Egy zsidó hitű magyar nénike emlékére

 

Anyám és a szülei egy kicsiny faluban éltek.

(Egyébként „fajmagyar” elmagyarosodott szlávként.)

Nagyon szegényen.

Anyám szülei sommásként évente jó pár hétre – bentlakásos iskola hiányában – magukra is hagyták anyámat és a két testvérét, hogy megkeressék az újig valót.

Így ott maradt 3 gyermek, akik étel híján, naponta éheztek.

Volt egy kutyájuk (Morzsa), aki időnként hozott (=lopott) egy-két lábas jószágot, azt megették, de az éhség tartósan nem csitult.

Anyám mesélte, hogy a nővére (akkor 8. éves és családfenntartó) kiverte a szájából az általa ellopott kis darab olajos kenyeret, mert az volt számukra az utolsó egy-két kanál olaj és kenyér. Morzsa meg felfalta.

A nővérének igaza volt, ők pedig éhen maradtak, mint mindig.

Anyám gyermekkori álma az volt, hogy egy friss karaj kenyeret egy pohár friss tejjel megehessen, miközben minden nap éhesen aludt el, és éhesen is ébredt.

Mesélte nekünk, többször járt a falu boltja előtt hogy beszívja a friss kenyér, meg a péksütemény illatát, amitől egyszer, a helyt’ el is ájult.

Arra ébredt, hogy egy kedves, nagy barna szemű néni simogatja a haját, majd kenyérrel és tejjel etette meg. Útravalóként adott egy egész kenyeret. Később is találkoztak, a néni mesélt és megetette az anyámat.

Ez volt élete legcsodásabb élménye, erről sokszor mesélt.

Elmondta még azt is, hogy a faluban egyébként soha senki más nem segített rajtuk.

Aztán eljöttek a háborús évek, ők a szegénység elől 1 évre elutaztak Németországba, nem kényszer-, hanem kétkezi vendégmunkásként, majd haza tértek.

Ezt már nagyanyánk mesélte:

Anyánk 16 éves volt, amikor a pályaudvaron meglátta a kenyeres nénit, akit a csendőrök fellökdöstek a vagonba és ő sikítva rohant a vagon felé, hogy segítsen, hogy ne engedje…, mert ilyet nem szabad…, ilyen nem lehetséges…!

Az egyik csendőr rászólt: – Eriggy mán a kurva anyádba Bözsi! Vagy tán velök akarsz menni!!??

Anyám őrjöngött, nagyanyám meg elhúzta őt az állomásról, néhány pofont is lekent néki – a való világ lehetőségeit nyomatékosítva – megfékezve a nyilvánvaló hisztériás rohamot.

 

Nagyanyám emlékére:

A szegényes, agyaggal döngölt kunyhójába az elhurcoltak egyetlen aprócska tárgya sem került be.

Nagyanyám mesélte azt is, hogy a falu népének krémje, meg az alja széthordta a fűszeresék javait, sőt úgy furkálták szét a házat, meg a telket, mint anno Máriapócson egy kunyhót, ahol állítólag megjelent Szűz Mária.

Anyánk hallgatott. Effélékről soha nem mesélt. Egész életében többnyire komoran hallgatott.

Annyi viszont bizonyos, hogy a 60-as évek közepe táján – én és anyám – leutaztunk fatornyos falunkba.

Leszálltunk a vonatról, ahonnan anyám – akkor fogalmam sem volt miért és hová – a zsidó temetőbe vezetett, ami az állomás közelében, a vasúti sín mögötti búza-táblában omladozott.

Nekem – 5-6 órás utazás után – tetszett a búza, meg a benne nőtt furcsa kövek is.

Anyám egy kavicsot forgatott a kezében és sírt.

Idétlenül vihorásztam, tobzódtam a kidőlt-bedőlt fura kövek között, a nagyra nőtt búzát is csapkodtam ezerrel, biztattam anyámat, dobja nekem a követ, én meg visszadobom és nevessünk végre, hisz jó móka ez a fapados utazás után.

Anyám könnyeit látván aztán halálra rémültem, ugyanis anyánkat se ez előtt, se azután soha nem láttam sírni.

Igaz nevetni is csak nagyon ritkán.

Anyám rám szólt, hogy itt a vége és legyek jó, mert különben néhány pofont kioszt nekem és ezt illett nagyon komolyan venni.

Akkor még nem nagyon értetten, miért sírt az anyám, hisz utána mentünk a református temetőbe, meglátogatni a saját hallottainkat, köztük az 1949-ben meghalt bátyánkat is.

Anyám még mindig szorongatta a követ, amit aztán valahová letehetett.

Halvány fogalmam nincs hová, mert amikor figyeltem rá, már nem volt a kezében.

Persze nagyon nem is figyeltem igazán, hisz csak azt tette, amit mindenki egy temetőben: gaz-mentesített, ültetett, szomorkodott és imádkozott.

Soha nem kérdeztem meg, hogy miért forgatta a kezében azt a kicsiny követ, hová tette, és egyáltalán mi végre? Igaz választ sem kaptam volna, legfeljebb egy jól irányzott pofont.

Ő nem beszélt erről se akkor, se azután, de a 6 osztályos intelligenciájával soha nem engedte, hogy bárkit megbélyegezzünk, vagy kicsúfoljunk faja, neme, felekezete, fogyatékossága, vagy éppen nyomorúsága, szegénysége miatt.

Jóval később értettem meg, hogy anyánk a gyermekkorát, a friss kenyér illatát és a nénike jóságát, majd szörnyű sorsának valóságát soha nem heverte ki.

Precízen megtanította a „Mi Atyánk”-ot, de nem igazán hitt a vallásban.

Bár bennünket elküldött konfirmálni, ő maga ezen kívül soha nem járt templomba.

Mivel az őt „megmentő” csendőr később kommunista aktivista lett, nem hitt a politikában sem.

Így aztán a családunk se igazán kálvinista, se igazán „komenyista” nem lett.

Ennek ellenére – a Hegedüs-félék fellépéséig – tiszteltük a nyakas kálvini örökséget, mára ez sem maradt nekünk-nekem, mert ebbe is belerondítottak.

 

Anyánk egyet tanított meg, a maga egyszerű módján:

Csak jó és szar emberek léteznek, minden más gonosz és ostoba hazugság.

Mi legyünk jók, és ha kenyeret sütünk, osszuk meg az éhezőkkel akár ganajnak látszik a szegény pára, akár nem.

Minden másból csak halál terem, a túlélők örök szégyenére.

Ma már nincsenek meg a vasút mögötti kövek, sőt a nénike nevét sem tudom – talán anyánk sem tudta, velünk legalábbis nem osztotta meg – de emlékemben ma is él egy néni, aki a zord időkben ember maradt.

 

Mai fogalmakkal élve, volt egy nagyszerű asszony, aki

– a 30-as évek válságának idejében éhező gyermekeken segített, és

– akit később a honfitársai egy marhavagonba lökdöstek, ami a halálba vitte őt,

– javait, mint prédát a vadak, széthordták.

 

Ezért én minden évben – anyám és az ő nénikéje emlékére – két apró kavicsot veszek a kezembe, amit leteszek

– egy számomra ismeretlen Dávid-csillagos sírra, minden – a gonoszok által és a többiek passzív vagy aktív segédletével – értelmetlenül elpusztított magyar honfitársam emlékére,

– és anyám sírjára is, hátha ettől képes lesz végre boldogan nevetni.

 

Négy testvérem van és annak számos ivadéka is. Ismerik a történetet, nem rasszisták, de nem is örülnének, ha közzé tenném.

Neked is csak azért írom meg, hogy tudd: a holokauszt így, vagy úgy, minden tisztességes embert megviselt, amit soha többé nem kívánnak újra megélni és ezt tovább adják a kölykeiknek is.

 

Az írás szerzője nem kívánta nevét közzétenni.