Egy másik német embermentő

Berthold Beitz (1913 – 2013) neve Németországban fogalom volt, Magyarországon alig ismerik. 

Berthold Beitz, aki pár hete, 99 éves korában hunyt el, a háború utáni német ipar legnagyobb hatalmú menedzsere volt. Háború alatti zsidómentő tevékenységéről – amiért megkapta a Jad Vasém elismerését – évtizedekig nem beszélt, noha érdemei talán Oskar Schindleréhez mérhetők. Alább az őt személyesen is jól ismerő Kis Iván emlékezéseit olvashatjuk.

Először 1989 tavaszán találkoztunk. Bemutatkozó látogatáson fogadott, miután az esseni Krupp kórház főorvosi állására pályáztam. Ekkora már csak ketten maradtunk jelöltek. A kórházigazgató főorvossal együtt jelentünk meg a Krupp Alapítvány esseni palotájában (Villa Hügel), ahol annak örökös elöljárója rezidált. Miután a libériás komornyik bejelentett minket, a rövid várakozás alatt még lekefélte öltönyeinket, majd bevezetett egy nagy világos terembe, ahol egy feltűnően elegáns, karcsú, őszes hajú úr sietett elénk, kezet fogott velünk és leültetett.

 Beitz rendkívül szívélyes volt. Medicináról nem beszéltünk, inkább az életemről kérdezgetett. Szülővárosomra, Pécsre terelődött a szó; ő többször vadászott szarvasra a Gemenci erdőben. Ismerem-e Jánost a vadászmestert? Hogyhogy nem? Kiderült, hogy nem vagyok vadász, és máris megkaptam az első leckét. Az emberrel veleszületett ölési ösztönt a kiváltságos réteg minden társadalomban „kulturált” keretek közt, így a vadászatban éli ki. ő többször vadászott együtt Jánossal – ezúttal Kádárról volt szó. Ceausescuval is volt vadászni, de ezt, mondta, manapság talán ne emlegessük.

Egy negyedóra beszélgetés múltán rám nézett és megkérdezte, hogy zsidó vagyok-e. Igenlő válaszomra elővette fiókjából a „Világ Igaza” okmányát és elmondta, hogy feleségével együtt meghívták őket fát ültetni a Jad Vasémbe. Erről az oldaláról még nem ismertem.

A beszélgetés az asztalokon lévő dedikált fényképek megtekintésével folytatódott, melyekről többek között a perzsa sah, a pápa és J.F. Kennedy néztek rám. Hruscsovval közös képére különösen büszke volt; tudomása szerint ez volt az egyedüli, célzottan dedikált fénykép tőle.

Az állásomat illetőleg a döntés rögtön megszületett. Beitz, mint később ő maga elmondta, a kinevezésekkor mindig a megérzésére hallgatott. Egy személyben döntött, azonnal és megfellebbezhetetlenül. Így lettem a Krupp kórház első külföldi és – tudomásom szerint – első zsidó főorvosa.

Berthold Beitz a napokban halt meg, egy jó hónappal századik születésnapja előtt. Nem vagyok hivatott nekrológot írni róla, csupán a zsidósággal kapcsolatos ténykedéséről és néhány személyes élményemről, benyomásomról szeretnék itt röviden beszámolni.

Az embermentő

 Berthold Beitz a háború előtt a Shell olajtársaságnál dolgozott Hamburgban. 1941-ben a „Karpathen-Öl-AG” kereskedelmi igazgatójának nevezték ki az akkori magyar határ közelében lévő, a németek által elfoglalt Boryslavba (ma Ukrajna). Itt növekvő elborzadással látta a németek és a velük kollaboráló ukránok zsidókkal tanúsított kegyetlen bánásmódját. A „kitelepítés” ürügyén indított transzportok valódi célját 1942. augusztus 6-án ismerte fel, amikor a zsidó árvaház kis lakóit gyűjtötték össze. A németek részben az ablakon dobálták ki a kicsinyeket. A gyerekeket, mint a későbbi transzportok valamennyi áldozatát a közeli Belzecbe szállították megsemmisítésre. Ettől kezdve, ha tehette megjelent az állomáson a zsidókat szállító vonatok indulása előtt és azzal az érvvel, hogy a hadifontosságú olajkitermeléshez szükséges szakmunkásokat az üzembe visszahozza, asszonyok és férfiak százait mentette meg. Ezek közül soknak semmi köze nem volt a Karpathen-Öl-AG-hoz. Mentett, akit tudott. Gyerekek, öregek és munkaképtelenek esetén tehetetlen volt; ezek a képek élete végéig kísértették. Ha a Gestapótól előre megtudta a razziák időpontját, feleségével együtt a házában is rejtegetett zsidókat. Bár szinte soha nem beszélt ezekről az évekről, egy alkalommal megemlítette, hogy ilyenkor néha még a konyhaasztal alatt is zsidók bújtak meg. A megmentettek ellátásáról is gondoskodott. Tevékenysége miatt a Gestapo egy alkalommal őrizetbe vette, kalandos körülmények között szabadult. 1944 márciusában behívták katonának, munkásai védtelenek maradtak. Megmentettjeivel később számos alkalommal találkozott, az Egyesült Államokban, Izraelben, még idén is, ezúttal Essenben.

 Az ötvenes évek elején hívta meg őt Essenbe Alfried Krupp von Bohlen und Halbach, az egyedüli Krupp örökös. Már annak 1967-ben történt halála előtt is teljhatalma volt. Beitz százéves koráig a Krupp (majd Thyssen-Krupp) művek legnagyobb részvényesének, a Krupp Alapítványnak igazgatója volt, és mint ilyen, minden döntésben meghatározó szerepet játszott. Egy szinte feudális hatalommal bíró, kemény manager és egy liberális, emberszerető, rendkívül kulturált úr keveréke volt. Nem politizált, személyesen a szociáldemokratákhoz állt közel. A hatvanas években a kelet felé való (üzleti) nyitás úttörője volt. Bel- és külföldi politikai hatalmasságok látogatták rendszeresen a Villa Hügelben. Kilencvenedik születésnapján az ország politikai, gazdasági és kulturális elitje köszöntötte itt.

A filantróp

A Krupp Alapítvány a cég nyereségéből évente hatalmas összegeket fordított emberbaráti, orvosi és oktatási célokra. A Krupp kórházat Essenben 1980-ben építtette, s ez 1994-ben Németország legjobb kórháza címét nyerte el. Az utóbbi években újra építtette a tradicionális esseni Folkwang múzeumot, mely saját ókori gyűjteményének is helyet ad. Heidelbergben a „Hochschule für jüdische Studien” tiszteletbeli szenátora volt – itt az Alapítvány egy tanszéket szponzorált. Jelentős anyagi segítséget nyújtott a Németországban betiltott embrionális szövettenyésztéshez Izraelben, német kutatók részvételével (csak el ne mesélje katolikus főorvos kollegáinak, mondta egyszer nekem szemhunyorítva). Fiatal alapkutatóknak a Krupp Alapítvány osztja évente Németország legnagyobb privát ösztöndíját (kb. egy millió eurót), melyet Essenben adnak át, rendkívül ünnepélyes keretek között. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, a Kieler Woche évenkénti vitorlásverseny résztvevője és rendezője volt. Folytathatnám, bár ténykedését egyszerű orvosként messze nem tekinthettem át.

Esseni működésem első tíz évében még gyakran megjelent szűkebb körű kórházi főorvosi vacsorákon. Ilyenkor számos történetet mesélt életéről. Szó esett a perzsa sahhal tartott tárgyalásainak kalandos lefolyásáról, a szovjet vezetőkkel, vagy Honeckerrel való találkozásairól, több évtized számos politikai, sport és kulturális személyiségével folytatott kapcsolatairól. Sajnos nem kívánta a közelmúltba visszanyúló és egyedülállóan széleskörű emlékeit feljegyezni; a róla az utóbbi években megjelent két hivatalos életrajzi könyvről nem volt nagy véleménye. Három évvel ezelőtt búcsúlátogatáson fogadott: én nyugdíjba mentem, ő kilencvenhetedik évében még aktív volt. A beszélgetés végén egy dedikált képet kértem; ott őrzöm egy másik nagy találkozás alkalmával kapott portré, Elie Wiesel fényképe mellett.

 Mint sok nagy ember esetében, a kívülálló szemében a pozitív összképbe nehezen beilleszthető momentumok tűnnek fel. Így szoros kapcsolata a háborús bűnösként elitélt Alfried Kruppal vagy bírósági tanúként való fellépése egy volt SS munkatábor parancsnok érdekében keserű szájízt hagyhat maga után. Sajnos annyira közel soha nem voltam hozzá, hogy utána kérdezzek. Mindez azonban nem változtat a zsidómentés terén szerzett elévülhetetlen érdemein. Ezt Jeruzsálemben is így értékelték, a teljes életrajz ismeretében.

 Emlékeimben Berthold Beitz emberbarát oldala maradt meg legjobban. Minden érvnél többet számított nála a rá bízott emberek jóléte. Az általam jól ismert és több mint húsz éven át irányított kórházi környezetben nap, mint nap meggyőződhettem úgy a betegek, mint a személyzet iránti gondoskodásáról. A századik évhez közeledve is rendszeresen látogatta a kórházat, saját kezében tartva a vezetőket érintő személyi döntéseket és az anyagi ügyeket.

 A múlt hónapban nyaralásunk egyik reggelén elmeséltem családomnak, hogy álmomban Beitz temetésén voltam. Pécsett, a régi lakásunkkal szembeni házban ravatalozták fel egy nagy vöröses, koporsóra emlékeztető dobozban. Mindenki feketében volt, én viszont fehér klinikai ruhámban jöttem és tűnődtem, vajon bemehetek-e így. Beitz mindig kényes volt a külső megjelenésre. Ekkor Heller Ágnes (akit személyesen nem ismerek) jelent meg a lépcsőházban, leintette aggodalmaimat, belém karolt és együtt beléptünk. Ennyit az álomfejtőknek.

Pár nappal később olvastam az újságban, hogy az éjjel meghalt.

Nyugodjék békében!