Cionizmus és cionisták a kommunista állambiztonság szemében Magyarországon – II*

Írta: Novák Attila - Rovat: Történelem

Az 1960-as évek elején új szelek kezdtek fújni és ennek voltak szervezeti alapjai is. Az 1950-es évektől vezetett „cionista” és zsidó ügyekkel foglalkozó dokumentumokat rendezték, a dossziék áttekintése után megállapítva, hogy az eltelt évek során a cionista vonalon folytatott „operatív” munka „eltorzult”, eredményeket így az akkortájt meglévő – már elavult – információs bázissal és a gyenge személyi hálózattal nem lehetséges elérni.[1]

Novák Attila

1953-tól 1961-ig aktív felderítő munka – mint a vonatkozó összefoglaló megállapította – nem nagyon folyt a cionista ügyekben, így a továbbiakban új szempontok alapján látszott célszerűnek megszervezni a munkát. Ekkor kezdenek a tervszerű megfigyelések érdekében újabb, úgynevezett csoportdossziékat nyitni egyrészt Scheiber Sándorról, a rabbiképző intézet nagynevű igazgató-professzoráról és más megbízhatatlannak ítélt zsidó egyházi vezetőkről gyűjtötték az információkat, valamint még – nem kisebb hangsúlyok mellett – a hitközségek kebelén belül létrejött ifjúsági csoportokról, melyek a „cionista propaganda” üzemszerű „célpontjainak” számítottak. Az állambiztonság által készített két terjedelmes összefoglaló jelentés is említhető itt ebből az időszakból, amelyben Scheibert a „nacionalista” jelzővel illették, mint aki tanítványait „cionista szellemben” és a „rendszerrel szemben” nevelte. Már a nagy iratrendezések előtt megállapították: a „cionista tevékenység” az izraeli követség közreműködésével „központi irányítás alatt” folyik. Ez meghatározta a szervezeti illetékességet és a megfigyelések fő céljait is utóbb, ami – több átszervezés után – végül a kémelhárítás lett. Javaslat született az ügynökök toborzására a fiatalok körében, valamint a vezető személyiségek vizsgálatáról, hogy a működő vagy formálódó csoportokat „bomlasztani” tudják. Időbe telt, míg a hatvanas évek második felére megfelelő ügynökhálózat épült ki, amely szállította az anyagot a különböző értelemben cionistának tekintett személyekről. Az úgynevezett cionista vonalon végzett fokozottabb állambiztonsági aktivitás 1960-ban ösztönzést nyert a szovjetek részéről is, ennek nyomán is az állambiztonságiak figyelme a budapesti Izraeli Követség, a Rabbiszeminárium igazgatója (Scheiber), valamint a hitközségi külkapcsolatok felé irányult. A BM Politikai Nyomozó Főosztálya II/5-c alosztályán keresztül lendült akcióba.

Scheiber Sándor

A zsidó hitközségen belül – ahol ortodoxok és neológok egységre voltak kényszerítve – működő informátorok – akik sokszor a felekezet vallási és világi vezetői közül kerültek ki – is erősen figyeltek arra, hogy a zsidóságon belül ne tudjanak kialakulni Izraellel szimpatizáló csoportok és nem csak Scheiber Sándorra jelentettek, de másokra is, így Schück Jenő ortodox főrabbi is a célkeresztbe került. Még a neológ Rabbitanács hivatalos ülésein is állandóan jelen volt ügynök, aki azt kontrollálta és arról jelentett, hogy milyen Izraellel szimpatizáló kijelentések hangoznak el. Az ortodoxia köreibe nehezebben tudott betörni a magyar állambiztonság, általában indirekt módon próbálkoztak velük, akiknek – a korlátozott kapcsolattartási nehézségek ellenére is – eleve élénk nemzetközi családi és egyéb kapcsolataik voltak. A magyar zsidóság természetes vallási és kulturális kapcsolódási pontjait blokkolta ez a fajta „anticionizmus”, mely még az Izraellel való tudományos kapcsolatokban is kémkedést és hírszerzési behatolást látott.

Pár példát hoznánk arra, hogyan működött konkrétan a cionizmus-ellenesség az 1956 utáni időkben. 1962-ben a magyar Belügyminisztérium egyik alosztálya „Cionista szervezetek” címmel objektum dossziét hozott létre, mert hogy: Saját értesüléseink és baráti társszerveink adatai szerint az izraeli és nemzetközi cionista szervezetek aktív hírszerzést folytatnak irányunkban, illetve képviseleteiket az izraeli és nyugati hírszerzőszervezetek fedőszervéül használják fel.”[2] A dossziéban számos anyag található, az ideologikusabbak általában fordítások (minden bizonnyal a szovjet társzervektől), melyekben tagadták a zsidóság nemzeti jellegét és a cionizmust imperialista ideológiának írták le. Egy másik jelentésben Kaltenecker Antal rendőrtiszt így írt[3]: „A cionizmus meghatározása és rövid történelmi áttekintése kezdettől fogva imperialista törekvésekhez kapcsolódik, polgári, nacionalista irányzatú mozgalom, amely a világ különböző részein élő zsidóság „száműzetésének” megszüntetését, azaz „ősi, szent” földjükre, Palesztinába való visszatérítését célozza. Imperialista jellegű a mozgalom, amennyiben a történelem jogán egy másik nép által lakott föld visszahódítását tűzi ki programul, egyben reakciós, amennyiben elhomályosítja a hatása alá kerülő zsidó tömegek tisztánlátását. Olyan látszatot kelt, mintha a kizsákmányolt zsidó rétegek sorsán nem a befogadó ország proletariátusa oldalán vívott következetes osztályharc útján lehetne, illetve kellene segíteni, hanem a szétszóródás megszüntetésével, vagyis az Izrael földjére való visszavándorlással.” Cionistaként írtak le nagy Izraellel foglalkozó zsidó szervezeteket, de olyanokat is, melyeknek csak közvetve van közük Izraelhez, pl. a Magyar Zsidók Világszövetségét vagy a szabadkőműves Bnai Brith-et is. A jelentés azt is megállapította, hogy a cionizmus jelen van a „keleti országokban” is, főleg olyan emberek körében, akik az államosítások során szenvedtek sérelmeket. A cionizmus elleni „harcban” részt vett a Tel Aviv-i magyar rezidentúra is, amely a kölcsönös utazók megfigyelésében látta az eszközét az izraeli érdekek kontrollálásának. Egy valószínűleg 1965-ben keletkezett dokumentum, melynek már a címe is sokatmondó („Tájékoztató jelentés
A külföldi cionista központok felforgató tevékenységéről
– Budapest, 1965. augusztus 22.)[4] a szovjet anticionista propaganda jegyeit viseli magán. Ahogy írják: „A cionizmus az imperializmus korszakában élő zsidó burzsoázia reakciós burzsoá-nacionalista áramlata /irányzata/ és ideológiája….
A cionista ideológia elterjedését az segítette elő jelentős mértékben, hogy a különböző országokban élő zsidók többségükben kereskedők, iparosok, értelmiségiek, tisztviselők, továbbá a finánc-nagypolgárság jelentős részét, azaz a lakosság /zsidó lakosság/ azon rétegeit képezik, amelyek rendszerint kedvező talajként szolgálnak a nacionalista ideológia terjesztése szempontjából.”
A dokumentum szerint a Jeruzsálemben 1953 és 1955 között lezajlott Kasztner-per anyagai „megmutatták, hogy a nemzetközi cionista szervezetek 1944-1945-ben hadianyagokkal segítették a hitlerista csapatokat, mégpedig olyan feltétellel, hogy azokat csak a Szovjet Hadsereg ellen használják fel…”

Kasztner az izraeli rádióban az ötvenes években

Ezen kívül a cionisták felajánlották szolgálataikat a náciknak a csak nyugati országok előtti kapitulációval kapcsolatosan. „A szóban forgó bírósági eljárás fényt derített még arra is, hogy a cionista vezetők miképpen működtek együtt a nácikkal zsidók százezreinek megsemmisítésében, az ellenállási mozgalom dezorganizálásában és a zsidó partizánok hitlerista hóhéroknak történt kiszolgáltatásában.” Ezen kívül az izraeli cionisták a zsidó nép kivételességét hirdetik, „mely teoria semmiben nem különbözik a fajelmélettől. A cionista fajelmélet képezik a szomszédos arab országok irányában megnyilvánuló ellenséges magatartásának alapját, valamint az állam területének kibővítésével kapcsolatos agressziv tervek magvát.” Ebben az anyagban a magyarénál jóval agresszívebb és primérebb anticionizmust láthatunk, mely igazából nagyon is rímel bizonyos korábbi antiszemita toposzokra, ahol is a „nemzetközi zsidóság” összeesküvést sző a világ ellen.

Kádár János Magyarországa az 1967-es arab–izraeli háború után – szovjet utasításra – berekesztette a kapcsolatait a zsidó állammal, felszámolták a diplomáciai képviseleteket is. A kissé renitens Románia kivételével a szovjet tömb országaiban éles anticionista – Izrael-ellenes kampány vonult végig, Lengyelországban a maradék zsidóságot is kivándorlásra késztették. Magyarországon – ahol nagyszámú és integrált zsidó közösség élt, bár a zsidó felekezeti élet szoros állami kontroll alatt működött – nem volt anticionista kampány, igazából a legfelsőbb párt- és állami vezetés nem akarta ezt. Kádár – az MSZMP Politikai Bizottsága előtt elmondott beszédében 1967. június 13-án egyértelművé tette, hogy bár Izraelt tartja felelősnek a háborús válságért, azt is kinyilvánította, hogy nem akar „faji kérdést” csinálni az ügyből. Ugyanakkor az eseménynek erősen felkavaró hatása volt: egy június 27-i feljegyzés (melyet ismeretlen informátor készített az MSZMP vezetése számára) arról számolt be, hogy a zsidó hitközségen belül a többség rokonszenvezik Izraellel és voltak jelentések arról is, hogy a párttagságon belül (főleg Budapesten) is érezhető volt a zsidó állammal szimpatizáló hangulat, főleg a zsidó származású párttagok körében.

Kádár János beszédet mond a Magyarországra látogató szovjet delegáció tiszteletére 1967. július 9-én.

A kapcsolatok megszakítása azt jelentette, hogy egyrészt a magyar állambiztonság elvesztette az egyik célpontját belföldön, másodsorban azonban az Izraellel való kapcsolattartás szándéka is illegitimmé vált (bár törvény erről nem született) és ebből a szempontból a zsidó közösségi tevékenység üldözésére még nagyobb esély nyílt az állam számára – anticionizmus ürügyén. A tevékenység, a megfigyelések egy része áttevődött a magyar külképviseletre. Így például az 1970-es évek elején jelentést készítenek a belügyesek (magyar külképviseleti segítséggel) az Egyesült Államokban működő cionista lobbi tevékenységéről, és ez sokatmondóan állapította meg, hogy: „Az Egyesült Államokban müködő, cionista lobby-nak nevezett izraeli ötödik hadoszlop az amerikai zsidó közösséget átfogó szervezetek széles hálózatára épül…[5]
A cionista „…lobby egyik fő feladata annak elérése, hogy az amerikai külpolitika igazodjék az izraeli diplomáciai célkitüzésekhez. Amikor 1969 végén az amerikai kormány az ugynevezett Rogers-terv nyilvánosságra hozatalával kinyilvánította azt a szándékát, hogy csak “kisebb területi módosításokat” fogadhat el a Közelkeleten, Goldda Meir miniszterelnök és kormánya élesen bírálta ezt a politikát. Napokon belül a fizetett hirdetések tömkelege jelent meg a befolyásos amerikai lapokban, melyek arra hívtak fel, hogy az olvasók írjanak a szenátoraiknak és képviselőiknek e politikát bírálva. A zsidó – nemcsak a kimondottan cionista – szervezetek /Conference of the Presidents of Major Jewish Organizations/ vezetőinek egész sora kereste fel Rogerset s kifogásolta, hogy terve nem kellően támogatja Izrael célkitüzéseit “védhető határok” létrehozására. – Javits és Ribicoff new yorki, illetve connecticuti zsidó származásu és a cionista lobby vezető tagjainak számító szenátorok 1970.juniusában felhívást köröztek a szenátusban, melyben az EAK-ban lévő szovjet katonai tanácsadók visszavonását, valamint az Izraelnek szánt amerikai sugárhajtásu gépek szállítását követelték. A felhívást 58 szenátor írta alá a százból.” A cionista lobby minden erejével igyekszik azt az izraeli külpolitikai célkitűzést szolgálni, hogy a Közel keleten úgynevezett tiszta polarizációt hozzon létre. E szerint az lenne az ideális, ha Izrael-Nugat és arabok-Kelet felsorakozására kerülne sor. Ezt a számítást térségben érdekelt amerikai tőke gazdasági, valamint az össztőkés állam stratégiai és gazdasági érdekekre vezethető vissza. A cionista központok feldobták az un. “Zsidó kérdést” a SZU-ban, féktelen kommunistaellenes kampányt és szovjetellenes csődületet inspiráltak, huligán pogromokat szerveztek „képviseleteink” ellen, “fizikai megsemmisítéssel fenyegetve állampolgárainkat.”

Karikatúra a Szovjetszkaja Moldavija c. lap 1972. január 22-i számából

A dokumentum azonban még radikálisabb hangot üt meg akkor, amikor is a „cionista központok” Szovjetunió elleni aknamunkájáról beszél, valamint arról, hogy összehangolja a tevékenyégét más „reakciós fasiszta szervezetekkel” és zsidó személyeket juttat be az államapparátusba. A Lengyel Népköztársaság elleni diverzióról szóló dokumentum (mely biztosan oroszból lett magyarra fordítva) azt írja, hogy: „Többek között megállapítottuk, hogy az 1968-as márciusi események idején a nemzetközi cionizmus inspirálta a lengyelországi izraelbarát és cionistabarát elemeknek a párt-és a kormány politikája ellen irányuló tevékenységét, aktív ténykedését. Az 1968-as lengyelországi események során alakította ki a cionizmus az első komolyabban átgondolt politikát abból a célból, hogy a saját céljaira használja fel a szocialista táborban meglévő ellentmondásokat.”[6] A szövegben megjelenik a nyílt antiszemitizmus, hiszen arról beszél, hogy a „cionizmus” kihasználja a nyugati országok tömegkommunikációs központjaiban, valamint az emigránsok, a szocialista országokból származó „árulók és disszidensek körében” lévő befolyását. A cionista központok különleges érdeklődést tanúsítanak a szocialista országok egykori állampolgárai, a kommunista pártok volt tagjai, valamint a párt-, a társadalmi- és államférfiak iránt. Ezeket az embereket elsősorban a rágalom-és propaganda hadjáratban használják fel, valamint az országainkban lévő helyzettel kapcsolatos információk forrásaként.”

Ez a típusú, 1968 körül a Szovjetunió felől áramló éles hang azonban nem hatotta át teljesen a magyar belügyet, amely olykor reális helyzetértékelésre is képes volt, azaz a cionizmus eredeti értelmét és jelentését is használta. Például 1976 februárjában a magyar belügyminisztérium III/I.6.osztálya (a III-as Főcsoporton belül működő I-es Csoportfőnökségen lévő tájékoztató/elemző részleg) berkein belül készült feljegyzés – amelyről azért nem tudni, hogy saját, magyar (pl. diplomácia) forrásokra vagy éppen a szovjet (esetleg más) hírszerzéstől kapott információkra támaszkodik, fontos fejleményről számol be. A feljegyzés szerint a lubavicsi rebbe kezdeményezésére – mellesleg ez az egyetlen magyar nyelvű titkosszolgálati anyag, mely Menachem Mendel Schneersohn rabbival foglalkozik – New Yorkban hetvenkét rabbi gyűlt össze, hogy kimondja: kizárólag a zsidók jogosultak Palesztina (illetve ebben az esetben: Erec Jiszrael) területére.[7] A dokumentum körülményei nem voltak mindennaposak: az Egyesült Nemzetek közgyűlése 1975. november 10-én 3379-es számú határozatában a cionizmust a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik formájaként ítélte el. Az állambiztonsági dokumentumban szereplő, az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1976. januárjában lefolytatott vitában –, amelynek a végén, január 26-án történt meg a szavazás (26-án szavaztak róla) – a többségi álláspont az egész arab-izraeli konfliktus gyökerének Palesztina helyzetét nevezte meg és Izraelnek az 1967-es háborúban elfoglalt területekről való visszavonulását tartotta az egyetlen olyan opciónak, mely megoldaná a problémát. Bár a közgyűlési határozatok pusztán kötelező érvénnyel nem bíró jogi ajánlások voltak, a Biztonsági Tanács döntését pedig az Egyesült Államok megvétózta január 26-án – mondván hogy rontja a jövőbeni béketárgyalások esélyét – az ENSZ Izraellel szembeni gyanakvó, sőt általában ellenséges többségi álláspontja alapvető és negatív élménye volt nemcsak az izraeli diplomáciának, hanem az amerikai zsidóságnak is. Az állambiztonsági dokumentum végén olvasható értékelés, mely a lubavicsi rebbe nagy tekintélyéről beszél reálisnak tekinthető, hiszen a cionizmussal és Izrael állammal kapcsolatos ortodox idegenkedés kezdett feloldódni és a szigorúan hagyományőrző zsidóság egy része az Egyesült Államokban is realitásként fogadta el a zsidó állam létét.

Kádár és Brezsnyev találkozója 1967-ben

Míg a külképviseleteken lévő információszerzéssel foglalkozó diplomaták képesek voltak reálisan látni a cionizmus és Izrael szerepét és jelentőségét, belföldön már nem működött ez a típusú realizmus. A belügyi szervek hajlamosak voltak minden zsidó mozgolódást cionizmusnak bélyegezni, ez volt az a nyelv, amin beszéltek, amin kifejezték ellenérzéseiket. Ez a fajta elítélés jelentősen csökkent az idők folyamán, de fennmaradt a szocialista rendszer bukásáig. Még a zsidó fiatalok alapvetően párkeresési szándékkal létrejött kisebb csoportjaiban is „cionista összeesküvést” gyanítottak, például a Jubilálók nevű, az 1970-es évek elején megírt állambiztonsági dosszié tanúsága szerint az egyik budapesti étteremben keddenként összejövő fiatalok is „cionista” tevékenységet folytattak.

Összefoglalóan el lehet mondani azt, hogy a cionizmus és cionista fogalmakat – elvi szinten – hasonló módon használta a rendszer végig, az egész korszakon keresztül. Ebben a használatban egyértelműen „ellenséges tevékenységet” rendeltek oda ezekhez, a zsidó állam érdekeinek képviselete mellett amerikai érdekeket is. Ugyanakkor abban már óriási eltérések voltak, hogy mely közönség számára fogalmazódott ez meg. A magyar sztálinizmus ideje alatt a „cionizmus” a párt zsidó származású kádereitől való megszabadulást is szolgálta. Akik ezt alkalmazták, azok nem pusztán az Államvédelmi Hatóság emberei voltak, hanem még a rendkívül irányított pártsajtóban is megjelentek ezek a címkék, a moszkvai orvosok ügye kapcsán a kommunista sajtóban Magyarországon is a legszélesebb társadalom is olvashatta ezeket a kifejezéseket. Az 1950-es évek közepe és az 1960-as évek eleje között volt némi szünet, de aztán újból előkerült a cionizmus elleni harc. A hagyományos stigmának megfelelő módon használt elméletibb igényű összefoglalók születtek és ebben nem volt különbség a cionizmus korábbi használatától. Ezek azonban leginkább a Szovjetunióból érkezett szövegek fordításai voltak, illetve erősen támaszkodtak szovjet belügyi anyagokra is. Azonban egy fontos változás volt megfigyelhető a korábbi időszakkal ellentétben: a magyar belügyi szervek a cionizmust már nem használták másra, mint a zsidó közösségen belüli Izraellel rokonszenvező vagy éppen csak a zsinagógai élet határait tágító, a zsidóságot népi/etnikai csoportként megélők megjelölésére. Magyarországon – az 1967-es háború után – nem volt anticionista kampány a sajtóban és a munkahelyeken, bár egyes embereket elbocsátottak a munkahelyeikről, például a budapesti Magvető Kiadóban két zsidó származású szerkesztőt is elbocsájtottak (a szintén zsidó származású kiadóvezető) a „cionizmus” elleni harc ürügyén. Az Izraellel való diplomáciai elszakítottság megnövelte a jelentőségét a külföldön zajló eseményeknek, ahol a cionizmus az amerikai érdekek képviseletét jelentette – lett légyen szó a szovjet zsidóság ügyeiről vagy éppen az izraeli belpolitikáról. A cionizmus ügye a Kádár-rendszerben lekerült a legfelső polcról, hiszen éppen 1961-ben – a Politikai Bizottság egyik zsidó származású tagja javaslata ellenére (erről Kovács András szociológus írt amúgy[8]) az Eichmann-ügyből végül is nem lett „zsidó ügy” – Kádár János pártfőtitkár ugyanis ezt el akarta kerülni ennek a látszatát is. A cionizmus – mint stigma, és mint vád – leginkább megmaradt a már említett tartalmaknál (állambiztonsági jelentésekben), ahol sokszor a feltételezhető antiszemita tartalom is emögé tudott bújni.

A kutatás még nem tart ott, hogy az állambiztonsági iratokban a cionizmus és cionista szavak alkalmazását, a tartalmi háló, a kontextus, a jelentést írok rendfokozata és szervezeti beosztása alapján kategorizálja. Ugyanakkor az ebből származó végeredményt sem lehet teljes sterilitással szemlélni, mivel a jelentést tevők egyéni, ha úgy tetszik szocializációs háttere is belejátszhatott a használatba. Az Államvédelmi Hatóság és a Belügyminisztérium kihallgató tisztjeinél vagy az ügynöki jelentéseket fogadó állományánál is kivehető olykor a szegényparaszti háttér vagy éppen az, milyen felekezeti közegből származtak. A már említett titkosszolgálati hálózat (például a beosztásban kifejeződő erőteljesebb vagy éppen gyengébb szovjet állambiztonsági-politikai kapcsolat is) jelentősen befolyásolta a keletkező anyagokat, tekintve hogy a sorvezetőként alkalmazható vagy éppen alkalmazott nagyobb ideologikus anyagok szinte mind fordítások voltak, ami azt jelentette, hogy a magyarénál „ortodoxabb” anticionista ország termékei voltak. A magyar esetben ennél puhábban folytak az események, mert a kádári társadalmi konszenzus kényszere – az idő előrehaladásával – egyre kevésbé „szerette” a hosszú börtönbüntetéseket. Az utolsó szocialista évtizedekben kreált rendőrségi és bírósági ügyek rabbiképzősök és egyéb zsidó civil csoportok ellen folytak le és az elnyomás lágyabb eseteit valósították meg, ugyanakkor a pártállam hivatalos anticionizmusa szinte az utolsó pillanatokig élt, még az 1980-as években is indítottak eljárást zsidó civilek ellen, bár akkor már egészen új, a korábbi évtizedekkel szemben úttörő módon jelentkeztek önálló zsidó politikai igények.

Az anticionizmus nagy utat járt be a komoly politikai perek legitimációs bázisától a rendőrségen használatos és leginkább egy korábbi múlthoz tartozó és kötelező díszletként szereplő kifejezésig, bár valamennyire mindvégig komolyan vették azt a retrográd és hazug politikai tartalmat, amely mindvégig jellemzője volt a rendszer végéig.

Jegyzetek

[1] Lásd erről bővebben Joó András tanulmányát: „Állambiztonsági eljárás Beer Iván rabbinövendék és baráti köre ellen. Az „Exodus” fedőnevü ügy előzményei és következményei.” In: Tanulmányok a magyarországi zsidóság történetéből. In: Milton Friedman Egyetem. Budapest, 2019. 241-261.

[2] 1962.május 9. Belügyminisztérium II/3-as alosztály. Vértes János r.alezredes (osztályvezető helyettes) és Tóth Endre r.alezredes (osztályvezető helyettes) aláírásával. In: ÁBTL 3.2.5.O-8-301/1. “Herzl Tivadar” – Cionista szervezetek

[3] Összefoglaló jelentés. Budapest, 1962.szeptember 21. Kaltenecker Antal rendőr hadnagy. III/I-1-i alosztály. In: ÁBTL 3.2.5.O-8-301/1. “Herzl Tivadar” – Cionista szervezetek

[4] In: ÁBTL 3.2.5.O-8-301/1. “Herzl Tivadar” – Cionista szervezetek

[5] Jelentés. New York, 1971.január hó 22. In: ÁBTL 3.2.5 O-8-301/1

“Herzl Tivadar” – Cionista szervezetek

[6] A Lengyel Népköztársaság és a szocialista tábor ellen folyó cionista diverzós tevékenység. Budapest, 1971.november 9.
In: ÁBTL 3.2.5 O-8-301/1. “Herzl Tivadar” – Cionista szervezetek

[7] Lásd Novák Attila írását: Cionista akció Izraelért. In: Szombat 2020-12-16.

[8] Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. In: Múlt és Jövő 2003/3 3-39. http://multesjovo.hu/wp-content/uploads/aitfiles/f/i/file_3_17.pdf Lásd még legújabb könyvét, ahol érinti ezt a témát is: A Kádár-rendszer és a zsidók. Budapest, Corvina Kiadó, 2019.

 

* A tanulmány első része itt olvasható.

támogatás
Pop up banner

Címkék:anticionizmus, cionizmus

[popup][/popup]