Cionista bunkerek Budapesten a német megszállás idején

Írta: Bartha Ákos - Rovat: Történelem

Szerzőnk egy kevéssé ismert epizódot, a cionista ellenállók által 1944-ben létesített budapesti bunkerek történetét mutatja be. Ezek, szándékaik szerint egyszerre lettek volna az embermentés és a fegyveres ellenállás fészkei.

A Szemlőhegyi barlang. Forrás: Budapest, 1947/10, 362.

Aki a német megszállás alatti németekkel- és nyilasokkal szembeni ellenállás történeteit kutatja (ahogyan jelen sorok írója is), előbb-utóbb óhatatlanul beleütközik a cionista ellenállás témakörébe. Ez a jelenség Magyarországon hosszú évtizedeken át „takarásban” volt, hiszen a nemzetközi központokkal rendelkező, ám a saját zsidó hazáért síkra szálló cionista mozgalom nemigen illett bele az 1945 után szárba szökkenő partizánkultuszba, az ellenállás internacionalista, osztályalapú nagyelbeszélésébe. Így, még ha egyes élvonalbeli kommunista politikusok – például Aczél György – életútja kapcsán meg is említették a cionistákat, szerepük legfeljebb a munkásmozgalmi antifasiszta „élcsapat” segéderejeként jelent meg. Rövid írásomban e szerteágazó história egy ma is kevésbé ismert szeletét, a cionisták által működtetett budapesti bunkerek történetét igyekszem összefoglalni, jórészt ez idáig ismeretlen források alapján.

A cionizmus néhány ezer főt számláló, eltérő ideológiai és politikai arculatú mozgalmakból álló közösség volt a Horthy-korszakban. A cionisták száma és zsidóságon belüli súlya a harmincas évek végétől meginduló menekülthullámok nyomán nőtt meg valamelyest. Magyarország jó ideig célállomás volt a jobbára család nélküli fiatalokból rekrutálódó menekülők többségének, ám az 1944. március 19-én bekövetkező német megszállás után már az országból történő kimenekítés (tijul) vált az egyik fő stratégiává. Mindenkit persze nem lehetett kijuttatni, ezért a cionisták elsőszámú, önként vállalt feladata a zsidómentés volt, amit eleinte saját bajtársaikra (a chavér-okra) vonatkoztattak, hogy aztán a nyilas uralom alatt már a nem cionista zsidókat is mentsék.[1] Ennek legfontosabb formája az életmentő iratok előállítása volt. A cionisták mindezt az illegalitást is vállalva végezték, míg a magyarországi zsidóság hivatalos vezetői a legális úton történő érdekérvényesítés mellett törtek lándzsát.

A varsói gettófelkelés, 1943. Forrás: Húsz kép az emberiség legsötétebb oldaláról: a varsói gettófelkelés és annak leverése

Bár a követendő stratégiák körüli vitákon újra és újra felmerült a fegyveres ellenállás lehetősége, egy magyarországi partizánharc esélyeinek már a földrajzi viszonyok sem kedveztek. Ennél nagyobb gondot jelentett a harcképes férfiak (a munkaszolgálatból, majd a deportálásokból fakadó) hiánya, valamint a rendelkezésre álló fegyverek csekély száma. Sokáig nem volt egységes nem-zsidó ellenállás sem, mellyel együtt lehetett volna működni, ráadásul az üldözöttek többsége maga is ódzkodott egy nagy kockázattal járó felkeléstől.[2] A sokrétű nehézségek dacára a fegyveres ellenállás nem csupán beszédtéma maradt a zsidóság berkeiben. 1943 decemberében – vagyis akkor, amikor rövid időre a cionizmus újra legálissá vált Magyarországon – a polgári, középutas Hanoar Hacioni hetvenfős téli tábort szervezett Balatonbogláron. A résztvevők lengyel menekültek vezetésével kiképzést kaptak pisztolyhasználatból, botharcból és bunkerkészítésből, amellett, hogy az egyhónapos öldöklő küzdelmet követően 1943. május közepén vérbe fojtott varsói gettófelkelés hősiességét és borzalmait is megismerhették.[3] Rajtuk kívül a baloldali Makkabi Hacair, valamint a szintén balos (és erős lengyelországi kötődéssel rendelkező) Dror Habonim is tartott fegyveres kiképzést felnőtt tagjainak még a német megszállás előtt.[4]

Az említett bunkerek elsődleges célja a feltűnő külsejű, illetve magyarul nem beszélő chavér-ok eltüntetése volt a kíváncsi szemek elől. Emellett a búvóhelyeken élelmiszert, gyógyszereket, illegális kiadványokat és fegyvereket is elhelyeztek. A varsói gettófelkelésben komoly szerepet játszó bunkerek építését különösen a lengyelországi cionisták propagálták. Egy álcázott rejtekhely kiépítése és benépesítése mindazonáltal körülményes, hosszadalmas és felettébb veszélyes folyamat volt – nem is hoztak létre hét-nyolcnál többet Budapesten.[5] A nehézségeket „keresztény” segítséggel lehetett némiképp mérsékelni, ahogyan az már az egyik első budapesti bunker esetében is történt.

Nyilas propagandaplakátok. Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar

A Rózsadombon a balatoni tábor egyik szervezője, Borsodi Tibor próbálhatta ki a „magyar tenger” partján elsajátított ismereteket, miután egy németellenes mérnök 1944 tavaszán felhívta a figyelmét a Szemlőhegyi barlang ingatlana melletti bejáratára.[6] A harmincas években felfedezett barlang eredeti tulajdonosa Miklóssy Géza gyógyszerész, a Richter Gedeon Rt. főtisztviselője volt, aki nagy elánnal vetette bele magát a páratlan szépségű, csillogó kristályok díszítette aragonit-barlang feltárásába és látogathatóvá tételébe. Látogatók azonban kéretlenül is jöttek a lapok által a „kontinens legszebb cseppkőbarlangjaként” méltatott szemlőhegyi „kincseskamrába”: a lakattal lezárt bejáratot időnként feltörték, a kristályokat megdézsmálták.[7] Miklóssy 1943-ban unta meg a barlangászkodást. Féltve őrzött kincsét felajánlotta a fővárosnak, egyúttal „megbízta a Magyar Barlangkutató Társulatot, hogy a barlang rendezési tervét készítse el.”[8] Ekképp Miklóssy már nem ismerhette barlangjának 1944-es titkos történetét.[9] A kiérkező „barlangkutatók” – Weisz György és társai – ugyanis a Hanoar Hacioni tagjai voltak, akiket egy közeli németellenes villatulajdonos legalizált ekképp. A bunker és a villa közti kapcsolatot a cselédként alkalmazott Bilitzer Etel tartotta. A villatulajdonos fegyvereket is tárolt a lakhatóvá tett barlangban, ahová két menekült család költözött be. A kísérlet végül mégis kudarccal zárult, mivel a rendőrség által szemmel tartott bunkerben „a nedvesség elviselhetetlen volt”, s a beköltöztetettek megbetegedtek.[10]

A bunkerek csak Szálasi Ferenc 1944. október 16-i hatalomátvétele után, vagyis a nyilas érában kaptak jelentősebb szerepet. Egészen a decemberi lebukáshullámig megbízható búvóhelyekként működtek, pedig a csendőrnyomozók résen voltak, sőt külön csoportot állítottak a bunkerekre és „egyéb zsidó ügyekre” Szabó János zászlós vezetésével. Kisvártatva azokat a személyeket is megtalálták a nyomozók, akik célhoz vezetik őket és azonosítják a konspirálókat. Egyikük, Mogán János, tekintélyes s részben zsidó származású szegedi család labilis idegzetű sarjaként bujkált Budapesten régi barátjánál, Pókay Géza rendőrfogalmazónál. Pókay olyannyira nagyvonalú volt, hogy nemcsak Mogánt, de annak újdonsült ismerősét, Nikolsburg Lászlót is befogadta otthonába, sőt egyenruhával és papírokkal – többek között rendőr-igazolvánnyal – látta el pártfogoltjait.[11] Nikolsburg annak a jobboldali cionista Betar mozgalomnak volt egyik kispesti vezetője, akik különös módon illegális akcióikat írásban dokumentálták.[12] Mogán ezután a Baross utca 52-ben, az a Vadász utca 29. szám alatti „Üvegházban”[13] és a Zsidótanács Síp utcai épületében is megfordult, ahonnan papírokat és pénzt kapott. „Tudhatta, hogy vannak bunkerjeink, de nem hiszem, hogy helyét is tudta” – vallotta utóbb „Neshka” (Szandel Ágnes), s véleményével férje, a Dror Habonim magyarországi hálózatát irányító Cvi Goldfarb is egyetértett.[14] Balassa Bálint csendőr főhadnagy Topa János „partizánvezér” vallomásából úgy tudta, Mogán lakótársa, Nikolsburg volt Topáék kapcsolata a bunkerekhez.[15] A Betar-vezető a népbíróságon tagadta, hogy akár ő vagy Mogán tudott volna az illegális búvóhelyekről, saját csoportjuk árulójaként pedig az 1944 őszén már ellenállóként (is) helyezkedő rendőrségi besúgót, Stolte Istvánt,[16] illetve a letartóztatott, majd társaival a sopronkőhidai fegyházba hurcolt Csopják Gyulát nevezte meg.[17]

Goldfarb Cvi. Forrás: Gur Dávid: Együtt az ár ellen. Ellenállás-mentés – a cionista ifjúsági mozgalmak Magyarországon, 1944. Bp., Pesti Kalligram, 2015. 79.

Mogánt, Nikolsburgot, Topát több társukkal egyetemben egy titkos(nak gondolt) találkozón tartóztatta le 1944. november 23-án Balassa főhadnagy különítménye. A szegedi fiatalember a népbíróságon úgy vallott, csak ezután vették rá „veréssel és egyéb kínzásokkal” a csendőrnyomozók, hogy „az illegális mozgalomban részt vett egyének elfogatásánál jelen legyen, illetőleg elfogatásukat előmozdítsa”.[18] Balassa szerint azonban Mogán már letartóztatásakor közölte, hogy ő a politikai rendőrség embere és épp a szervezkedés felderítésén dolgozott. „Ezt a rendőrség részéről meg is erősítették”.[19] A szegedi fiatalember ezután olyan fontos helyeken azonosított személyeket a nyomozóknak, mint a Nemzetközi Vöröskereszt említett Baross utca 52. számú épülete – innen irányították a bunkereket –, vagy az Üvegház.[20] Mogán közreműködésével került kézre december 7-én Cvi és „Neshka”, de jelen volt december 10-én a Hűvösvölgyi út 83. szám alatti bunkernél is. A hűvösvölgyi bunkerre rontó nyomozók puskákat, géppuskákat és lőszereket is találtak, miután füstgyertyával kicsalták a bent lévő 20–22 főt. Mogán december 16-án egyenruhában, csendőrkülönítménnyel érkezett a 16–18 embernek rejtekhelyet biztosító, ócskavas-telepen berendezett Hungária körúti bunkerhoz, ahol tűzharc is kialakult. Ekkor vesztette életét az őrségben lévő huszonegy éves Székely Ernő, a Makkabi Hacair tagja, aki tüzet nyitott a csendőrökre és két támadóját meg is sebesítette.[21] A csendőrök kézigránáttal válaszoltak,[22] majd „minden kijáratot megszálltak (…) revolvereinket kiraktuk és egyenként jöttünk fel. Az elsőre rálőttek, de nem találták el” – emlékezett utóbb az egyik tizenkét éves névtelen ellenálló.[23]

Az Üvegház, 1944. Forrás: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi

Mogán ellen 1945-ben eljárás indult, ám elhúzódó népbírósági perében előbb elmaradoztak a tanúk, majd a más vádpontokban is bűnösnek ítélt vádlott valamilyen oknál fogva szabadlábra került és külföldre távozott. Ám nem ő volt az egyetlen civil, aki a hatóságokat segítette a bunkerek felszámolásában. Orendy Norbert csendőrezredes a háború után úgy emlékezett, 1944. december elején több bejelentés érkezett, hogy „a város különböző részeiben felfegyverkezett csoportok bevetették magukat földalatti bunkerekbe és ott igyekszenek az oroszokat bevárni, hogy velük együtt harcoljanak.”[24] Ezekben a bunkerekben nemcsak cionisták rejtőztek. Szintén barlanglakók lettek a Várnai Zseni költőnő körül gyülekező ellenállók, akiknek rózsadombi barlangját 1944. december közepén fegyveres harc árán, holtakat hátrahagyva, füstgyertyákkal számolták fel a nyilas rendvédelmi erők.[25] A karhatalmak azonban nem mindig jártak sikerrel. Egy bohózatba illő felszámolási kísérletről Láday Istvánnak, a Szálasi-kormány belügyminisztériumi államtitkárának jelentettek, mivel az éjszaka kivonuló csendőrök tévedésből nyilasokkal csaptak össze egy rózsadombi partizánfészek bejáratánál.[26] Több sikerrel járt a „számonkérők” Csergő András és Radó Endre csendőrszázadosok által vezetett alosztályainak egyesült rajtaütése egy bunkeren, szintén a Rózsadomb oldalában. Itt 100–120 szökött katona, munkaszolgálatos rejtőzött el, akiket ezúttal is füstgyertyákkal és halálos áldozatokat követelő harc útján sikerült megadásra bírni.[27] Megeshet, ez volt a cionisták budai „hegy lábánál” kialakított, általuk legbiztonságosabbnak tartott bunkere, melynek felszámolásakor emlékeik szerint egy asszony és annak kislánya kivételével mindenkit megöltek. A Betárnak szintén voltak titkos rejtekhelyei Budapesten. Ők egy zuglói családi ház pincéjében alakítottak ki bunkert. Felfegyverkeztek és a nyilas járőr felszólítására sem jöttek fel. „Fegyveres harcra került sor, amelyben a Betar tagjait mind megölték” – írták a tagok 1945 után.[28] Nem jártak jobban a Teréz-körúti és a kispesti bunkerben rejtőző cionisták sem – velük szintén a nyilasok végeztek.[29]

A budapesti bunkerek összességében nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Kiépítésük fáradságos, működtetésük – mindenekelőtt az élelmezés és a tisztálkodás biztosítása – pedig nemcsak körülményes, de kifejezetten kockázatos feladat volt, ahogyan azt a nagyszámú lebukások is érzékeltetik. A főképp lengyel területekről érkező cionisták által pártolt illegális bázisok szerepe egy fegyveres felkelés kirobbantása esetén nőhetett volna meg. Tisztában voltak ezzel a karhatalmak is, akik kitüntetett figyelmet szenteltek az összesen pár száz ember számára menedéket nyújtó búvóhelyeknek, és drasztikus módon léptek fel ellenük.

Jegyzetek

[1] Novák Attila: Ellenállás vagy önmentés? Adalékok az 1944-es magyarországi cionista ellenállás problémájához, Századok 141 (2007) 1. 166. A különböző cionista csoportok ideológiai hátteréhez: Ui. 143–166.

[2] Kádár, Gábor – Christine Schmidt Van Der Zanden – Zoltán Vági: Defying Genocide: Jewish Resistance and Self-Rescue in Hungary. In Jewish Resistance Against the Nazis. Ed by by Henry Patrick. Washington, D. C. 2014. 522.

[3] Asher Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon 1942–1944. Bp. 2002. 46. Unti Ildikó Ruth: A névtelen Smulik. I. rész. Tel-Aviv. 1994. 28–31.

[4] Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista ellenállás Budapesten – 1944, Bp., Belvárosi, 1998. 35. Novák: i. m., 145. 149.

[5] Randolph L. Braham: A népírtás politikája – A Holocaust Magyarországon II., Belvárosi, Bp., 1997. 1092.

[6] Cohen: i. m., 63. David Gur: Brothers for resistance and rescue. The Underground Zionist Youth Movement in Hungary during Worls War II. Gefen Publishing House, Jerusalem–New York, 70. (Utóbbi kötetben „Szeplőcsepkőbarlang”, illetve „Szeplőshegy” szerepel, ilyen azonban nem létezett Budapesten.)

[7] Nemzeti Ujság, 1932. jan. 17. 11. Vö. Uj Magyarság, 1939. márc. 5. 18. Esti Hírlap, 1958. márc. 7. 6.

[8] Gyógyszerész Szemle, 1943/33, 329.

[9] Igazolási irataiban legalábbis nem említi a barlangját. Budapest Főváros Levéltára XXV.1.b 1946-1896.

[10] Cohen: i. m., 63.

[11] Nikolsburg László vallomása, Szeged, 1945. aug. 13. Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Megyei Levéltár (a továbbiakban: MNL CsML), Szeged XXV. 9. 5238/1950, 4–6.

[12] Novák: i. m., 156–157.

[13] A cionisták fő gyülekezőhelyekén is ismert épületben a Svájci Követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztálya működött. Kővágó Sarolta: Üvegház – üvegsziget: Budapest, V. kerület, Vadász utca 29. Tanulmányok Budapest múltjából. (2013) 38. sz. 205.

[14] Mogán népbírósági eljárásán, 1945. július 9-én Szegeden tett vallomásaikhoz: MNL CsML Szeged XXV. 9. 5238/1950, 12–16.

[15] Balassa Bálint vallomása. d. n. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban: ÁBTL) 3.1.9. V-96915, 178–201. 413–418.

[16] Stoltéhoz: Soltész Ilona Rita: A Rajk-per árnyékában: Stolte István, Kommentár, 2011/3, 56–64. és Kósa-Grimm András Kristóf: Schmidt, a rendőrspicli? – Stolte István és az 1932-es kommunista szervezkedés a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Múltunk, 2019/1. 120–150.

[17] Nikolsburg László vallomása, Szeged, 1945. aug. 13. MNL CsML Szeged XXV. 9. 5238/1950, 5–6. Almásy Pál: Sopronkőhidai napló. Bp., Magvető, 1984. 74–75. (Megemlítendő, hogy a Neshka-ék elfogása előtti napon lebukott fiatal cionista is vallhatott a bunkerekre.)

[18] Délmagyarország, 1945. júl. 11. 2.

[19] Balassa Bálint vallomása. d. n. ÁBTL 3.1.9. V-96915, 413–418.

[20] Ronén: i. m., 251–252.

[21] Balassa Bálint vallomása. d. n. ÁBTL 3.1.9. V-96915, 424–427. Cohen: i. m., 183. Karabélyos Imre nyilatkozata. Budapest, 1946. febr. 20. MNL CsML Szeged XXV. 9. 5238/1950, o. n.

[22] Mogán János vallomása a népbíróságon. Szeged, 1945. júl. 9. MNL CsML Szeged XXV. 9. 5238/1950, 7.

[23] Idézi: Cohen: i. m., 159.

[24] Orendy Norbert vallomása. d. n. ÁBTL 3.1.9. V-96915, 443.

[25] Kiss Sándor: A politizálgatástól az ellenállásig – A Szent-Györgyi Albert vezette politikai mozgalom és ellenállási csoport történetéről. Mozgó Világ, 1983/11. 127. és Várnai Zseni–Bokody Zoltán: A „Várnai” ellenállási csoport vázlata. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 274. fond 7/280 ő. e. és Orendy Norbert vallomása. d. n. ÁBTL 3.1.9. V-96915, 443–444.

[26] Kovács Zoltán András: Láday Istvánnak, a Szálasi-kormány belügyminisztériumi államtitkárának fogságban írott feljegyzései. Lymbus, 2008, 344–345.

[27] ÁBTL 3.1.9. V-103725, 9. 22. 28. 39.

[28] Cohen: i. m., 160.

[29] Gur Dávid: Együtt az ár ellen. Ellenállás-mentés – a cionista ifjúsági mozgalmak Magyarországon, 1944. Bp., Pesti Kalligram, 2015. 102. 128. 166–167.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]