„Egy rakétát sem többet…” – ismeretlen cionista röpirat 1973 Budapestjéről

“Elvbarátok” 

A magyar-izraeli kapcsolatok látványos leépülése, majd 1967-es megszakadása, valamint a magyar hatóságok folyamatos cionista-ellenes vegzálása sem szakította meg teljesen a zsidó állam iránti érdeklődést, az empátiától a nyílt szolidaritásig terjedő érzéseket, ennek kifejeződését. A cionista szervezetek szétzúzása, a zsidó felekezeti élet nap-napi szintű monitorozása, az izraeli jelenlét kiiktatása nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar zsidóság egyes köreiben, illetve a magyar társadalom arra fogékony csoportjaiban meglazítsák az Izraelhez való kötődést.

A civil ellenállás sajátos (és meglehetősen rizikós) megjelenítődése volt a szocialista időszakban a röplapok készítése, eljuttatása bizonyos emberekhez, vagy akár sokakhoz is. Cionista röplapok is készültek, már az 1970-es évek elején is előfordultak. Gadó György „gyerekjáték-nyomdából kiszedett betükkel” készített ilyeneket 1971-72-ben és dobta be budapesti postaládákba. A röplapokon ezek a mondatok álltak: „Éljen a harcoló Izrael!”, „Hazudik a sajtó Izraelről!” Ezen kívül volt a Salom című röplap („Nyomda” fn.csoportos ügy[1]), melyet állítólag Beer Iván (volt rabbiképzős) az ismerősei körében terjesztett. [2]

1973. október 13-14-re virradó éjjel Gadó György ismét Izrael-párti röpcédulákat szórt szét az Andrássy-úton, a Kőröndön és az Oktogonon. A társadalmi vamzerkodás „eredményeként” mire hazaért, már őrizetbe is vették. Majd „folytatólagosan, nagy nyilvánosság előtt, sokszorosítás útján elkövetett izgatással” vádolták és egy év négy hónapi börtönre ítélték, melyet aztán másodfokon némileg mérsékeltek.

A hatóságok kemény fellépése ellenére Gadó nem volt egyedül. 1973. október 22-án az állambiztonság emberei nyílt leveleket (röpiratokat) „emeltek ki” a budapesti postaforgalomból. A nyolc darab episztolát egy bizonyos Mercsényiné nevű feladó (1125 Budapest, Istenhegyi út 19.) adott fel és neves közéleti személyiségeknek címzett, így Sásdi Sándor írónak, Bessenyei Ferenc színésznek, Abody Béla komikusnak, dr. Ortutaynénak (Novy Anna), özv. Kellér Andornénak (az író özvegyének), Benedek István írónak, dr. Straub F.Brunó akadémikusnak és Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színpad (egykori rabbiképzős) igazgatójának. A röplap (vagy levél) aláírója egy bizonyos Magyar Zsidó Önvédelmi Bizottság volt.

A formabontó szöveg (amelynek fontosságát jóval később Moldova György író is felismerte) egyszerűen leszögezte azt, hogy Izrael honvédelmi háborút folytat, az arab országok pedig el akarják pusztítani a zsidó államot. Az állambiztonsági vizsgálat végén keletkezett lezáró jelentés szerint: ”Az ellenséges tartalmu levelek tartalmának és a terjesztés időpontjának elemzése arra enged következtetni, hogy azokat izrael-barát, zsidó-nacionalista személy-/ek/az 1973 októberi arab-izraeli háboru hatására készitették és terjesztették.”

Ami a leginkább irritálta az államvédelmet az, hogy a röplap szerzője elítélte a magyar kormányt, mondván, hogy ehhez “irtóháboruhoz mi is hozzájárulunk olymódon, hogy hazánk az arab utánpótlási légi híd egyik pillére.” A levél megállapítása nem volt alaptalan. Érdekes összefüggésre utalhat az, hogy éppen aznap emelték ki a leveleket a postaforgalomból, amikor a Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsa magasrangú pártszervek (pl. az MSZMP PB számára összeállított) tájékoztatója után egy olyan korábbi rendkívüli ülésre utalt, amely az arab országoknak szánt rendkívüli katonai segélyről tárgyalt. Az arab országok katonai segélykérelmét már az 1967 július 18-i PB-ülésén tárgyalták és (Kádár János főtitkár visszafogottabb álláspontja ellenére) szállítottak Magyarországról katonai felszereléseket.[3] Ám a Jom Kippuri háború napjaiban a közvetlen arab kérés és az ezt erősítő szovjet nyomás felerősödött. Az MSZMP PB ülése, majd a Minisztertanács szűkebb kabinetje, a Honvédelmi Bizottság csak 1973. november 30-án tárgyalt a (katonai) segélyszállítmányról és csak utána jelentette be az Országos Tervhivatal katonai elnökhelyettese, Jávor Ervin vezérőrnagy, hogy Irak, Szíria és Egyiptom honvédelmi minisztériumai Magyarországtól haditechnikát kértek. Egy 1974. februári Honvédelmi Bizottság-i ülés alapján tudjuk ma, hogy Magyarország a Jom Kippuri háború alatt (szovjet iniciatívára) kb. 90 db. T54 harckocsit, 12 db. MIG-21 F13 vadászgépet és 3 millió rubel értékű új fegyvert és lőszert szállított ki, melyek anyagi alapját különféle korábbi hitelmegállapodások jelentettek.

Az állambiztonság tisztjei azonban „förmedvénynek” nevezték a röpiratot, mely fegyverszünetet, az Izrael számára való igazságos rendezést követelte és visszautalt a zsidósággal nem barátságos „magyarság” viselkedésére a Vészkorszakban, de azt is elmondta, hogy ők nem zsidó társaság, hanem a „magyar értelmiség mozgalma”. Nagyon jellemző a szöveg érvelése: a magyar történelem baloldali értelmezését (benne utalást egyes magyar kommunisták zsidó származására, „munkásmozgalmi mártírjainkra”) használták fel arra, hogy Izrael támogatását megindokolják. A vészkorszak borzalmai miatt – szól a mögöttes magyarázat – sem támogathatja Magyarország a zsidó állam arab ellenfeleit. Arra is utalt a szöveg, hogy Izraelben – ellentétben a környezetével – nem tiltották be a kommunista pártokat. Ami még érzékenyen érinthette a magyar állambiztonságot, hogy kortárs ügyekkel is foglalkozik, világosan leírta a röplap a Szovjetunióban folyó emberjogi küzdelmeket, említette Andrej Szaharov emberjogi harcos és a kiutasított Alekszandr Szolzsenyicin író neveit.

A belügyminiszter 0019.számú parancsa 2/A bekezdése értelmében („K”-ellenőrzés során) a postaforgalomból kiemelt levelek feladójáról rövid úton megállapították, hogy – bár az Istenhegyi úton lakik – de nem pontosan azon a címen, amely a levélen szerepel. 1973. október 31-én a III/III/3 osztály (az írásbeli izgatásra is specializálódott államvédelmisek) c-csoportja a III/II/4-osztály (mely a Közel-Keleti-i országok hírszerzésével szembeni munkával foglalkozott) egyetértésével Intézkedési tervet készített, mellyel Szigetvári Árpád alezredes és Katona László alezredes (az említett osztályok vezetői) is egyetértettek. A Mercsényi Béláné és környezetének elemzését és egyebeket előíró terv még gépírásminták ellenőrzését, valamint nyelvszakértő igénybevételét is előírta. A Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya állásfoglalása szerint (Btk.127.§ /1/bek.c./pontjába ütköző izgatás büntette) a BM vizsgálati osztálya a következő hónap elején megkezdte a nyomozást.

Az 1974. január 18-án kelt Összefoglaló jelentés már tartalmazta a nyelv-és írásszakértő véleményét, aki szerint a fogalmazvány „értelmiségi jellegű” és a szerző jól ismeri a politikai cikkek frazeológiáját, valamint helyesen használja az idegen szavakat és kifejezéseket. „A szöveg helyesirásában a pesti kiejtésre jellemző vonások találhatóak, de előfordulnak tiszántuli és palócos kiejtések is – írja.”[4] Még a szerző életkorát is meghatározták, 40-50 közöttire tették ezt.  Az ügyre „Rendkívüli esemény” dossziét is nyitottak.

Merényiné munkahelye az Interkoncert Iroda volt, ott is vizsgálódtak és pár „gyanús” személyt is megfigyelés alá vontak, olyanokat, akiket zsidóként (így „cionistagyanúsként”) azonosítottak. De vizsgálták az Izraelbe irányuló kisbetüs írógéppel írott levélpostai küldeményeket is, ezt a BM III/III/4 osztályán (ők a kulturális területen tevékenykedő „ellenségekkel” foglalkoztak) keresztül szervezték meg. Szintén az ő segítségüket kérték, hogy elhárítási területükön szűrjék ki azokat, akik az „inkriminált levelekben leírt véleményt hangoztatnak”.[5]

Bizarr volt az a szakértői vélemény, melyet az ellenzék-elhárító III/III/4-c. osztály készített a társosztálynak (III/III/3.osztály) 1974 márciusában és amelyben „bizalmas értesülésre” hivatkozva bizonygatják, hogy „zsidóvallású” nem lehet a röpirat szerzője.[6] Olyan példákat hoz fel ennek bizonyítására a jelentés, mint például azt, hogy a szövegben „keresztyént” írnak keresztény helyett (ami nem igaz) vagy hogy furcsán sorolja fel a szöveg a zsidó szerzők neveit (pl. Szerb Antalnál feltünteti a dr. szót is, holott Szerb így ezt nem használta). „Komor András író nevét Andorként emlegeti, pedig egy zsidó értelmiségi pontosan kell, hogy tudja Komor András nevét. Nála nagyobb veszteség volt Pap Károly, Halász Gábor halála, de náluk jobban előtérben lévő neveket ír, Beregi Oszkárt például, aki Amerikában élt zavartalanul, mivel a magyar fasizálódás első éveiben kivándorolt. Szóhasználata és régies stílusa arra vall, hogy az idősebb korosztályhoz tartozik, s reminisszenciák találhatók írásában a húszas-harmincas évek irredenta hangjára: keresztényi emberszeretet, vérgőzös évek, stb.” – fogalmaznak. Az írógépet tekintve az a véleményük, hogy nem lehet „profi” a szerző, a terjesztési felhívás pedig a „hírhedt Szent Antal láncra” emlékeztet, amely a harmincas évek „klerikális vivmánya” volt. „Szaharov és Szolzsenyicin ideemlegetése csak aktuális olvasmányélményt tükrözik, nem valószinü, hogy tudná, kiről beszél, mert Komor Andor és dr.Szerb Antal neve sem jelenthet valóságos élményt neki.” Mintha maga a szakértői vélemény szeretné elterelni a figyelmet, mert a megállapításai nagyon problémásak.

A gyanú nagyon hamar a „cionista beállítottságú” (és amúgy 1944-ben Dachauba deportált) Sásdi Sándor íróra (1898-1992) terelődött, aki szerepelt a címzettek névsorában is. Sásdit nem csak „K”-ellenőrzés (levélellenőrzés) alá vonták 1974. február elsején, de 3/a ellenőrzés alá is, amely a telefonlehallgatást jelentette. Az előbbit fél évre, az utóbbit végül három hónapra terjesztették ki. A Mátyásföldön lakó Sásdi azért volt gyanús, mert izraeli rokonaival tartotta a kapcsolatot és az Izraeli Írószövetséggel is. Az állambiztonság tudomására jutott (nyilván levelek elfogásából), hogy a „Rígó sírja” című könyvéért (állítólag) a Héber Írószövetség Herzl-díjjal akarja kitünteni. A belügyesek arra a következtetésre jutottak, hogy „Izraelbe küldött leveleikben aról irnak, hogy “mi tökéletesen elvesztettük az itteni dolgok utáni érdeklődésünket, mert csak az esti, magyar nyelvü rádió-adásának élünk”. Mondanivalójuk hasonló az ellenséges anyagokéval. Ezekből az adatokból olyan következtetésre jutottunk, hogy az ellenséges tartalmu levelek irója ismerheti Sásdiék cionista mentalitását, ezért az ismeretlen tettest Sásdiék kapcsolata körében kell keresnünk.”[7] Mercsényi volt munkahelyi kapcsolatai mellett Sásdi teljes kapcsolati hálóját igyekeztek feltárni és legalább négy ismerősét vonták „K” ellenőrzés alá.

Sásdi megfigyelésébe bevonták „Pesti Péter” informátort is, aki az Új Élet című „izraelita” felekezeti kap egyik újságírója volt.[8] A rendkívül jólértesült ügynök azt állította, hogy Sásdi végül nem vette át a Herzl-díjat, mert Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes azt tanácsolta neki, hogy ne utazzon ki Izraelbe. Nem találtunk ezekre a hallomásokra másik forrást. Az amúgy a forrás szerint Izraelben kétszer is járt író Scheiber Sándor professzorral, a Rabbiképző igazgatójával is jó viszonyt ápolt.

A korszak ellentmondásos mivoltára jellemző, hogy az állambiztonság által többszörösen is megfigyelt és cionistának tartott író kétszer is részesült (1968 és 1973) a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben. A rezsim – bár üldözte a cionizmust és a cionistának tartottakat – ám a népiekkel jó viszonyt ápoló és nyilt ellenzékiséget nem képviselő írót megbecsülte. Könyveit, írásait megjelentették, még a zsidó sajtóban is sokszor megjelentek szövegei.

A vizsgálatok nem vezettek eredményre, így egy 1974. november 21-i jelentésben javasolták az ügy lezárását, ami meg is történt.[9]

A röpirat kontextusa teljesen világos volt, az állambiztonság – „tévesen” – a valódi Mercsényiné felől közelítette meg az ügyet, holott minden bizonnyal a röpirat szerzője csak felhasználta a hölgy nevét. Bár annyiban „jogos” volt a nyomozás iránya, hogy Mercsényiné neve felhasználása arra utalt, hogy a szerző akár ismerhette is őt. Ugyanakkor az állambiztonság által ezen a vonalon alaposan megszűrt többtucat ember átvizsgálása nem vezetett semmilyen eredményre. Semmiféle „cionista” mozgalom nem kerekedett ki abból, hogy egy bátor ismeretlen – bízva a celebritások hatásában – kvázi meggyőzni igyekezett őket (és talán környezetüket is) Izrael igazáról. A röpirat – bár a jelek szerint íróján és az államvédelem emberein kívül – más olvasókat nem ért el, az utókor szemszögéből mégis csak azt jelenti, hogy az 1973-as Jóm Kippuri háborúval kapcsolatban a rendszerrel szemben autonóm hangok is megjelentek. Minden bizonnyal a zsidóság tagja volt a szöveg írója, még ha igyekezett is, hogy ezt ellenpontozza. Ez a hivatalos zsidóságot – akkor Seifert Géza elnököt és körét jelentő MIOK-os vezetést, de zsinagógák népét, a templomkörzeteket is – kikerülő civil tiszta hang  segít meghaladni és feloldani azt a széles közvélemény által akkor nem tudott, de azóta ismert és mégis csak fennálló alapvető erkölcsi és politikai problémát, hogy a szocialista  Magyarország a magyar holokauszt után 29 évvel – annak egy fontos egzisztenciális háborújában – fegyverrel segítette a zsidó állam ellenségeit.

Tisztelt Elvbarátunk,*

A holland nép a II.világháborús náci megszállás idején tömegesen a deportáló vonatok elé feküdtek igyekezett megmenteni a szorongatott zsidókat. A dán nép, királyával az élén, a zsidókkal együtt feltűznek merő szolidaritásból a sárga Dávid-csillagot, s amikor a németek a dán zsidóság megsemmisítését határozták el, az egész nép támogatásával és tudtával, tízezernyi halász és hajós konspirációs árán, ugyszintén a náci hordák szemeláttára mentették át a halálraszánt zsidókat a semleges Svédországba. Hasonló szolidaritási megnyilvánulások sürün fordultak elő Franciaországban, de Belgiumban is – sőt, a hadviselő fasiszta állam szervei, az általuk megszállt területeken nem egyszer léptek közbe hadviselő partnereikkel szemben, a halálba szánt zsidók segitésére és mentésére. Ezek az esetek mind a keresztényi emberszeretet tündöklő példái és ma már korunk történelméhez tartoznak.

A mi népünk, sajnos, kevéssé tud ilyen humánus cselekedet sokaságával dicsekedni. Néhány elszigetelt ellenállási góctol és szórványos egyéni mentési kisérlettől eltekintve, a magyarság nem akadályozta meg sem a hirhedt délvidéki vérengzéseket, sem a tömegméretü deportálást, de még a saját hazájában folyó brutális irtóhadjáratot és tömegmészárlást sem, amit a nyilasok szintén  a lakosság szemeláttára hajtott végre. A magyar zsidóság ily módon csaknem teljesen elpusztult, csak kevesen élték tul a háborut és a veszteséglista meghaladja a 600 ezer mártirt. A sok százezer ártatlanul kiontott vére figyelmeztető felkiáltójel mai is számunkra. Az ártatlanul vértanul névtelen százezreinek sorában osztozott a magyar kultura, müvészet, tudomány és sportélet sok sok kiváló müvelője, olyanok is mint Radnóti Miklós, dr.Szerb Antal, Bálint György, Komor Andor, Petschauer Attila és még olyan sokan mások. Se szeri, se száma azoknak, akik életüket csak keserves bujkálással a véletlenen múlva tudták csak megmenteni.

A világháboru vérgőzös évei után a világ népei, köztük a magyar nép is, elégtétellel vette tudomásul, hogy az üldöztetett nép tülélői számára az ENSZ határozata alapján végrehajtva, ország, uj HAZA létesült, Izrael állama, amely közel 1900 év szétszóródásai és elszenvedett üldöztetései után összegyüjtötte a túlélő zsidó maradványokat, és azokat szabad hazába gyüjtötte. Az uj zsidó államot, szinte alakulásának pillanatában megrohamozták a környező arab országok fanatikus hadseregei és a még ujjászületőben lévő uj állam, reguláris hadsereg hijján, minden komolyabb katonai felszerelés nélkül, csak fiainak nagy hősiessége és korlátlan önfeláldozása, valamint sulyos véráldozat árán tudta megvédeni az éépencsak kikiáltott függetlenségét. Azóta 25 év telt el, s az arab kormányok, köztük még azok is, akiket mi “haladó irányzatúaknak” nevezünk, nem ismerték el a zsidó állam és nép szuverenitását és most immár negyedszer kényszeritik Izrael népét, hogy véres önvédelmi háborut folytasson az elpusztitással fenyegető tulerővel szemben. Az arab országok bár minden kisérletük kudarcba fulladt és támadásaik meghiusultak a hős izraeli népen, ujabb és ujabb kisérleteket folytathatnak Izrael megsemmisitésére – az ő számukra néhány elvesztett háboru nem jelent veszélyt, legfeljebb presztiszveszteséget és némi terméketlen, lakatlan sziklás vagy sivatagi terület elvesztését. Izrael nem veszthet ezzel szemben még csatát sem, mert egy elvesztett ütközet országának létét, állampolgárainak életét juttatná halálos veszélybe.

A történelem legnagyobb iróniája, hogy mi a világtörténelem egyik legforradalmibb tettét, a zsidó nép ujjászületését és államiságának felujitását “imperializmusnak”, a zsidó nép élet-halál harcát pedig “agressziónak” bélyegezzük. A demokratikus ifju zsidó állam minden politikai csoportosulást, igy a kommunista párt müködésést, vagy a maóista tanok terjesztését engedélyez, ezzel szemben az arab országok közismert antiszemitizmusuk mellett erősen kommunista- és marxista ellenesek is. Egses arab vezetők taktikai nyilatkozatokkal igyekeznek félrevezetni a világ háborutól rettegő közvéleményét és béke szólamokat szólaltat meg, mások többé-kevésbé nyiltan kimondják, hogy az arab törekvések célja Izrael államnak a felszámolása és népének kiirtása vagy kiüzése. Csak szégyelhetjük, hogy Izrael népe ellen irányuló irtóháboruhoz mi is hozzájárulunk, hisz a teljes erkölcsi támogatáson kivül az arabokat fegyverrel és egyéb módon is támogatjuk. A legujabb háboru kitörése óta létesitett arab utánpótlási légihid egyik pillére éppen hazánk, ahol a zsidó életek ellen irányuló legujabb gyilkos fegyvereket, köztük tömegpusztitó rakétákat rakodnak be az arab országokba inditott szállitógépek százaiba. Szégyene ez a magyar népnek, de az “el nem kötelezett Jugoszláviának” is, amely hozzájárulását adta a légihid felépitésének légiterében. Izrael ellen semmiféle  ideológiai indok nem szól, hisz a zsidó társadalom – ha nem is szocialista – de liberális, és abban mindenfajta politikai csoportosulás előfordul. Ezzel szemben az arab hadviselő országok egyike másika valósággal ókori, esetleg jó esetben legfeljebb középkori jogrenddel rendelkezik és társadalmuk erkölcsi, politikai és gazdasági szinvonala rendkivül alacsony. Az arab ideológia egyik vezéralakja még mai is az egykori jeruzsálemi főmufti, Hitler palesztinai “Gauleitere” és egyik kebelbarátja, akinek antiszemita és izraeleelenes tanai mélyen gyökereznek az ultranacionalista Baath párt tanaiban, és Sziriában, Irakban – hogy csak néhány példát emlitsünk – rendkivül nagy visszhangra találnak.

A magyar nép jelenleg passzivan szemléli a szemeink előtt lejátszódó ujabb véres tragédiát. Pedig nekünk van éppenséggel a legtöbb törlesztenivalónk. Ne engedjük meg, hogy Auschwitzot túlélők, azok gyermekei vagy unokái az általunk vagy segitségünkkel szállitott fegyverek tüzétől pusztuljanak el. Ne engedjük meg, hogy területünk nemzeti céljainkkal összeegyeztethetetlen háboru bázisává váljék. Gondoljuk rá, hogy minden bünt megtorlás követi, s ha bűneink sulya túlnő a mérlegen, sulyos lesz a megtorlás is. Az izrael elleni háboru csirájában viseli az ujabb, III.világháborut, s ebben hazánknak, mint előretolt rakétatámaszpontnak és arzenálnak, nem valami szép jövője lesz. Fogjuk le tehát a gyilkos merényletre lendülő arab kezeket. Egy rakétát sem többet. Azonnali fegyverszünetet a közelkeleten, majd mindenki számára igazságos békét és tartós rendezést. Izraelnek joga van az élethez, jogy van biztonságos határokhoz. Ezt kivánja a jog, az emberség, az etika. Ezt kivánja az ENSZ alapokmánya is, amelyre oly sokat és oly gyakran hivatkozunk, amikor Izraelt elmarasztaljuk. S végül ezt kivánja mindenekelött a marxizmus-leninizmus tudománya is, amely szerint a zsidó népet is megilleti a szabad államban, békében élés joga, a társadalmi fejlődés és gyarapodás lehetősége. Izrael nem agresszor. Harca igazságos és hősies önvédelmi háború, jelentős erővel rendelkező, agyontámogatott ellenséggel szemben. Az arab nacionalizmus, a pánarab állam a kalifátusról, ez a mult világa és ez a reakció. S mi ebben az egyenlőtlen harcban az igazságtalanság, a terror és gyilkolás oldalán állunk, a jog és az emberiesség ellenében. Izrael katonái halálraszánt hősök, méltók a varsói gettó hős harcosaihoz, Majdanek, Treblinka, Auschwitz felkelőihez és ellenállóihoz!

Kommunista és munkásmozgalmi mártirjaink csaknem 100%-a zsidó származásu. Vajjon mit szólna Kun Béla, Landler Jenő, Szamuelly Tibor, Korvin Ottó – vagy a későbbiek, Sallai, Fürst Sándor, Rózsa Ferenc, Ságvári Endre, hogy a haláltáborok túlélői és azok leszármazottai ellen vivott élet-halál csatához mi kommunisták is hozzájárulunk és fegyvereket adunk a gyilkos kezekbe? A zsidóság évszázadok óta összenőtt a magyar szellemiség legjobbjaival és olyan örökbecsü müvészekkel és alkotókkal öregbítette és gazdagította a magyar kulturát mint Rózsahegyi Márk, Reményi Ede, Szigeti József, Fischer Annie, Ungár Imre, Beregi Oszkár, Törzs Jenő, Heltai Jenő, Székely Mihály, Kálmán Oszkár és a többiek? Akadályozzuk meg tehát mi magyarok, hogy országunkból szállitsák a gyilkos bombákat az ő szellemi örökségüket folytatók ellen, esetleg rokonaik vagy közvetlen leszármazottaik ellen.

Bizottságunk nem zsidó szerv. Elsősorban a magyar értelmiség mozgalma. A mi kötelességünk, hogy terjesszük az igazságot és leleplezzük a rágalmakat és hazugságot. Kérjük, támogassa ezen céljainkat. Jelen levelet ne semmisitse meg, hanem posta utján terjessze elvbarátaink sorában, ha van lehetősége sokszorozva is. Legyünk bátrak és ne ijjedjünk meg a retorzioktól. Gondoljunk az illegális hős ellenállókra, gondoljunk Izrael vérző fiaira, gondoljunk az értelmiségiek polgárjogi harcára az embero szabadságjogokért a SZU-ban. Ne legyünk rosszabbak Szaharovnál és Szolzsenyicinnél!

Koronázza siker a békés fáradozásokat a tartós béke megteremtésére. Közvéleményünknek azonban szükség esetén keményen is fel kell lépnie, meg kell akadályozni a vérontás folytatását és adott esetben  a népirtást, amely ma ujra, s talán jobban mint valaha ott lebeg Izrael népének fejei felett.

Sokszorozza és terjessze felhivásunkat!

A Magyar-Zsidó Önvédelmi Bizottság

 

A szöveg lelőhelye: ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 3.1.5

O 15552 („Elvbarátok”)

 

Irodalom:

„Éljen Izrael!” Ezért kapott börtönt Gadó György. https://www.szombat.org/tortenelem/eljen-izrael-ezert-kapott-bortont-gado-gyorgy

Germuska Pál: Magyar katonai segítségnyujtás az arab országoknak az 1973-as Jom Kippuri háború idején. In: Hadi és más nevezetes történetek. Tanulmányok Veszprémy László tiszteletére. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Budapest, 2018. 152-156.

Joó András: Állambiztonsági eljárás Beer Iván rabbinövendék és baráti köre ellen. Az „Exodus” fedőnevü ügy előzményei és következményei. In: Tanulmányok a magyarországi zsidóság történetéből. In: Milton Friedman Egyetem. Budapest, 2019. 241-261.

Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók. Corvina. Budapest, 2019.

Moldova György: Az utolsó töltény 5. Budapest, 2005, Urbis. 85-86. https://konyvtar.dia.hu/xhtml/moldova_gyorgy/Moldova_Gyorgy-Az_utolso_tolteny_5.xhtml

[1] ÁBTL 3.1.5. O-13809. Beer Ivánnál találtak két példányban röplapokat az 1970. június 29-i házkutatás alkalmával.

[2]“Felhívók” fn.Pásztor Miklós került ebbe bele. Lásd: ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[3] 1967. július 20-án a magyar kormány 3227/1967. sz. határozatával jóváhagyta az Egyesült Arab Köztársaságnak (EAK) és a Szíriai Arab Köztársaságnak nyújtandó segélyt. Budapest térítés nélkül vállalt haditechnikai szállítást: Egyiptomnak 100 millió Ft, Szíriának 50 millió Ft keretösszegben. Lásd Germuska Pál írását. 151-152.

[4] Összefoglaló jelentés. Budapest, 1974. január 18. ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[5] Jelentés.Budapest. 1974 november 21. ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[6] Budapest, 1974. március 19. BM III/III-4-c. Tárgy: Ellenséges kiáltvány. Gál Ferenc r.alezredes csoportfőnök-helyettes és Dr. Békési András r. alezredes alosztályvezető jelentése Szigetvári Árpád r.alezredesnek, a III/III-3.osztály vezetőjének. ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[7] Budapest, 1974. július 9. Összefoglaló jelentés. BM III/III/3-b.alosztály. Papp Béla r.őrgy és Szing Pál r.hdgy. ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[8] Budapest, 1974. június 11. Jelentés. BM III/II-4-a. Madarász Tibor r.százados aláírása. ÁBTL O-1552 „Elvbarátok”.

[9] III/III/3-b.alosztály.

* Betűhív közlés (A szerk.)