmaradt az apai oldalról. Négyen vándoroltak ki Izraelbe. Volt egy nagybátyám, József, aki 1954-ben jött vissza Szibériából, 56-ig élt itt, aztán kivándorolt Amerikába és ott is halt meg. Már csak egy nagynéném él Izraelben. Péter nagybátyám, aki 1938-ban vándorolt ki Palesztinába, 1948 –ban az első háborúban Izraelért halt meg, Izrael hőseként van eltemetve és az Ő tiszteletére kaptam a Péter nevet.

KZ: Mesélj édesanyád családjáról.

TP: Anyámék Tiszavárkonyiak, Szolnok megyében. Elűzték a családot Tiszavárkonyból mert kulákok voltak. Az egész család Nyíregyházára került, anyám ott ismerkedett meg apámmal. Édesanyám szerencsével vészelte át a Holocaustot, abban a bizonyos szolnoki különítményben volt. Szolnok-Debrecenből volt egy vonat, amit tévedésből Auschwitz helyett Bécs mellé Wiesbadenbe irányítottak. Az egész család egy birtokoshoz került, aki cukorrépát termelt. Nagyon humánus ember volt, hetenként ellenőrizték őket, hogy bánik velük, de negatív értelemben kellett „bánnia” a családokkal. Ő akkor kioktatta őket, hogy majd durva lesz és korbácsolni is fog, de ez az életüket menti meg. Onnan hazajött mindenki. Anyám ikertestvére 30 éve meghalt. A nagynéném Ausztráliába vándorolt ki és ő is kb. 20 éve halt meg.

KZ: És aztán megszülettél te. Milyen volt gyermekkorodban a zsidó élet Nyíregyházán?

TP: Relatíve komoly zsidóság volt. A háború előtt 14000 zsidó élt Szabolcs-Szatmárban, ebből Nyíregyházán élt 6-9000. 3 hitközség működött, ortodox, neológ és status quo is, ami félig reform hitközségként működött. Az én családom a neológ hitközséghez tartozott.

SZE: Hova jártál iskolába?

TP: Zsidó iskola már akkor nem működött a háború után, tehát egy egyszerű általános iskolába jártam. Utána két gimnáziumba jártam.

SZE: Miért kettőbe?

TP: Azért mert koedukált iskola lett mind a kettő és akkor összekevertek bennünket.

SZE: Milyen emlékeid vannak az iskolaévekből?

TP: Arra mindig vigyáztam, hogy jól tanuljak. Kicsit balhés gyerek voltam, de jól tanultam.

SZE: Mesélj, milyen balhéd volt?

TP: Minden csínytevésben benne voltam, a legemlékezetesebb a Nógrádi családhoz kötődik. A Nógrádi Palihoz, aki odajár közénk a mai napig is. Volt egy beat együttesük a Vox, mi pedig a „támogatóik” voltunk. Az volt a legkorszerűbb marketing akkoriban, hogy telefirkáltuk a Vox nevével a falakat a városban. A gond csak az volt, hogy a hatóság úgy olvasta a nevüket 56 után, hogy  „vigyázzatok októberben szervezkedünk”. Letartóztattak minket, hónapokig tartott a kihallgatás, de a végén nem ültettek le senkit. Ennél csak apróbb csínytevések voltak, például elloptunk egy lovaskocsit.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy 10-12 éves korom óta önfenntartó vagyok, annak ellenére, hogy jómódú családban nőttem fel. Apámnak az volt az elve, hogy tanuljak meg pénzt keresni, próbáljam magam fenntartani.

KZ: Hogy kerestél pénzt akkoriban?

TP: A legenyhébb az volt, hogy egész rágógumikat vettem és fölvágtam kettő vagy négy darabra és úgy adtam el. Kereskedtem is – az oroszországi vagonok Nyíregyházán mentek keresztül, Napóleon konyakot, orkánkabátot és még pár kurrens terméket vittek. A vagonból rengeteg „kihullott” termék keletkezett, és azzal sokadmagammal én is foglalkoztam.

KZ: Találkoztál antiszemitizmussal akkoriban Nyíregyházán?

TP: Nem emlékszem ilyenre.  Nem volt Nyíregyházán ilyen probléma.

KZ: Menjünk vissza egy kicsit az iskolára. Nyíregyházán érettségiztél?

TP: Igen. Vita volt a továbbtanulásom illetve a Nyíregyházáról való elkerülésem körül. El akartam menni, de akkor még nem engedtek el. Az volt a családi döntés, hogy jelentkezzek Debrecenbe a vegyészmérnöki karra, amihez semmi affinitásom nem volt, de oda volt lehetőség és nem volt messze. A vegyészmérnök szakma olyan volt, mint most a számítástechnikus, akkoriban az számított a menő szakmának. Sajnos tőlem nagyon távol állt, mint általában a műszaki dolgok. Egy égőt sem szívesen cserélek. Végül nem is jelentkeztem, nem mentem el Nyíregyházáról, beírattak elektrolakatos szakiskolába, ami háztartási gépszerelőt jelent. Ott is volt egy jó sztori, elkerültem egy helyre, mint gyakornok, heti kétszer-háromszor kellett ott lennem. Az inast mindenhol beavatják, itt is ez történt. Egy egyenáramú generátoron kellett csinálnom valamit és közben megrázott az áram, persze direkt nem áramtalanították. Amikor felocsúdtam pár perc múlva, összehívtam az egész műhelyt és azt mondtam nekik, hogy vagy panaszt teszek, vagy mindent megcsinálnak helyettem mostantól amíg ott vagyok beleértve a vizsgamunkámat is. A másodikat választották, viszont én azóta is félek az áramtól.

Két év után már nagyon el akartam kerülni otthonról és a szüleim is elengedtek. Jelentkeztem az Élelmiszeripari Főiskolára ide Budapestre, fel is vettek élelmiszergépész szakra.

KZ: Hol laktál Budapesten?

TP: Kollégiumban laktam. Szerencsére eléggé érdekelt az élelmiszeripar és az élelmiszer-gyártás. Jól abszolváltam belőle. A főiskolán társadalmi funkcióm is volt, én voltam a főiskola KISZ titkára és bekerültem a VI. kerületi KISZ bizottságba is, önálló szobám is volt az Andrássy út 112-ben. Ez volt a FMK (Fiatal Művészek Klubja) ahol rendezvényeket szerveztünk, például a Gemininek mi voltunk a szponzora. Kibéreltük a Citadellát és ők ott játszottak.

KZ: Jó időszak lehetett.  Amikor Budapestre kerültél hogyan involválódtál a zsidó életbe?

TP: Nyíregyházán csak egy problémánk volt a zsidóságunkkal, hogy az apám gazdasági vezető volt egy Vagép nevű cégnél, ami a mai napig működik, ott mindenki tudta, hogy zsidó, de ő nem merte fölvállalni nyíltan, hogy zsinagógába jár. Mindig sötétedés után mentük, hogy ne lássanak bennünket. Rossz nyelvek szerint innen datálódik, hogy én állandóan elkések. De nem így van!?

Minden ünnepet megtartottunk, de volt, amit nem szerettem a hit megtartásában. Egy évben ötször-tízszer nekem kellett a sóletet feltolni biciklivel az Adler pékhez és egyszer kiborítottam. Nem kaptam ki, nem vertek meg, de azért jól megszidtak, pedig én nagyon korrektül jártam el, megpróbáltam felszedni, igyekeztem rendbe tenni a dolgot, de odáig nem mentünk el, hogy megegyük az útról. A Hájderbe, amire jártam volna, megszűnt a Talmud oktatás és a hittan.

KZ: Oké, ez volt Nyíregyházán és itt Budapesten?

Affinitásom volt, hogy zsidó körökbe járjak, mint ahogy a szüleimnek is az volt a szándéka, hogy találjak  zsidó feleséget. 1968-ban kerültem föl Pestre, akkor kezdtem zsidó körökhöz csatlakozni, bekerültem a Scheiber féle Rabbiszemináriumba a „kakaós kalács dobálósba”, jártam a Gorkij fasorba, a Moszkvába.

SZE: Kalácsdobálós?

TP: A kiddusnál kakaó volt mindig meg kalács és Scheiber rabbi úgy tisztelt meg, ha feléd dobta a kalácsot, hogy az ő kezéből kapd el. Az a legnagyobb kóved, ha a rabbi adja a kezedbe.

Szóval ez volt a zsidóságom eleinte, de mindig kerestem zsidók társaságát. Egyre nagyobb lett a baráti kör, végül kialakult egy törzs ahova jártunk. Akkoriban voltak a Goldmark bálok, a Hanuka bálok, ott ismerkedtem meg a feleségemmel 1971-ben. Ekkoriban egyrészt taxiztam, hogy el tudjam látni magam. Másrészt, mint diák kineveztek kollégiumi igazgatónak és azért is kaptam pénzt. Ott laktam fönt a Máramarosi kollégiumban, szép nagy kollégium volt, 60-70 ember lakott benne. Fontos volt nekem, hogy önfenntartó legyek, ezt tanítottam a gyerekeimnek is. De nagyon előre szaladtam. Ott tartottam, hogy 1971-ben megismertem a feleségemet, de csak 1972-ben tudtunk legközelebb találkozni a Hanuka bálon, amit mind a ketten nagyon vártunk. Akkoriban nem volt olyan könnyű megszervezni a találkozót, nem volt telefon meg internet. Fölgyorsította az eseményeket, hogy a feleségem szülei meghaltak egy karambolnál. Én akkor megkértem a kezét és 1973-ban volt az esküvőnk. Volt egy zöldség üzletük, azt csináltuk, ott dolgoztunk.  Közben elvégeztem a főiskolát, tanársegéd lettem, de azt ott hagytam, hogy az üzletben tudjak dolgozni, maszek lettem. Egész komoly karriert futottam be, nagyon hajtottam és elég komoly pénzeket kerestem, abból már meg tudunk élni.

1975-ben született Eszter lányom és 1979-ben Ági. A család fenntartásával nem volt gondunk, a probléma az volt, hogy nappal sohasem láttam a gyerekeimet, az elfoglaltságaim 16-18 órát vettek igénybe naponta. A Népszínház utcában laktunk, a Nagyfuvaros utcába jártunk zsinagógába, Dr. Salgó volt a rabbink, ő is adott össze minket a Dohány utcai zsinagógában. Kivételes alkalom volt, mert akkor már jártak oda turisták (sok százan), mi meg büszkék voltunk a több száz főre, hogy milyen nagy esküvőnk van, pedig nem a mi vendégeink voltak mindannyian.

KZ: Nem volt nagy váltás az tanársegédség után a maszek zöldségesség?

TP: Nem volt nekem való a tanársegéd állás, nem tudtam és nem is akartam fegyelmezni a diákokat, nagyon jóban voltunk, de nem voltam jó tanársegéd. Aztán 1-2 éven belül leköltözött a kar Szegedre és én nem akartam volna menni.  Illetve jött – sajnos- a lehetőség, a zöldségüzlet mert apósom és anyósom meghalt.

Harmadmagammal laktunk egy kis lakásban és egy idő után már kényelmetlen volt. Elkezdtünk a Rózsadombon építkezni, egy sorházba szálltunk be.

Ott is az lett a vége a dolognak, hogy az építkezés menedzselését át kellett vennem, mert nagyon kritikus voltam, nem is haladt úgy az építkezés, úgyhogy a végén én építettem fel azt a négy lakást. Amíg épült, kaptam három vagy négy felkérést, hogy építsek másnak is házat, persze abba is belevágtam, építettünk egy pár társasházat, az egyik az év lakóháza lett a 70-es évek közepén valamikor.

KZ: Közben még csináltad a zöldség üzletet?

TP: Igen. Mást nem csináltunk, ennyi elég volt. Akkoriban már eléggé aktívan éltük a zsidóságunkat.

KZ: Vállaltál már feladatokat?

TP: Titulusom nem volt, de aktív voltam. 1977-ben átköltöztünk a Napvirág utcába, az őszi ünnepeket már a Frankel zsinagógában ünnepeltük. Nagyon szerettük a Nagyfuvaros utcai zsinagógát, de messze lett volna már Budáról.