„Egyedül maradtam”

Kivándorolt tanítványa emlékezett Scheiber Sándor születésének centenáriumán édesapja kollégájára, a diktatúra idején az állambiztonság által zaklatott rabbira, professzorra.

Száz éves lenne. Amikor 1981-ben gratuláltam neki a születésnapján, azt válaszolta: „Jó nem emlékezni a magas számra.” Hatvannyolc éves volt…

Nem tudom, mikor találkoztam vele először, de már biztosan elmúltam tíz, ő meg még ötven se volt. Sanyi bácsinak szólítottam. Értett is, meg beszélni is tudott a gyerekek nyelvén, de nem úgy, hogy leereszkedett hozzánk, hanem úgy, hogy fölemelt magához.

Azon a régi-régi napon, 1960-ban talán tudtam, hogy ő meg Édesapám, a Dohány utcai Zsinagóga rabbija, haragban volt egymással, mert amikor a Rabbitanács arról tárgyalt, Scheiber Sándor vagy Róth Ernő legyen-e a Rabbiképző igazgatója, Édesapám Róth Ernőt javasolta.

Sanyi bácsi 1962 szeptemberében, bar-micvómon ezt mondta egykori haragosáról: „Hogy e pillanat érzelmeit helyette én önthetem szavakba – bár az életben emberek, érdekek, események álltak közénk –, lelkem igaz megnyugvása, pályám ritka ajándéka. A lét és nemlét mezsgyéjén – nehéz vívódások között – úgy éreztem s úgy érzem e pillanatban is, hogy gyermeke felett nyújtja felém kezét, s én engesztelést kérve szorítom meg azt.”[1]

Negyedszázadon át tartó kapcsolat kezdete volt ez. Ő barátságnak nevezte. Barátjának nevezett engem. Egy volt ez számtalan ajándéka közül. Kiérdemelnem, meghálálnom egyaránt lehetetlen.

Talán – nem tudatosan – azzal próbáltam megköszönni, hogy sohasem kérdeztem őt Édesapámról. Az emlékezőnek azonban meg kell küzdenie a dokumentumokkal, amelyek jártában-keltében az évek során útjába kerülnek, és amelyek makacs ellenfelek.

Az Új Élet 1959 június elsejei száma fényképes tudósításban számolt be egy hitközségi ünnepségről. A fénykép az elnökséget ábrázolja. Édesapám épp szónokol, tőle jobbra pedig, Schwarcz Benjámin országos főrabbi és Sós Endre hitközségi elnök között ül Sanyi bácsi. Baljával az asztalra könyököl, és arcát úgy támasztja tenyerébe, hogy keze ernyőként szolgáljon: ne is lássa, mi történik tőle balra, ne is lássa azt, aki épp beszél – Édesapámat. A kép nem hagy semmiféle kétséget a testtartás okát és célját illetően.

Vagy egy másik adat. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából származik az irat, amelyben bizonyos „Pesti Péter” fedőnevű ügynök jelentette 1963 elején, hogy „Katonát [t.i. Édesapámat] életében paptársai nem szerették. […] Különösen Scheiber ágált ellene […] azzal, hogy olyan csekély a tudása, hogy ha ő vizsgáztatta volna, elbuktatta volna.”[2] Szeretném ezeket az adatokat elutasítani azzal, hogy hiszen a fényképbe csak belemagyarázom, amit leírtam, „Pesti Péter” pedig konfabulált. Tudom, becsapnám magam. Akit Sanyi bácsi megtisztelt bizalmával, gyakran hallhatta őt vélt vagy valós ellenségeiről beszélni.

„Ez egy Narr” – mondta némelyikre. Vajon miért használta ő, a magyar nyelv művésze a német „der Narr” főnevet a vele egyenértékű bolond vagy bohóc helyett? „Nézd, ő egy trilingvis korszakkal foglalkozik” – szólt másszor egy kollégájáról. – „Ehhez kell tudni héberül, görögül, latinul – és ő egyiket sem tudja.”

X professzornál fogok vizsgázni – tájékoztattam. „Nehezet ne kérdezz tőle” – kérlelt nevetve. Az ő számára az ELTE vizsgáztatója csak tudatlan fráter lehetett, hiszen nem maradhatott ideje művelődni, miközben bekönyökölte magát az egyetemi tanárságba. „Én még csak kandidátus sem vagyok” – mondta Sanyi bácsi gyakran. Szomjazta az elismerést. Még tréfásan önleleplező, álszerény egysorosai is erről regéltek.

„Fog beszélni Sanyi bácsi az ünnepségen?” – kérdeztem egyszer. „Én?” – nézett rám csodálkozva. – „Hát vagyok én egy szónok?…” Az is mesteri volt, ahogyan kificamította a magyar mondatot. Így beszélt akkor is, amikor – nem ritkán – sikerült összeházasítania két zsidó fiatalt: „Akartam lenni egy jó tudós, és lettem egy jó sadhen…” Summa vitae-jében mondta József Attilát parafrazeálva, hetvenedik születésnapja előestéjén: „Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak.”[3]

1949-ben „egyetemi magántanárként” jegyezte Mikszáth Kálmán és a keleti folklore című könyvét. Hirtelen azonban visszavonták a szegedi egyetemre szóló professzori kinevezését. Nem volt marxista. Soha nem gyógyult be a seb, amit akkor ejtettek önérzetén.

A keserű tapasztalatok, a sérelmek elől a munkába menekült. Nem elvonult, hanem menekült. Másfél ezernél több publikációjában van jelen az igazi Scheiber Sándor. És jelen van  beszédeiben, meg azokban az emlékekben, amelyeket előadásairól, tudományszervezői, iskolavezetői munkásságáról őriz meg utókora. Az évszázadot, amelyben élt és dolgozott, Ady, József Attila, Radnóti így jellemezte: „Minden Egész eltörött…”   – „…ami van, széthull darabokra.” – „…minden szétesett.” A szilánkjaira hullott világ szülötteként olyan írások töredékeit kutatta fel, illesztette össze, amelyeket sok évszázada tépett szét ügyetlen kéz vagy az írástudatlan, barbár idő. A szilánknak megkereste párját. Régen volt írástudók munkáinak töredékét kerekítette egésszé. S a munka során a tudós fölébe emelkedett mindannak, ami fájó és bántó: még önnön – nem folyamodom eufémizmushoz – gyűlölködésének is.

Lapozgatom a leveleket, amelyeket Tőle kaptam. Ime egy levelezőlap az angliai Cambridge-ből. 1978 augusztusában írta.

Kedves Ferikém!

Eddigi időm igen eredményes volt, nem is reméltem előre. Két ismeretlen prozelytát találtam, s annak a prozelyta történetnek – a Kaufmann-kéziratnak – folytatását, amelyet a HUCA 1968-ban tettem közzé.[4] Megleltem Szaádja Esszá Mesáli c. polemikus traktátusának újabb két kéziratát.[5] A karaita Dániel al-Qumisi Leviticus kommentárjának folytatását, amelynek elejét Ginzberg közölte.[6]

Nem vagyok fáradt. Az eredmény tart frissen.

Sok szaktárs keres fel Angliából és külföldről.

[…]

A gyerekekkel együtt szeretettel ölel Benneteket

Scheiber Sándor

 

Ez volt a szenvedélye. Kutatni és beszámolni az eredményről. Közleményekben és levelekben. Gyermekien naiv, tiszta lelkesedéssel. Amikor munkájáról ír, mondataiban nincs nyoma szomorúságnak, csalódottságnak. A címzett pedig pironkodik. „…a HUCA 1968-ban tettem közzé… Ginzberg közölte…” No igen. Most illenék rávágnom, hogy olvastam, emlékszem. Tudtam is én, ki volt Szaádja gáon vagy a karaita Dániel al-Qumisi, vagy Ginzberg… Van erre egy magyar szólás a gyöngyről, meg a…  Inkább ezt idézem: a gyöngy csak gyöngy, ha sárba esik is.

Lehet, hogy a hatóságokban jobban lángolt a tudásvágy, mint bennem? Az ÁBTL szorgalma és szívessége folytán megtudtam: 1977-ben lefülelték a levelet, amelyet az ismét Angliában kutató Sanyi bácsinak küldtem.[7]

Pénzes Pál főhadnagy jelenti augusztus másodikán, hogy „Katona Ferenc hosszú levélben számol be az Angliában tartózkódó Dr. Scheiber Sándornak az itthoni eseményekről. – Katona Ferenc levelében a munkaterületén megszerzett irodalomtörténeti adatokat küldi ki dr. Scheiber számára.”

Fájdalmas lehetett Sanyi bácsi, Scheiber professzor számára olyan környezetben élni, ahol – tudta – megfigyelés alatt áll. Nemegyszer megtörtént, hogy Rabbiképző-beli dolgozószobájából kivitt a folyosó és a titkárság helyisége közötti előtérbe, és azt mondta: „Itt nem hallgatnak le.” (Tartok tőle, hogy tévedett.)

Valamikor a hatvanas években, a Ferihegyen indulásra kész repülőgépről szállították le, hogy megnézzék, mi van az aktatáskájában, mert bejelentés érkezett, hogy nemzeti kincsnek számító héber kéziratokat próbál kicsempészni. De lehet, hogy nem is érkezett bejelentés, csak figyelmeztetni akarták: ők az erősebbek. Aztán elutazott – és hazatért. Mindig hazatért.

 

Angliában volt, amikor 1981 tavaszán Hollandiából megírtam neki: családommal nem térek vissza Magyarországra. Az oxfordi Randolph Hotel levélpapírján válaszolt:

[19]81. V. 13.

Kedves Ferikém!

Megkaptam leveledet. Tudom, tudtam, hogy mi volt elhatározásod indítéka. Mindenki a saját életének kovácsa. Ha elrontja, ha megjavítja, ő felel érte. Más nem szólhat bele.

Vesztes csak én vagyok, mert legjobb munkatársamat és legjobb barátomat tudom távol. Meg a nagyanyád, Édesanyád és nővéred. Az idő, a távolság sokat koptat. Nem látjuk a gyerekeket fejlődésükben.

 […]

Nyugodtan írhatsz nekem. Nem félek. Ha nem tudtak engem időben tönkretenni hitközségi elnökök és rabbik, most már nem árthatnak. Nem fog senki sem gyanúsítani azzal, hogy én beszéltelek rá a disszidálásra. Ismerik álláspontomat. Személyes példával bizonyítottam.

Rám mindig és mindenben számíthatsz. Segíteni fogok.”

Segített. Mindig, mindenben segített. Annak idején silány gimnáziumi bizonyítványommal nem jutottam volna be az egyetemre az ő segítsége nélkül. A bevándorló családomat fogadó, amerikai közösséget és rabbiját, a Derecskéről elszármazott Berkowits Lászlót is ő beszélte rá, hogy szponzorunk legyen. A tudományos kutatással egyenrangú szenvedélye volt a segíteni akarás.

Láttam egyszer egy levelét, amelyet az akkor Központi Szociális Bizottság néven jegyzett Jointnak írt. Fejből igyekszem rekonstruálni, valahogy így szólt:

„Engem gyerekkoromban X tanár úr megpofozott. Nem tudom miért, mert még ahhoz is butácska voltam, hogy rosszalkodjam. Elhatároztam, hogy – mint Lúdas Matyi – háromszor torlom meg a sérelmet. Amikor hazatért a deportációból, és nem volt hol laknia, befogadtuk.  Néhány éve anyagi gondjai voltak – kisegítettem. Most arra kérném a KSzB-t, utaljanak ki számára egy télikabátot, hogy könnyebben átvészelhesse a küszöbön álló telet, én pedig ezzel – ígéretemhez híven – harmadszor is megtorolhassam a kapott pofont.”

Tudott haragudni, még gyűlölni is tudott, mert sokat szenvedett egy igazságtalan világban, ahol – mint minden alkotó embernek – az volt utolsó csalódása, hogy túl korán kényszerül távozni belőle. De megbocsátani jobban tudott, mint haragudni, szeretni jobban tudott, mint gyűlölni, és háromszor fizette vissza jósággal a pofont, amit kapott.

Hetvenedik születésnapján, 1983 júliusában így zárta a már idézett Summa Vitae-t: „Köszönöm mindannyiuknak, hogy ezt az évfordulót emlékezetessé kívánták tenni.”

Értsük pontosan: nem tették, csak kívánták tenni. Egy szó kimondatlan maradt. Hogyan is jósolta gyakran? „Hagyatékomban majd megtalálják.”

Örökül hagyott nekünk egy fontos töredéket.

*