Czingel Szilvia: Magyar zsidók 1956-ban – Személyes élettörténetekben elbeszélve

Alig tíz évvel azután, hogy a deportált zsidók töredéke hazatért a haláltáborok poklából, 1956-ban újabb dilemmák sorával kellett szembesülniük. Sokadszorra is válaszút elé, megint új életstratégiák kialakítására kényszerültek. Felocsúdni még nem volt idejük, arra sem, hogy a holokauszt abszurditására válaszokat keressenek. Ebben a kiélezett történelmi helyzetben újra döntéseket kellett hozniuk, és e döntéseiket sok esetben a holokauszt alatt átélt tapasztalatok vezérelték. Túl közel volt még Auschwitz és bori tábor emléke, a félelem nagyon erősen élt az emberekben. Mi járhatott a porig alázott zsidók fejében 1956. október 23-án? Milyen vészforgatókönyveket állítottak fel maguk számára? Mennyire volt jelen vagy épp háttérbe szorítva a zsidó identitásuk? Ilyen kérdésekre keressük a választ sajátos látószögből személyes élettörténeteken keresztül elbeszélve. Az idézett történetek forrása a Centropa Alapítvány élettörténeteit összegyűjtő adatbázis.

A személyes élettörténetek 1956-al kapcsolatos dilemmái közül öt olyan meghatározó gondolatot emelünk most ki, ami véleményünk szerint nagyon markánsan jelent meg a történeteiket elmesélők körében. Ezek a folyamatos dilemmák a menni vagy maradni, az utcán átélt élmények, a túlélési stratégiák és félelem, a párthoz való viszony és a zsidó identitás kérdései körül körvonalazódnak. Volt még egy feltűnő szempont a visszaemlékezésekben: máshogy reagált a történésekre egy pl. Gyöngyösön élő család 1956-ban, és máshogy egy fővárosi. Míg az egyik a fővárosban a biztonságot, addig a másik a veszélyt látta benne. A holokauszt előtti életmód, a polgári egzisztencia és mentalitás fenntartása, vagy az ezzel való teljes szakítás komoly kihívást elé állította őket, amire egyéni válaszok születhettek csak. Ahány zsidó család, annyi 56-os látószög, szinte minden egyes család története egyéni és a többségi társadalom viszonyához képest is sajátos.

Menni vagy maradni?

A zsidóság válasza a forradalomra sokféle volt. Voltak, akik az emigrációban, mások a maradásban látták a folytatást. Az ország elhagyásának gondolata erősen élt az emberekben, a 200 000 emigráló között közel 20 ezer ember volt zsidó származású.1 A menni vagy maradni dilemmájának egyik kulcskérdése a család volt. Úgy tűnik, hogy a férfiak sokkal inkább a kivándorlást választják (náluk a korosztály is fontos, egyértelműen a fiatal nőtlen a jellemző), míg a nők, akiknek gyerekük is van, inkább a maradás mellett kardoskodnak. Komoly feszültségek alakulnak ki házaspárok között, az idős szülők itthon hagyása is visszatartó erő volt. A kivándorlás okai között erősen élt a félelem antiszemitizmustól, a holokauszt után egyedüli megoldásnak látszott az elmenekülés. Sokszor dönteni kellett abban is, mi a fontosabb a család vagy a zsidó identitás? A következő interjú részletek ezekre a dilemmákra hoznak példákat.

„Az ötvenhatos forradalom azért nem ért teljesen váratlanul, mert én láttam, hogy itt valami nem stimmel. És feltámadtak olyan elemek, amikről az ember azt hitte volna, hogy már régen a süllyesztőben vannak. Jobboldali elemek, meg az egész, ami itt folyt. Ötvenhatban hihetetlen antiszemita hullám öntötte el Magyarországot. A röpcédulákon meg ezeken a nyalókákon, amiket kiragasztottak, ezek voltak: „Ibcig, most nem jutsz el Auschwitzig!” Nem véletlen, hogy annyi zsidó futott ki 1956-ban Magyarországról. És akkor én, anyám legnagyobb bánatára, fölvettem a kapcsolatot a Würzburgerékkel meg a Marciékkal, és januárban meg is kaptam az amerikai effidevitet [affidavitot].2 De sajnos a nejem nem akart elmenni innen. Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a nejem nem hajlandó elmenni, akkor minden erőmmel azon voltam, hogy fölhasználhassanak engem mint tolmácsot – mert jól beszéltem angolul, jól beszéltem oroszul. Tolmácsoltam is sokat. Nem láttam más megoldást: vagy elmenni, vagy megpróbálni a normális életet visszavarázsolni.”3

„1956-ban féltünk. Napokig nem mentem dolgozni. Volt szó arról, hogy elmegyünk. Testvérem fia, Gábor el is ment. Gábor hamar eldöntötte, hogy el fog menni, a barátaival összejött, és akkor kiderült, hogy jóformán már minden barátja elhatározta, hogy elmegy. Azért is akart elmenni, mert lezsidózták. Mikor volt a Kossuth téren a tüntetés, õ kiment. Ott nagyon nagy zsidózás volt, és jött haza, és akkor mondta, hogy õ tovább nem marad. Mert itten úgy zsidóznak, hogy ő nem marad tovább.
Másnap vagy harmadnapra becsomagoltunk, és elment. Ő október végén ment el. Szó volt arról, hogy mind a ketten elmegyünk vele, Magda is és én is, de a mama akkor nagyon elkezdett sírni, pont, ahogyan 1944-ben. Rimánkodott, hogy ne maradjon õ itt egyedül, mi pedig nem is láttuk volna értelmét, hogy így elmenjünk, és itt hagyjuk őt. Megint maradtunk, másodszor, a mama miatt. Gábor ment egyedül. Mind a ketten bőgtünk borzalmasan, mert ő volt a mindenünk. Magda elkísérte őt a határig. Aki átkísérte Gábort a túlsó oldalra, megígérte, hogy visszahozza Gábor személyijét, de nem hozta vissza. De Gábor szerencsésen átért aztán. Bécsbe ment ezekhez a rokonokhoz, a Vajdáékhoz, a Dezső bácsi fiához, akik ott éltek már a háború előtt óta. Magdát hat évig nem engedték ki, először én mentem, 1958-ban, látogatni a Gábort. Sose felejtem el, öt dollárral és egy csomó ennivalóval mentem hozzá.4 Gábor semmit nem akart megenni,ő már akkor irtózott mindentől, ami itthonról volt. Egyetlen volt a kalács, amit a mama sütött, azt megette. Sütött libamájat is vittem. Gábornak akkor volt egy nagyon jó barátja, szintén magyar, õt hívta, hogy gyere föl, mert az Alice hozott libamájat, gyere, edd meg. És az ette meg, mert Gábor még azt sem akarta. Annyira irtózott akkor a magyar dolgoktól. Gábor nem jöhetett persze még hosszú ideig. Itthon folytatódott minden, ahogy korábban ment, Magda és az üzletünk nem sínylette meg, hogy Gábor disszidens lett. Dolgoztunk tovább. Magda nem veszített a vitalitásából ténylegesen, az egész család neki köszönheti azt, ahol tartottunk. Mert annyi vitalitás volt benne. 1956 után elvoltunk. Nem vettünk részt semmilyen eseményben. Csendben éltünk, nagyon csendben. Moziba imádtunk járni, evezni jártunk, sokat sportoltunk.”5

„Aztán 1956-ban jöttek vissza az oroszok, én meg fogtam, elhúztam a csíkot. Mondom, egy kicsit ki kéne rándulni, világot látni. Most a lehetőség, mindenki megy kifele. Nem szóltam előre a szüleimnek, mert minek szóltam volna, hogy elmegyek Amerikába. A Déli pályaudvaron már sorba álltak az emberek. Mindenki azt mondta, hogy kérek jegyet a disznótorba, és akkor adtak jegyet, de nem disznótorba, az csak ilyen fedőnév volt. Disznótor, az azt jelentette, hogy megy ki az utas a határra vonattal. És akkor mindenki vette a jegyet a vonatra, én is vettem egy jegyet. És a határtól bizonyos távolságra megállt a vonat, és a kalauzok kiabálták, aki disznótorba megy, az szálljon le. Kiürült a vonat. És az emberek csoportokat alkottak, és elindultak Ausztria felé. Éjszaka átvezettek minket a határon, úgy kerültünk aztán Ausztriába, egy gyűjtőtáborba, de a nevére már nem emlékszem. Aztán Bécsből minket, magyar menekülteket Salzburgba vittek. Salzburgban volt egy katonai gyűjtőtábor, ott lehetett regisztrálni, hogy ki hova szeretne menni. Sokan voltak, akik Svájcba, Franciaországba, európai helyekre mentek. Én meg összeakadtam egy magyar sráccal, és az azt mondta, hogy te, jó volna látni a tengert, és keresztülmenni a hajóval. Azt mondja, akkor kiszállítanak Amerikában. Hát jó, mondom, regisztráljunk Amerikába. Így öten mentünk Amerikába.”

A kivándorlás gátja lehetett a Magyar Kommunista Pártba vetett hit, ami egyben teljes identitásváltással is járt. Ehhez teljes mértékben azonosulni kellett azzal az előítélet-mentességet ígérő kommunista ideológiával, amit a párt ígért. Óriási dilemmák között voltak a zsidók, hiszen dönteniük kellett, hogy a vészkorszak után zsidó identitásukat újraalkossák, vagy a kommunizmusba kapaszkodva inkább hátrahagyva múltjukat, egy új államideológia részesévé váljanak. A kommunizmus a biztonságot ígérte. Egy mátészalkai ortodox családban felnőtt, Auschwitzban a családjának nagy részét elvesztő interjúalany erre a dilemmára így emlékezett vissza:

„1956-ban a családom ki akart vándorolni Amerikába. Feleségem New Yorkba ment volna a fiammal együtt, de én ezt akkor megakadályoztam, természetesen meggyõzõdésbõl. Nehéz volt ez az időzak, mert megértettem a feleségemet is valahol. Már elindult a fiammal, amikor leszedtem õket a vonatról. Errõl többet nem szeretnék mesélni. Nehéz volt ez nagyon. 1957-ben az 5. kerületi pártbizottságtól emlékiratot kaptam: „Aki az 1956 október-novemberi ellenforradalom legsúlyosabb napjaiban a szocializmus gyõzelmébe vetett tántoríthatatlan hittel elsõk között vett részt az MSZMP szervezõ és felvilágosító munkájában.6”

Igazgató vagy a munkástanács
elnöke?

Volt, akinek teljes káosz volt a fejében: hova tartozik, forradalmár vagy ellenforradalmár? Egy-egy ember válasza az adott helyzetre megpecsételhette későbbi sorsát is. A dilemmákat csak nehezítette, hogy zsidóként a döntéseknek még nagyobb súlyuk volt.

„A férjemnek megvolt a kinevezése a Mélyépítő Ipari Vállalathoz műszaki igazgatónak, azaz főmérnöknek. 1956. október huszonharmadikán írta alá a miniszter a megbízását. Október huszonharmadikán még egy szekérfuvarozó vállalatnak volt az igazgatója. 1954-ben megbízták, hogy mentse meg azt az építőipari céget, mert a csőd szélén állt. A cég nyereséges lett, a beosztottak nagyon megszerették, különösen szerették a rakodók és a kocsisok. Meg akarták választani a munkástanács elnökének. A kommunista igazgatót munkástanácselnöknek! A férjem azt mondta, hogy ő nem szeretne munkástanácselnök lenni, válasszanak mást, ő megmarad igazgatónak. A cég egyetlen napot sem sztrájkolt, élelmiszert, gyógyszereket szállítottak. Mást választottak munkástanácselnöknek. Miután megszűntek a harcok, a párttitkár és néhány cinkosa feljelentette a férjemet a pártbizottságon, hogy letépte a pártirodáról a drapériát. Nem is volt drapéria. Másik huszonöt ember állította, hogy nem így volt, de ez senkit nem érdekelt. Komoly vegzatúrának tették ki szegényt. Még kőművesként sem engedték elhelyezkedni, pedig ilyen képesítése is volt a két diplomája mellett. Engem is bántottak a munkahelyemen. A pártbizottságon közölték, hogy váljak el a férjemtől, mert gazember. Tiltakoztam, közöltem, hogy én a férjemet tisztességes embernek és kommunistának tartom, nem válok el. Mondták, egy áruló feleségét nem igazolják át a pártba. Hibámul rótták fel, hogy festem a körmömet, vörösre. Azt válaszoltam, hogy én nagyon szeretem a piros színt. Attól kezdve elég nehéz időszak kezdődött, mert a létfenntartásunkért kellett küzdeni.”7

A Baross utcában

A forradalom azok számára volt a legnehezebb, akik az események közvetlen közelében laktak. Újra visszatérnek a háborús reflexek, újra óvóhelyekre kell menniük az embereknek, mint a második világháború alatt Budapest ostromakor, vagy amikor épp a nyilasok elől kényszerültek menekülni. A halálfélelem, az éhezés, a lövések zaja felkavarta az 1944-45-ös élményeket. A Baross utca egyik lakásában élő zsidó család a ház többi lakójával együtt élte át a nehéz napokat.

„Annyira lőttek, hogy le kellett mennünk az óvóhelyre. A lakásunkhoz tartozó légópince nagyon kicsi volt, viszont a műhelynek a pincéje valamikor a háznak a légópincéje volt, úgyhogy mi átmentünk oda. Ez elég izgalmas volt, mert közben a Baross utcát lőtték. Délután átvittünk valami ágyneműt, közben az apósomat majdnem szitává lőtték. Látni lehetett a falon a golyónyomokat, ami alatt ő éppen el tudott menni. Az anyósom otthon maradt a pincében a két gyerekkel. A nagyobbik fiam volt hétéves, a kicsi meg kettő. Egész estig így volt a család szétszakítva. Este aztán áttörték az oroszok az ellenállási vonalat. Az utca minden sarkára egy-egy tankot állítottak, előtte trolik álltak ott, az volt az ellenállás. Akkor a férjem egy tolmácscsal odament az egyik orosz katonához, és azzal elintézte, hogy el tudjon menni a gyerekeiért és az anyjáért. Bementek a légópincébe: „Anyám, gyere, mert…!” – s ők kétségbe estek, mert láttak egy orosz katonát, hogy most már mi történt. De aztán a férjem a nyakába vette a picit, kézbe fogta a nagyot, anyósom mellettük szaladt, és így átértek a műhely alatti pincébe. Egy hetet töltöttünk lent, november 4-étől 10-éig. A ház többi lakója is odajött, és az alatt az egy hét alatt zajlott le tulajdonképpen minden. Komoly lövöldözések voltak. Közel voltunk a Corvin közhöz is. Az egyik fiatalasszonynak a férje kiment a pincéből, hogy a kicsi babájuknak tejet hozzon. Akkor még a szomszédos Illés utcában volt egy tehenészet, oda ment át, agyonlőtték. Valaki aztán jött le, hogy a hirdetőoszlop mellett fekszik halva. Többször, amikor kenyérért álltam sorba és ott lövöldözés volt, szétszaladtunk, aztán visszaszaladtunk. Előtte még – huszon-valahányadikán – jöttek a házba fiatal „ellenálló vitézek”, akik azt mondták, hogy itt nagyon jó lesz, a padláson géppisztolyállást fognak felállítani. Alig tudtuk őket elzavarni: „Kérem, itt gyerekek vannak, és abban a szempillanatban, amikor onnan egy golyó kimegy, akkor az oroszok rögtön küldik az ágyúgolyót, és a háznak vége van.” Végül sikerült ezeket a fiatalokat elküldeni. Úgyhogy mi nagyon benne voltunk ott. November 10- én vissza tudtunk menni a lakásba. Anyukám el akart jönni minket meglátogatni, és eltévesztette az utcát, mert a Baross utca és a körút sarkán lévő házat úgy összelőtték, hogy nem ismert rá.”8

A forradalom vidékről nézve

A budapesti események híre a vidéken élt maroknyi zsidót is fölzaklatta. Máig vitatott, hogy az antiszemita atrocitások száma jelentős volt-e, avagy sem a forradalom időszakában.9 mindenestre előfordultak ilyenek, elsősorban azokon a vidéki településeken, ahol még éltek a holokauszt után visszatérő, vallási hagyományaikat is őrző zsidók: elsősorban Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megyében.10 Vidéken az antiszemitizmus jobban előtérbe került. Ezeken a településeken a zsidóellenesség és a kommunistaellenes antiszemitizmus egyszerre volt jelen.11 A „csőcselék-antiszemitizmus”-tól joggal féltek a vidéken élők. A vidéki zsidóság nézőpontjából Budapest biztonságos helynek tűnt. Ezt támasztották alá a holokauszt történései, hiszen a vidéki zsidóságot szinte teljes kiirtották, miközben a budapestiek jó része megmenekült a védett házak, schutzpassok, bujtatók segítségével. Vidékről nézve Budapest a megmenekülés reményével kecsegtetett. A következő interjú részlet egy gyöngyösi család élményeit mutatja be a vidék és a főváros relációjában:

„A forradalomban nem vettem részt, de nagy szerepe volt az eseményeknek abban, hogy a vidéki városból felköltözzek Pestre. Mert azért kaptunk olyan fenyegetést a férjemmel, hogy „Te nagyon rendes ember vagy, Palikám, de tudjuk, hogy van egy zsidó feleséged, és azért ne ugrálj!”. Van még egy élményem 1956-tal kapcsolatban. A Borforgalmi Vállalatnak voltak pincéi a környező falvakban. Szüret volt, és hozták a pincékbe a termést a szőlőből. És ki kellett menni az egyik gyöngyöstarjáni pincéhez, mert a lányok, akik ott dolgoztak, nem mertek bemenni dolgozni. Így hát a központból kellett odamenni, kifizetni a szőlőt. Engem küldtek, de én mondtam, hogy csak akkor megyek ki vidékre, ha a fiamat is vihetem, mert nem akarom egyedül hagyni. Szóval kimentünk, átvettük a szőlőt, fizettünk. Egyszer csak jöttek az emberek, hogy gyűlés lesz, s jönnek átvenni a pincét. Volt ott egy telefon, betelefonáltunk a központba, hogy jöjjenek értünk azonnal, mert itt cirkusz van. A pincemester bezárta a pinceajtót, és egy hátsó úton kimenekített minket, hogy majd utánunk küldi a kocsit, ha jön. Ő attól félt, hogy a csőcselék odajön, és tényleg föltörik a pincét. Miután elmentünk, kiment a pincevezető, s azt elvitték. Amikor a sofőr megérkezett, őt is feltartóztatták, és ki akarták szállítani a kocsiból, de ő meglépett, és utánunk jött. Volt még egy másik eset is. Amikor egyik nap bementünk a munkahelyre, az irodák föl voltak törve, s az iratok felgyújtva. Nem vittek el se pénzt, se semmit, de egy csomó iratot felgyújtottak 12 A forradalom alatt minden hang fölerősödött. Az antiszemitizmus ugyanúgy, mint a kommunisták elleni érzelmek. Én igyekszem tárgyilagosan nézni a dolgokat. Mindenféle szélsőséges erő fölszabadul ilyenkor. A vidéki zsidóság nagy része azért disszidált, vagy jött föl Pestre, mert félt az antiszemitizmustól. Nem beszélve arról, hogy akkor már nagyon kevesen éltünk vidéken, tehát pillanatok alatt tudtak volna végezni velünk. Viszont a főváros egy bizonyos védettséget ad, ezt már annak idején tapasztaltuk. És hogy igazolják a saját maguk elhatározását, az itthoni helyzetet sokkal rosszabbra festették, mint amilyen volt. Akkoriban én még olyan kis harcias voltam, sok vitám volt velük. Az igazság az, hogy 1956 után már nem volt olyan rossz itt. Semmiből nem volt sok, de volt egy biztonságérzetünk. Én tudtam, hogy a háromezer-ötszáz forintot megkapom, tudtam, hogyha a gyerek beteg, akkor otthon maradhatok, ha beteg vagyok, orvoshoz mehetek. Tehát szerényen éltünk, nem tudtunk külföldre utazni csak három évben egyszer hetven dollárért, de a mindennapi létünk nem volt ilyen feszült, mint most. És nem volt összehasonlítási alapunk se, hogy mennyivel jobban is lehet élni. Meg voltunk elégedve nagyjából. Szóval sok vitám volt a kimenekült emberekkel, aztán megnyugodtam én is, megnyugodtak ők is, s mikor elkezdtek hazajárni, akkor ez az egész dolog elsimult. Azokban a napokban följöttem Pestre, mert nem tudtam, mi van a nővéremékkel. Ők épp pakoltak, s mondták, hogy másnap disszidálnak”.13

A holokauszt abszurditását túlélő zsidóság egy része kivándorolt, másik része soha többet nem akart zsidó lenni, azonban 1956-ig Budapesten még pezsgő zsidó társadalmi életet próbált élni (különösen a hatodik és hetedik kerületekben), visszavarázsolva az 1930-as évek színes zsidó életmódját. Szürreálisan, a kommunista diktatúra díszletei közt tette mindezt. Ez a hangulat azonban 1956 után a kivándorlással, az öregek kihalásával, az identitásváltással megváltozott.

JEGYZETEK

1 Lénárt András: Az egyesített zsidó hitközség és a hatalom 1956 után. http://www.rev.hu/hu/node/135
2 Eskü alatti írásbeli nyilatkozat.
3 Interjú V. J.-vel. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.
4 Sz. A. nyilván látogató-útlevéllel utazott Párizsba. A meghívólevél alapján kiadott látogatóablakhoz csak öt dollár költőpénz járt. Meghívólevelet elvben csak rokon küldhetett.
5 Interjú Sz. A.-val. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.
6 Interjú F. E.-vel. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.
7 Interjú S. Gy.-vel. Az interjú a Centropa alapítvány tulajdona.
8 Interjú H. I.-néval. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.
9 Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétõl a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövõ, 2003. 3. sz., 32. o.
10 Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban.
11 Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, 2001.
12 Elsõsorban nyilván a gyűlölt káderlapokat. Lásd: „személyzetis”.
13 Interjú B. P.-néval. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.