Zsidó sportolók és sportolónők

Írta: Szunyogh Szabolcs - Rovat: Sport, Történelem

A zsidóság és a sport viszonyát kezdetben beárnyékolta egy antiszemita sztereotípia. Eszerint a zsidók elpuhult élősködők, akik kupeckedésből és tőzsdei spekulációból gazdagodnak meg, nemhogy sportolni, még dolgozni sem hajlandók. Még hogy zsidó lóra üljön, vagy kardot vegyen a kezébe? Ez még karikatúrának is nevetséges. Akadt is számtalan ilyen rajz.

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok

A sikeres kereskedelem óriási munkabefektetést igényel, hiszen több évtizedes teljesítménnyel vívja ki az eredményhez nélkülözhetetlen bizalmat, a pénzügyi szektor működtetéséhez pedig nemcsak szakismeretekre és nyelvtudásra, hanem naprakész tájékozottságra is szükség van, tehát a lenéző minősítés eleve tévedésen alapul. A zsidók kétségtelenül jelen voltak a kereskedelemben és a bankvilágban is, de ezen felül orvosok, ügyvédek, újságírók, operaénekesek, zeneművészek, festők, írók, tudósok, gazdasági vállalkozók sorát adták a világnak. A tanárok, szabók, cipészek, egészségügyi dolgozók, pipakészítők és írógépműszerészek, optikusok, valamint hangszerkészítők között is nagyon sok zsidót vagy kikeresztelkedett, zsidó származású személyt rögzítettek a statisztikák már a XIX. század végén is. (Korábbi időket nem érdemes figyelembe venni, mert akkor erősen korlátozták a feudális törvények a zsidók részvételét a közéletben és a gazdaságban.)

Az említett antiszemita, lenéző és sértő minősítés azonban sok zsidó fiatalt arra indított, hogy tényekkel bizonyítsa: a származása ellenére ő is képes helytállni a fizikai munkában vagy a sportban. Talán ez az egyik oka annak, hogy általában a sportban, és konkrétan a magyar sportban olyan kiemelkedően sok eredmény köthető zsidókhoz.

Weisz Richárd (balra) a birkózás olimpiai bajnoka 1908-ban

A holokauszt előtt (a második világháborútól kezdve tilos nyilvántartani a sportolók származását, ezért adatok nincsenek), ötvennyolc magyar nyert olimpiai aranyat, közülük tizenhatan zsidók voltak. Összesen nyolcvan aranyérmet nyertek magyar sportolók a háború előtti olimpiákon, ebből huszonhetet zsidók szereztek meg. Az már csak egy külön fricska a dzsentroid antiszemitáknak, hogy a huszonhét zsidó aranyból tizenhét kardvívásban született meg.

Érdekes egyébként, hogy még nagyobb a zsidó győztesek aránya, ha csak az első világháború előtti időszakot vizsgáljuk: ekkoriban tizennégy olimpiai bajnokunk volt, közülük hatan zsidók – egyikük a legelső magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd. Ő egyébként, hogy egy kicsit nehezebb legyen számítgatni az érmeket, nem arany, hanem ezüst plakettet kapott, de nem azért, mintha második helyen végzett volna, hiszen a tizenhárom fokos (!) athéni tengervízben úszva két számban is győzött, hanem mert az első olimpián az első helyezésért még ezüstérmet adtak. Ha az ő érmét is aranynak tekintjük, akkor az első világháborúig, tehát a többé-kevésbé zavarmentes együttélés korában a huszonkét magyar aranyéremből tizenhármat zsidók szereztek meg.

Ha nemzetközi összehasonlításban nézzük ezt a kérdést, hasonló eredményre jutunk. Kálmán Mihály egyik tanulmányában (Miért volt olyan sok zsidó olimpiai bajnok magyar?) alapos kimutatásokat közöl, melyek szerint: „A holokauszt előtt negyven zsidó lett olimpiai bajnok a magyar sportolók részvételével megrendezett – tehát az 1920-as kivételével kilenc – olimpián. Közülük tizenöt, csaknem negyven százalékuk, magyar színekben nyert. A huszonnégy, zsidók által nyert egyéni aranyból nyolcat, a harmincöt csapataranyból pedig tizenkilencet nyertek magyar zsidó olimpikonok. Így a zsidók által nyert aranyérmek csaknem fele került Magyarországra, noha a magyarországi zsidóság aránya a világ zsidóságában Trianon előtt 8% körül lehetett, utána alig feleennyi. A magyar aranyak harmadát nyerték zsidók, miközben a zsidóság részesedése a lakosságból 5% körül maradt.” (Azért van némi eltérés az általam közölt és a Kálmán Mihály-féle adatok között, mert ő Elek Ilonát nem tekinti zsidónak.)

Mi lehetett az oka ennek a kiugró sikernek? Hiszen a magyar lakosságon belül a zsidók számaránya 5–6% körül mozgott, a sportsikerekben viszont sokkal magasabb, 33–54%-os arányt értek el. (Attól függően, a csapatban szerzett érmeket miképp osztjuk-szorozzuk.) A tornaórákon szerzett jegyek egészen más képet mutattak, mert azokat a tornatanár előítélete befolyásolta. Ha azonban objektív mérőszámok alapján ítélkezünk, nem nevezhetjük „puhánynak”, „lustának”, „betegesnek” a korabeli zsidó fiatalságot. Akárhogy számolunk, az az eredmény jön ki, hogy a zsidók a számarányukhoz képest legalább ötszörös eredményt értek el, messze fölülmúlva ezzel minden más magyarországi népcsoportot.

Petschauer Attila

Az egyik ok nyilvánvalóan az említett bizonyítási szándék. Nem tudni persze, kit és mennyire győztek meg az eredmények, kicsit sötétebbre színezi a képet, hogy a magyar sport egyik legtündöklőbb csillaga, Petschauer Attila, akit a „kard művészének” nevezett a sajtó, méltán, hiszen az amszterdami olimpián mind a 22 asszóját győzelemmel fejezte be a csapatversenyek során (ifj. Horthy Miklós a barátjának tartotta) –, az oroszországi télben egy fára meztelenül kikötözve fejezte be az életét, megfagyott, miközben a nevetgélő keretlegények vízzel locsolták vödörből…

Általánosságban feltételezhető, hogy a nemzeti eszméért lelkesedő, a magyarság ügye mellett hitet tevő sikeres zsidó sportemberek abban bíztak, hogy egy sötétedő korban is képesek felkelteni, illetve megőrizni a lakosság zsidók iránti rokonszenvét, és ez a tény vagy remény bizonyára motiválta is őket.

A magyar zsidó olimpikonok általában budapestiek és középosztálybeliek, olykor felső-középosztálybeliek voltak, akik megengedhették maguknak, hogy a sportnak éljenek. Ha őket nem a teljes társadalommal, hanem a szintén középosztálybeli életet élő budapesti nem zsidókkal hasonlítjuk össze, akkor már nem ilyen nagy a különbség, de még ebben az esetben is a zsidók javára billen a mérleg, ugyanis a zsidó hagyományokon alapuló életforma, életszemlélet részét képezte a tudatos testedzés, ugyanúgy, ahogy a kortárs művészet iránti nyitottság vagy a tudomány modern ágazatai iránti kíváncsiság is.

Braun József “Csibi”

Amikor a magyar zsidó sportolók teljesítményéről esik szó, általában férfiakról beszélünk. Hajós Alfréd úszó, Kárpáti Károly és Weisz Richárd birkózók, Bródy György és Sárkány Miklós vízilabdázók, Braun József futballista („Csibi”), Fuchs Jenő, Werkner Lajos, Kabos Endre, Gerde Oszkár és Petschauer Attila kardvívó, Barna Viktor és Szabados Miklós asztaliteniszezők, vagy Kemény Ferenc sportdiplomata (aki Coubertin báróval közösen alapította meg a modern olimpiai játékokat) és esetleg Aschner Lipót, az Újpesti Torna Egylet alapítója jut eszünkbe.

Feltétlenül meg kell emlékezni a magyar zsidó sportolónőkről is.

Kronberger Lili

Közülük az első talán Kronberger Lili. Ő 1908-ban nyert műkorcsolya világbajnoki címet. Így írt róla a korabeli sajtó: „Kronberger Lili kisasszony nemcsak, hogy kiérdemelte a műkorcsolyázó bajnok büszke czímét, hanem egyenesen hívatott e czím viselésére. Munkája tökéletes. Ez a fenomenális tehetséggel megáldott leány, olyan a jégen, mint egy gyönyörű költemény.” Kronberger Lili volt az első, aki – a fiatal Kodály Zoltán tanácsára – zenére korcsolyázott. Ma természetesnek vesszük, aligha jut eszünkbe, hogy ez az újítás a magyar sport első világbajnokához kötődik. Kronberger Lili háromszoros világbajnok lett, akit a Jewish Sport Hall Of Fame 1983-ban tagjai közé sorolt, és a The World Figure Skating Hall of Fame is tagjának tekint 1997 óta.

Kronberger Lili viszonylag fiatalon abbahagyta a sportot. A következőkben olyan nagyszerű sportolónőkről esik szó, akik hosszú éveken át álltak a világ élmezőnyében, megbecsülést és tiszteletet szerezve Magyarországnak, példát mutatva nemzedékek sorának.

Eisler Sándor kereskedő két gimnazista lánya, Csibi és Maca izgatottan arról beszélgettek, hogy egy pesti színésznő nemzetközi vívóversenyt nyert. Akkor nőknek nem illett vívni. „A nőknek adjunk virágot, de tőrt soha” – nyilatkozta a kor leghíresebb vívóklasszisa, Nedo Nadi.

A két lány másképp gondolta. A szüleiktől zongoraórára kapott pénzen beiratkoztak egy vívóiskolába. A csapatról fotófelvétel készült, ők sajnos hiába álltak az utolsó sorba és hiába húzták be a nyakukat: a kép megjelent és kiderült: vívni járnak. A testvérek kaptak fejenként egy-egy intőt. Így kezdődött a magyar tőrvívósport két klasszisának, Elek Ilonának és Elek Margitnak a karrierje.

Elek Ilona, kétszeres olimpiai bajnok, hatszoros világbajnok 1907-ben született. Zongoraművésznek készült, fel is vették a Zeneakadémiára. A zeneszerzői pályakezdése is jól sikerült, slágereket komponált, amikor behívatták a papát. „A vívás lemerevíti a csuklót, zongoraművésznek ez tilos.” Ezután a magyar vívószövetség vezetője tette tiszteletét Eisler (akkor már: Elek) Sándor kereskedőnél. „Azt nem tudom, hogy milyen zongorista lesz ebből a lányból, de biztos, hogy van olyan még száz is. De azt tudom, hogy olyan vívó, mint Csibi, száz évben, ha egy születik!”

És a papa úgy döntött, ahogy a lányai szerették volna. Élt akkor Budapesten egy Italo Santelli nevű edző, aki 1896-ban a millenniumi kardversenyt megnyerte, és ezért felkérték, hogy legyen a Magyar Atlétikai Club vívómestere. A magyar vívósport csillagainak sorát ő tanította, többek között Petschauer Attilát és Kabos Endrét. Elek Ilona tizenhét évesen került hozzá. Santelli azonnal meglátta benne a nagy tehetséget, pedig Csibi kezdetben nem aratott átütő sikereket. Az 1928-as amszterdami pótkeretbe beválogatták ugyan, végül mégsem utazhatott ki, mert az edzésen mutatott szereplését nem találták elég jónak. Santelli bízott benne. Tört magyarsággal ezt nyilatkozta: „Csibi van primadonna, kell neki az közönség!”

Elek Ilona

1929-ben Nápolyban tartották az Európa-bajnokságot, de a Magyar Vívó Szövetség úgy döntött, takarékossági okokból nőket nem visznek. Elek Sándor kifizette a lánya útiköltségeit. Csibi ezt a versenyt még nem nyerte meg, de már pontszerző helyen végzett. Sajnos azonban nem sokkal ezután az egyik versenyen a zsűri igazságtalanul döntött Elek Margittal szemben (akkor még nem volt találatjelző gép), és ezen Csibi úgy felháborodott, hogy félrehívta az elnököt, és állítólag szép higgadtan elmagyarázta neki, mekkora butaságot csinált. Tekintve, hogy Csibi éppen a robbanékony stílusáról volt híres, amit ő szép higgadt beszédnek gondolt, alighanem a csillagokat is lehozta az égről. Két évre eltiltották „szemtelenségért”. (Testvére is büszkesége lett a magyar sportnak: „Maca”, tehát Elek Margit is nyert világbajnokságot női tőrvívásban, egész pontosan ötszörös világbajnok és hatszoros magyar bajnok lett.)

Elérkezett tehát a pillanat, hogy Csibi visszatérjen tisztes polgári szakmájához és folytassa zongoraművésznői karrierjét, ám ő ehelyett folyamatosan edzett. Amikor 1933-ban Budapesten rendezték az Eb-t, Santelli nagy nehezen kijárta, hogy a női tőrcsapat is elindulhasson. Itt már tarolt Elek Ilona.

Elek Margit

Egy év múlva, a varsói világbajnokságon az Elek-lányok mindenkit legyőztek, a döntőt egymással vívták. Csibi nyert.

Sokan nem tekintik zsidónak Elek Ilonát, mert anyai ágon keresztényektől származott. Anyja Hollóczy Jusztina varrónő volt. Ezért az ő aranyérmeit nem számítják be a magyar zsidó sportolók eredményei közé. A legjobb magyar sportolókat tömörítő Honvéd Tiszti Klub vezetősége másképp látta ezt a kérdést, és Elek Ilonát kizárta soraiból, aki így átigazolt a Magyar Atlétikai Clubba, de onnan is kitették. Végül a Detektív Atlétikai Club fogadta be, ennek színeiben nyert Magyarországnak olimpiai aranyat.

Nem lehet tudni, miképp alakul az 1936-os berlini olimpia ranglistája, ha a magyar vezetés nem zárja ki Elek Margitot, arra hivatkozva, hogy túl fiatal. Maca életéből tehát három világverseny esett ki, de a nővére – zsidó származása ellenére – eljutott a náci fővárosba. És elhozta az aranyérmet.

Helene Preis, Elek Ilona és Helene Mayer a berlini olimpia dobogóján

Nem tartották esélyesnek. Még Petschauer Attila is azt írta az Az Estnek, hogy Elek Ilona ellenfelétől, Helene Mayertől „a győzelmet nem lehet elvenni”. Helene Mayer magas volt, szőke, kékszemű, tökéletesen árja kinézésű és zsidó. Akkor már menekült a nácik elől: Amerikában élt, de Hitler megüzente neki: ha nem a horogkeresztes mezben versenyez, Németországban maradt családjával valami történni fog, és hogy mi lenne az a valami, afelől nem lehetett kétség. Helene Mayer tehát hazajött és csakugyan náci karlendítéssel üdvözölte a közönséget – a dobogó második fokáról. Egyébként a dobogó harmadik fokán is egy zsidó lány állt, az osztrák Ellen Preis. Így végződött a Haus der Deutschen Sports nevű üvegfalú csodacsarnokban megrendezett küzdelem, a „három Ilona csatája”. Érdekes élmény lehetett ez a faji felsőbbrendűségről szónokoló náciknak, főképp, hogy két nappal azelőtt egy feketebőrű atléta, Jesse Owens is aranyérmet nyert száz méteres síkfutásban.

Ekkor Elek Ilona már huszonkilenc éves. Úgy dönt, visszavonul, és ettől kezdve a zongorának él. De jött az 1937-es párizsi világbajnokság, és azt is meg kellett nyerni valakinek, úgyhogy a magyar női tőrcsapat Elek Ilonával a döntőben 9:7-re győzött is. (Itt Helene Mayer egyébként egy ponttal, de visszavágott Csibinek.)

1944. május 9-től „állami tulajdonban álló sportlétesítményben a meghatározott megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidók, tehát az úgynevezett sárga csillagosok a sportversenyeket vagy egyéb rendezvényeket nem látogathatták.” Aztán megkezdődtek a deportálások, a nyilas halálmenetek. Santelli meghalt az ostrom alatt, Maca edzője, Gerentsér László, a magyar vívósport egyik megteremtője már korábban, 1942-ben elhunyt. Az Elek-lányok Pesten bujkálva, de túlélték a holokausztot. Természetesen mindenki örült, aki élt, de egy sportoló számára a tény, hogy itt maradt úgy, hogy elvesztette támaszait és megfosztották a sportkarrierje csúcsán a versenyeken való részvétel lehetőségétől – a pályafutás végét jelentette volna.

Elek Ilona 1948-ban, Londonban újra aranyérmet szerzett. Negyvenegy évesen.

Elek Ilona és kabos Endre 1934-ben

Nem biztatott sok jóval ez a kor sem. Korábban a zsidó származása, a háború után pedig a vívás „úri sport” mivolta okozott gondot. A korabeli sajtó szerint a vívás a „krakélerek, dzsentrik és kiválasztottak úri sportja, amely távol áll a néptől”. A Szovjetunió által megszállt többi országban, ahogy magában a Szovjetunióban is, emiatt egy időre be is tiltották a vívást.

1947-ben Lisszabonban rendezték a világbajnokságot, erre magyar vívók már nem utazhattak ki, de aztán 1948-ban mégis az az álláspont kerekedett felül, hogy talán propagandaszempontból jó lenne, ha vívóink néhány aranyat hazahoznának. Elek Ilona volt az egyetlen az ott lévő sportolók közül, aki 12 év után újra olimpiai bajnok lett.

1951-ben ismét világbajnokságot nyert. Ekkor már nyilvánvalóvá vált mindenki előtt, hogy Elek Ilona a vívósport egyik legnagyobb egyénisége. Neki ítélték a Feyerick-vándordíjat, a Nemzetközi Vívószövetség legrangosabb kitüntetését. A magyar hatóságok azonban nem engedték meg, hogy átvegye.

„A díj őt illeti meg. Nemcsak az egész világot bámulatba ejtő eredményei miatt (három egyéni világbajnokság, két egyéni olimpiai bajnokság), hanem a mindig tiszta sportra törekvő szelleméért is. Szelleméért, amellyel a vívás érdekében küzdött, még a legnehezebb körülmények között is, hazája és a Nemzetközi Vívó Szövetség, a vívók nagy családja érdekében” – olvashatjuk a Feyerick-vándordíj indoklásában. Elek Ilonát ekkor már figyelte az ÁVÓ, az 1952-es helsinki olimpiára sem akarták kiengedni, mint „osztályidegent”. Végül, mint éremesélyes, mégis utazhatott, de azzal a kikötéssel, hogy nyolc (!) ÁVÓ-s is vele utazik, mint „személyi őr”.

Elek Ilona 1948-ban Londonban

Helsinkiben közel állt hozzá, hogy megszerezze a harmadik olimpiai aranyérmét is, csak egy hibás bírói ítélet elvette azt tőle. Irene Camber olasz versenyzővel pontegyenlőség alakult ki, ezért egy döntőt kellett vívniuk. Az a bíró, aki ellen a magyar szövetség korábban már megpróbált, elfogultsága miatt, óvást emelni, egy pontot „elnézett” Irene Camber javára. A filmfelvétel azonban megmaradt, ami bizonyítja, hogy valójában itt is Elek Ilona győzött.

Az 1956-ban rendezett melbourne-i olimpiára már nem engedték ki, mondván, hogy negyvenkilenc évesen „túlkoros”. Meglehet, erőnlét dolgában csakugyan előnyt élveztek vele szemben a fiatalabb vetélytársai, de a tőrvívás nem elsősorban erősport. Csibi balkezes lévén fantasztikus támadókombinációkat dolgozott ki, sikereit nemcsak robbanékony stílusának, hanem ezeknek a kombinációknak is köszönhette. Győzhetett volna.

1968-ban jelent meg testvérével közösen írott könyvük Így vívtunk mi címmel. Ebben többek közt ezt olvashatjuk: „Ritka balszerencsés versenyzők voltunk. Sokan mosolyognak ezen, jó néhányan pedig nem minden él nélkül kérdezték meg, hogy mi lett volna, ha még szerencsénk is van? Mégis… Balszerencsések voltunk, mert a sokat emlegetett két olimpiai aranyérem között a világtörténelem egyik legvéresebb szakasza zajlott le. Bár az eredmények – két olimpiai, három egyéni, nyolc csapat-világbajnokság, sok-sok hazai és nemzetközi győzelem – ellentmondanak ennek az állításának. Ez csak a látszat, mert a második világháború kitörésekor tulajdonképpen pályafutásunk, sikereink kezdetén voltunk. Az igazi csúcsformánkat a háború alatti és utáni években értük el, vagyis azokban az időkben, amikor a sportkapcsolatok megszakadtak. A háború után pedig mi, vívók, hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Pedig – mint már említettük – akkor voltunk erőnk és tudásunk teljében.”

Elek Ilona 1988-ban halt meg. Ő volt a magyar sport első női olimpiai aranyérmese. Hatszoros világbajnok, ötszörös Európa-bajnok és kilencszeres magyar bajnok volt.

Szerzőnk új kötete

Címkék:Elek Ilona, KOnberger Lili, olimpikon, Petschauer Attila, zsidó sportolók

[popup][/popup]