Cionizmus és cionisták a kommunista állambiztonság szemében Magyarországon – I.

Elöljáróban szeretném tisztázni azt, hogy mit értek cionizmuson általában, hiszen csak így lehet megfogalmazni azt, mi az, amiben a magyar állambiztonság, illetve a különféle pártszervek használata eltért attól, amit ma valamennyire is normatívnak tekinthetünk. A cionizmus tulajdonképpen a zsidó nemzeti mozgalom ideológiája volt, vagy ha úgy tetszik, a modern Izrael államot megalapozó eszme, melynek amúgy megannyi árnyalata lehetséges és komoly intézményes háló fejlődött ki ennek a jegyében.*

Gideon Shimoni izraeli politikatudós egy régebbi klasszikus tanulmányában a cionizmust egy családhoz hasonlította, ennek lehetnek különféle tagjai is, különféle társadalomszemlélettel rendelkezhetnek és csak a cionizmus közös céljai rokoníthatják ezeket.[1] Shimoni is látja, mint ahogyan a cionizmus klasszikusai is, hogy ez a fajta felfogás túlmegy a zsidóság vallási meghatározásán és népnek tekinti a zsidóságot. Shimoni továbbá meghatározza ennek a különféle sajátosságait is, hogy mi az, ami összekapcsolhatja ezeket az egymással rokonságban lévő csoportokat.

Természetesen a cionizmusnak az általunk használt klasszikus vagy akár egy másik fogalma nem ugyanaz, mint amelyet a szocialista diktatúrában használtak akkor, amikor alkalmazták. A cionizmus ideológiai tartalma vagy jelentése nem érvényesült a második világháború utáni szovjet uralom alá kerülő Kelet-Európában, illetve – Izrael államnak a nyugati érdekkörbe kerülésével, az 1949. januári választások után – negatív előjelet vett fel. Ez az ideológiai-politikai átcsúszás szinte független volt attól, hogy a cionizmussal kapcsolatosan milyen negatív elképzelések voltak már sokkal korábban a marxista és nem marxista baloldalon vagy éppen a Szovjetunióban (ahol politikai tisztogatások áldozatai lettek többen). A cionista irányzatok egy része ugyanakkor az egész világon baloldali is volt, embereik pedig több helyen részt vettek korábban a második világháború alatti ellenállási mozgalmakban, óriási hitelt is megteremtve maguknak. Magyarországon a cionista ellenállók egy része 1944-ben a kommunistákkal is együttműködött, ezért is volt megfigyelhető az első években némi hezitálás utóbbiak részéről, hogyan kezeljék ezt a mozgalmat. A kollektivizmus elve is nagyon sok szempontból összekapcsolhatta a feleket, ezért a második világháború utáni Magyarországon a cionista- és a baloldali pártok között rokonszenv volt megfigyelhető.

Tehát 1945 és 1948 között Magyarországon – amikor is – bár erőteljes kommunista kontroll mellett – de különféle demokratikus pártok koalíciója uralkodott az országban, a cionizmus és a cionista elsősorban azt jelentette, amit az elsődleges jelentése sugallt: különféle cionista szervezetek cionista meggyőződésű tagjait. Hadd hozzak fel erre egy példát: egy 1948. február 27-én keletkezett dokumentum[2] megfogalmazása szerint: „Stöckler Lajos, a (zsidó) hitközség elnöke engedélyt kért és kapott az illetékes minisztériumtól, hogy a palesztinai ujjáépítési és földvásárlási alap céljaira gyüjtést indítasson illetékes cionista szervekkel és a pénzt kiküldethesse Palesztinába.” Itt tehát világosan arról van szó, amely mindenki számára tudott volt és semmiféle sanda ideológiai töltet nem volt megfigyelhető a megfogalmazást tekintve. Ugyanakkor ebben az időben már jelen volt a hagyományos kommunista anticionista propaganda hatása is, hiszen például a Joint-hoz, a nagy amerikai zsidó segélyszervezethez kirendelt és kommunista népjóléti miniszteri biztos (a népjóléti tárca a kommunisták kezébe került) már arról panaszkodott egy jelentésében, hogy a pénzek egy részét „cionista propagandára” fordítják.[3] Itt a cionizmus/cionista már valami idegent és felforgatót jelentett, összefüggésben azzal, hogy a misztikus „másságra” való utalás egyértelmű és ellenséges külföldi befolyásra utalt. Ez a fajta kettősség jelen volt a korban, hiszen a cionizmust, mint ideológiát és a cionista szervezeteket mint az ezt közvetítő csoportosulásokat legitimnek fogadta el a rendszer 1948-1949-ig. Ugyanakkor a belső használatra szánt jelentésekben – melyeket főleg a kommunista párthoz tartozó funkcionáriusok vagy éppen szintén ebbe a körbe tartozó rendőrtisztek írtak (a kommunista párt szerezte meg a rendőrséget is) – már megjelent az elítélés, a dehonesztálás és a stigmatizáció hangja is.

A problémák persze szűkebb körben már közvetlenül a felszabadulás után, 1945-ben is jelentkeztek. Megyeri-Mayer József, a magyar zsidó ellenállásban is résztvevő marxista cionista azt mesélte, hogy Péter Gábor, a későbbi ÁVH-főnök, az akkori politikai rendőrség kommunista vezetője már a Hashomer Hatzair nevű marxista cionista szervezet 1945.május 1-i vonulásán is nemtetszését fejezte ki. Ahogy Mayer mondta: „A mieink zárt alakzatban vonultak. Nagyon szép – azt mondta Péter Gábor. Látod – mondom – ezek az én elvtársaim. – Nagyon szép, nagyon fegyelmezett társaság válaszolta. Azután két napra rá: Tudod, hogy az én elvtársaim azt mondják, hogy ez a mozgalom imperialista szolgálatban áll? Az „elvtársak” a moszkoviták voltak…”[4] Megyeri egyébként szintén a politikai rendőrségen dolgozott – 1945 augusztusáig, a „C-főcsoport” vezetőjeként volt nyilasok felkutatásában segédkezett. Az utak itt egyértelműen elváltak,1946-ban a cionisták már többnyire külön ünnepeltek.

A zsidó származású magyar kommunisták nagyon vigyáztak arra, hogy nehogy „elfogultsággal” vádolják őket és csak addig folytattak párbeszédet a cionistákkal, amíg az nem volt kínos a számukra. Ráadásul a régi marxista hagyomány alapján (és itt csak az ausztromarxizmus jelent kivételt) partikulárisnak, fajinak tartották a külön szervezkedő zsidó nemzeti mozgalmat, sőt még annak baloldalát is.

1948 ősze abból a szempontból is fontos, hogy a kommunista párt (illetve az egységes Magyar Dolgozók Pártja) igazolhatóan kezdte uralma alá vonni a politikai- és közélet minden területét: a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya által készített és a helyi cionista csoportokról szóló jelentések már jó vagy rossz pontként tartalmazták a cionista tisztségviselők párttagságát (MDP-tag vagy sem az illető) és ennek megfelelően: megbízhatóságát.

Ám az egész magyar anticionista ügy nem légüres térben zajlott és a zsidó állam kikiáltása még fokozta a nehéz helyzetet. 1948 őszén (szeptember 21.) Ilja Ehrenburg író megírta később hírhedtté vált anticionista cikkét a Pravdában. Kelet-Európába többi országában is megnehezedett a cionisták helyzete: 1948 november elején Romániában bezárták a két cionista pénzügyi alap, a Keren Kajemet Lejiszrael és a Keren Hajeszod irodáit.[5] A kelet-európai cionista szövetségek és intézmények elleni támadások nem egyforma intenzitással mentek végbe, hiszen jelentős különbségek voltak a különböző országok között. Romániában például, (mely ország cionistaellenes politikája a legjobban hatott a magyaréra), a párt központi bizottsága cionistaellenes határozatot hozott s a sajtó is éles anticionista kampányba kezdett, ami Magyarországon nem így történt. A fokozódó sajtókampány ellenére – a zsidó állam megszületése időpontjában és utána – már a kivándorlásról szóló tárgyalások folytak. A cionista szövetség – a kommunista párt akarata szerint – önfeloszlatás alapján szűnt meg 1949. márciusában és a zsidó hitközség egyik újságírója a hitközség lapjában arról írt „Oszlik a köd” címmel, hogy: „a szocializmus felé haladó népi demokráciák összeegyeztethetetlennek deklarálták saját alapelveikkel a cionista felfogást.”[6] A cionista szervezetek legalitása megszüntetésének eszerint nem csak kommunista párt, sőt még csak nem is a kommunista pártban működő internacionalista meggyőződésű zsidók örülhettek, de a magyar zsidó asszimilánsok, sőt a zsidó hitközségen belül, a magyar állammal való együttműködés útját valló hazafias zsidók is. Ebben a nyelvezetben a cionizmus valami idegenséget jelentett, azt, hogy Magyarországon kívüli erők is kontrollálhatnak az országon belül működő csoportokat, amely a hivatalos anticionizmussal megszűnt.

A kommunista diktatúra megszilárdulása azzal is együtt járt, hogy a cionizmus, mint ideológia és mint intézményrendszer illegálissá vált. Több perhullámban ítéltek el cionista vezetőket (1949, 1953), ugyanakkor a rendszer mindig vigyázott arra, hogy letartóztatottakat köztörvényes bűncselekményekkel, pl. tiltott határátlépés elősegítésével vádolják, azaz kerülni akarták azt, hogy zsidó politikai ügyet csináljanak a cionisták vegzálásából, letartóztatásából.

A magyar szervek célkeresztjébe került cionista mozgalom a betiltást követően – a hatályos törvények értelmében – illegálisan tevékenykedett tovább. Egy 1949. május 17-én született belügyi jelentés összekapcsolta a Cionista Szervezetet, a cionista mozgalmakat és pártokat az „amerikai tőkésekkel”.[7] Ez a hangnem korábban nem volt általános. Az átfogó anyag készítője részletesen beszámolt a cionista szövetség megszüntetése utáni helyzetről, a mozgalom anyagi és személyi állapotáról. Megállapította, hogy az 1948-ban felduzzadt szövetségi taglétszám a kivándorlási célokat szolgálta, és hogy a nyugati határ felől északra tolódott át a kiszöktetések iránya. Az izraeli követség a vizsgálódás középpontjába került, mivel a feloszlatás után – szól a jelentés – „fedőszervvé” vált.

A belső használatban, az állambiztonsági jelentésekben már más nyelvezet uralkodott. Az 1950-es évek legelején a magyar belügyi szervek az „illegális cionista szervezkedést” továbbra is meghatározó, nemzetközi dimenziókkal is rendelkező, megfigyelendő ügyként tartották számon. Ebben az időben egy haifai találkozóra hivatkozva azt állították magyar belügyesek, hogy a „népi demokráciákban” működő cionista szervezetek konkrétan az „izraeli központokhoz vannak kapcsolódva működésüket illetően”. [8]

Közben Kelet-Közép-Európában anticionista kampányok söpörtek végig, amikor is az addig főleg a szovjet sajtóban megjelent kifejezések más országokban is megjelentek. 1951. november 23-án letartóztatták, majd 1952 novemberében perbe fogták Rudolf Slánskýt, a csehszlovák kommunista párt (zsidó származású) főtitkárát, valamint további tizenhárom kommunista vezetőt (akik közül tízen szintén zsidó származásúak voltak); titoizmussal és cionizmussal vádolták őket. A Slánský-per meghatározó szála volt az izraeli Mordechaj Oren ügye. Később Oren és Ornstein vallomást tett a Slánský-perben (más néven az úgynevezett prágai perekben), amelynek során Orent olyan „bűnök” beismerésére kényszerítették, amelyek szerint a brit titkosszolgálat titkosügynöke volt, és aktív cionistaként a „népi demokráciák” elleni tevékenységet fejtett ki. Magyarországot is megemlítették azon országok között, ahol Oren „tevékenykedett”.

1953. január 13-án a Pravdában megjelent egy hír, amely szerint letartóztattak egy „terrorista orvoscsoportot”. Az orvosok a cikk szerint a „nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezetnek” titulált Joint „szolgálatában” álltak, amelyet az amerikai hírszerzés „hozott létre”. A Szabad Népben másnap megjelentetett hír szintén az egyre fokozódó sztálini paranoia jegyében fogant: a szovjet diktátor az egyébként lojális zsidó orvosokat szemelte ki arra, hogy újabb tisztogatást hajtson végre a pártban. Ennek következtében Magyarországon 1953. január 3-án Rákosi villájában letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH rettegett vezetőjét. Csak Rákosinak a Politikai Bizottság előtt február 19-én elmondott beszédéből derült ki, hogy milyen szerepet szánnak neki. A magyar párt teljhatalmú vezetője, az 1952–1953-ban a miniszterelnöki posztot is betöltő Rákosi Mátyás úgy ítélte meg, hogy a „katolikus kémvonal” meggyengülése után a „cionista kémvonallal” kell foglalkozni. Rákosi a cionizmusról mint „kémszervezetről” beszélt, és kifejtette: „Most, mikor Csehszlovákiában felmerült a Slánský-ügy, utána pedig a Szovjetunióban a kilenc orvos ügye, természetes, hogy nálunk is felfigyeltünk erre, és most a Péter-ügy felgöngyölítésével kapcsolatosan kiderült, hogy Péter körül – azonkívül, hogy rendőrspiclik voltak – ezek a rendőrspiclik túlnyomó többsége vagy cionista volt, vagy aktív nyilas, Gestapo-ember…”[9]

Péter Gábor és társai ügye, amely száztíznél is több embert érintett, több hullámban zajlott le. 1953 januárjában magas rangú ÁVH-s vezetőket tartóztattak le, de a politikai rendőrség középső és alsóbb szintjeit is érintették a tisztogatások. Ahhoz azonban, hogy a cionista „összeesküvés” hihető legyen, nemcsak zsidó származású káderek tucatjait, de „zsidó zsidókat” is le kellett tartóztatni. Olyanokat, akik a zsidó intézményrendszerben dolgoztak. Így került sor 1953 januárjában a már „kiszemelt” Stöckler Lajosnak, a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) és az új csúcsszerv, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) elnökének, valamint Csengeri Leónak, a debreceni hitközség elnökének letartóztatására, majd áprilisban Domonkos Miksa, a Pesti Izraelita Hitközség 1945 és 1950 között „regnáló” főtitkárának őrizetbe vételére. Orvosokat, mégpedig „cionista orvosokat” is le kellett azonban tartóztatni, hogy meglegyen a párhuzam a moszkvai történésekkel: így hurcolták el a Szabolcs utcai zsidó kórházból Benedek László főorvost, illetve Zádor Imrét, a Kútvölgyi-kórház ideggyógyászát. Ezenkívül Joint-segélyadományokkal foglalkozó személyeket is őrizetbe vettek. A koncepcióba bevontak már 1949-ben letartóztatott és elítélt cionistákat is – ahogy arra az előzőekben kitértünk –, Dénes Bélát és az idő-közben kitelepített Gálos Henriket. Emellett a hatóságok célkeresztjébe került, mint arról korábban már szintén tettünk említést, Groszberg Ervin ortodox tanító (az Agudat Jiszrael korábbi tagja), valamint Beneschofsky Ilona, a Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozatának főtisztviselője is, aki korábban – a „legális” időkben – a Mapaj cionista párt vezetőségében is helyet foglalt. A Stöcklert és Domonkost érintő koncepciós tervezet középpontjában Gerő Ernő és Rákosi azon szándéka állt, hogy az 1944-es Zsidó Tanács egykori tagjaira rábizonyítsák: Gestapo-ügynökök és Raoul Wallenberg gyilkosai.

A cionizmus vád ebben az időszakban lett teljesen egyenértékű a nyugati hatalmaknak, főleg az amerikaiaknak való kémkedéssel, ezen kívül a sztálini orvosper hatására Magyarországon is megkezdődtek a leszámolások.[10] A kommunista párt zsidó származású funkcionáriusai mellett zsidó hitközségi embereket is letartóztattak és ekkor került sor a fiatal Engländer Tibor és társai perére is. Véleményünk szerint az ÁVH-nak szüksége volt egy fiatalokból álló „cionista terrorszervezetre”, amely esetleg konkrét „fenyegetést” is jelenthetett volna a magyar társadalomra. Erre a szerepre Engländerék tökéletesen alkalmasak voltak.[11]

A hatóságok nagyobb sebességre kapcsoltak: célul tűzték ki annak felderítését, kik azok a cionisták, akik Magyarországon tartózkodtak. A módszer a következő volt: a nyilvántartási könyvekből és az ügynökök segítségével megállapították, kik voltak kapcsolatba hozhatóak a mozgalommal, majd ezen személyeket felderítették. 1953. január 24-re befejezték a vidékre szánt cionista névsorok elkészítését is, amelyeket futárral terveztek továbbítani a vidéki osztályoknak.[12] Fontos azt megfigyelni, hogy a kommunista titkosrendőrség nem csak a közelmúlt jelentéseire, de az 1945 előtti adatokra is támaszkodott.

1953 után, Sztálin halálával a cionista perek is lecsengtek, a zsidó származású kommunisták és a cionista fiatalok ügye után így ez már nem került előtérbe. Ebben a korszakban a cionizmus, mint vád alig jelent meg nyilvánosan a sajtóban. Izrael, mint imperialista ország szerepelt a nyilvánosságban, melynek – bár külképviselettel rendelkezett – de nem számított baráti államnak. Ennek persze komoly következményei is voltak: az állambiztonsági dokumentumokból világos, hogy a Budapesten élő izraeli diplomatákat rengeteg ügynök figyelte, mozgásukat szigorú kontroll alatt tartották és a családtagjaikat is folyamatosan megfigyelték.

Az 1956-os forradalom bár éles cezúrát nem jelentett magának a fogalomnak a használatban, de a Rákosi-féle vezetés végérvényes bukása mégis több ponton a cionizmus használatát kivonta a magyar belpolitika eszköztárából, ugyanakkor a zsidó szervezetek és egyének tekintetében szinte ez volt az egyetlen legitim és használatban tartott kifejezés a hivatalostól eltérő vélemények leírására.

* A szöveg a Közép-Európai Egyetemen (CEU Jewish Sudies) 2021. március 30-án elhangzott online előadás („Zionism”: A Changing Concept in Socialist Hungary, 1948-1989”) magyarnyelvű változata.

Jegyzetek

[1] „Ideological perspectives”. In: Davis, Moshe (szerk.), Zionism in Transition, New York Times Company, New York, 1980. 3-44. Balázs Gábor foglalkozik így a cionizmus fogalmával: „Gondolatok egy lehetséges magyarországi cionista ideológiáról.” In: „Szólj Izráel fia-ihoz…” (Mózes II. könyve 31.13.). (Dr. Engländer Tibor, a Magyarországi Cionista Szövetség elnöke 70. születésnapjára. A Bethlen Téri Füzetek mellék-lete.) Budapest, Magyarországi Cionista Szövetség. 63-77.

[2] ÁBTL IV_44_1 (A-512_1) Zsidó Hitközség

[3] 1947 július 31. A népjóléti miniszteri biztos jelentése az MKP központi tömegszervezeti osztályának a Joint magyarországi kirendeltsége gazdasági, politikai szerepérõl. PTI 274.f. 17/11. “A magyar zsidóság és a hatalom. 1945-1955. Közli: Svéd László In: Múltunk 1993/2-3. 261-264. http://polhist.hu/wp-content/uploads/2017/09/svedl_multunk_1993_zsidosag.pdf

[4] Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot! Inrerjúk az 1944-es budapesti zsidó ellenállásról. Budapest, Pallas Lap-és Könyvkiadó Vállalat, 1990. 169.

[5] Ugyanakkor 1948 november végén hirdette ki a lengyel kormány ugyanezen irodák legalizációját. 1949 szeptemberében a csehszlovákiai és lengyelországi cionisták még résztvettek az Európai Cionista Konferencián, ahol a lengyel küldöttség hivatalosan is bejelentette, hogy a kormány nem fogja akadályozni a kivándorlást. 132.o. Lásd: George Garai: The Policy towards the Jews, Zionism and Israel of the Hungarian Communist Party. London, The London School of Economics and Political Science 1979 (PhD Thesis).

[6] Sós Endre: „Oszlik a köd”. Új Élet 1949 március 17. (V.évf.-11.sz.-1-2.l.).

[7] ÁBTL 3.1.5. O-17169. Jelentés. Tárgy: cionista mozgalom illegális tevékenysége. Budapest, 1949. május 17.

[8] ÁBTL 3.1.5. O-17169. Jelentés. Tárgy: illegális cionista szervezkedés a népi demokrácia országaiban. Budapest, 1950. június 27.

[9] Lásd: Müller Rolf: Az erőszak neve: Péter Gábor. Budapest, Jaffa Kiadó, 2017. 187.

[10] Idézi Müller Rolf 186–187.

[11] Novák Attila: Ideológia és önazonosság. Az 1953-as budapesti cionista per. Budapest, 2020, NEB.

[12] ÁBTL 3.1.5. O-17169. Tárgy: a cionista csoport folyamatban lévő ügyei. Jelentés. Budapest, 1953. január 24.