Beregszász: Felemás emlékezet

Írta: Gadó János - Rovat: Történelem

A beregszászi magyar főiskola konferenciát szervezett a kárpátaljai deportálások hetvenedik évfordulójára, melynek vendége voltam.

20140529_100650

Beregszász és környéke zsidóságának “emlékműve”

Jól van édesem, jól van angyalom – e szavakkal veszi föl a rendelést a fiatal pincérnő Beregszászon. Némi csodálkozással nézek rá, de arcán nyoma sincs az irántam érzett vonzalomnak – csupán a pestihez képest kissé régiesebb nyelvet használ.

Újdonsült helybéli ismerőseim az ország korrupt voltáról adomáznak vég nélkül. A közlekedési rendőrök a saját zsebükre büntetnek, mondvacsinált ürügyekkel. Aki már jól ismeri őket, annak van esélye kidumálni magát vagy a büntetést lealkudni. Állítólag a magyarországi autósokra erősen hajtanak, mert azok tapasztalatlanok és könnyen meg lehet őket ijeszteni.

Egy másik történet szerint Ukrajnában a vizsgázó diák 20 (vagy 50?) dollárost tesz a leckekönyvébe – a tanár így bocsátja vizsgára a diákot. Aki jeles eredményt szeretne, az több pénzt csúsztat. (Vajon a vizsgán a tudás vagy a csúszópénz nyom többet a latban?) A magyar főiskola kivétel ez alól – magyarázzák. Formálisan ukrán állami intézmény, de a magyar kultúrkörben működik. Ezért ellenőrzik folyton – teszik hozzá a bennfentesek.

Akinek valamilyen hivatala van, az azt jövedelemszerzésre használja – összegzik a helyzetet.

Az itteni magyarság – mintegy 150 ezer fő – továbbra is kénytelen olyan posztszovjet viszonyokat elviselni, amit pesti (vagy akár kassai, kolozsvári) ember már csak hírből ismer. Az ország forradalmakat, háborús fenyegetést él át, valutája egyik napról a másikra elveszíti értékének harmadát, amire az árak brutálisan megemelkednek, a fiatalok attól tartanak, hogy behívják és bevetik őket az orosz szakadárok ellen. Mindazonáltal Beregszászon, a magyar enklávé központjában, hat kilométerre a magyar határtól, nem eszik olyan forrón a kását: itt a légkör inkább emlékeztet Nyíregyházára, mint Kijevre.

A helyi magyarok közül sokan (az arányokat nem tudom) magyar útlevéllel is rendelkeznek – amit egyébként az ukrán törvények tiltanak. Ez megnyitja előttük az utat Európába.

*

A beregszászi nagyzsinagóga egykor

A beregszászi nagyzsinagóga egykor…

Ilyen körülmények között vajon mennyire fogékonyak az emberek, ha a Holokauszt témája kerül szóba?

Mit tudnak – pontosabban: mit akarnak tudni – a helyi emberek a zsidók sorsáról? Egy fiatalember elmeséli, hogy dédszüleit ’44-ben elhurcolták a bevonuló szovjetek, és többé nem jöttek vissza. A néhány hónappal korábban elhurcolt zsidókról nem beszél, én sem említem.

Beregszászon komoly emlékművet állítottak a sztálini terror áldozatainak, sőt, még az Afganisztánban elesett fiatalokra is emlékeztet egy méretes fafaragvány. A hajdan a város harmadát kitevő zsidók emlékét viszont nem őrzi szobor vagy emlékmű: mindössze egy szerény méretű tábla tudatja, az egykori zsinagóga falán, hogy itt volt ’44-ben a gettó határa. Kárpátalja más városaiban is ezt látom: az egykori gettó határának falán kb. 50 cm-es emléktábla informál arról, hogy 1944-ben innen vitték a város zsidóságát, stb.

A kisebbségi sorban élő magyarokat mindenütt saját sorsuk foglalkoztatja elsősorban – a 20. századi Közép-Európában nem igen volt jó kisebbségnek lenni. Érthető, hogy sokkal könnyebb az elszenvedett sérelmekre emlékezni, mint a sérelmekre, amit másoknak okoztak. Érthető, de nem menthető.

A Holokauszt-konferenciát a magyar főiskola szervezi; azon kevés helyek egyike, ahol magyar nyelven lehet diplomát szerezni Kárpátalján. Ukrán állami intézményről van szó, amit a magyar állam finanszíroz.

A konferencia szervezésben közreműködik a helyi magyar diplomácia és támogatja a Civil Alap is (melynek támogatásáról Pesten sokan lemondtak). Szponzorálja a rendezvényt egy magánalapítvány is: a magyar anyanyelvű Joseph Vays, aki 1988-ban, negyvenévesen hagyta el a várost, mint üzletember és a közösség patrónusa jár vissza, ő hozta létre a város zsidó ügyeit előmozdító Shalom alapítványt.

Mondhatjuk, hogy az idők szele elérte a kárpátaljai magyarokat is: a Holokauszt emlékév kultúrája itt is megjelent. Nyolc előadót hallgatnak meg a konferenciára egybegyűltek –­ azért ilyen keveset, mert sokan lemondták a részvételt, az „ukrajnai háború” miatt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

…és most mint kultúrház

Tudományos konferenciát hirdettek a szervezők, de nem annyira a történész céh tagjai számolnak újabb kutatásaikról, inkább olyan egyetemi előadások hangzanak el, amelyekből a diákok megismerhetik a Holokauszt számukra eddig ismeretlen történetét. Dr. Brenzovics László, a legerősebb magyar helyi szervezet, a KMKSZ elnöke a 44-es év kárpátaljai deportálásairól tart tárgyilagos, de kiegyensúlyozott és informatív összefoglalót. Dr. Pallai László Debrecenből azt az utat vázolja fel, melynek során a náci vezetők a diszkriminációtól eljutottak a megsemmisítés programjáig. Jómagam arról beszélek, mennyire mást jelent Kárpátalja magyar, illetve zsidó közegben. A magyarok képzeletében a Vereckei szoros, Munkács büszke vára, Zrínyi Ilona, a szabadságharcok, s a szovjet elnyomás képei jelennek meg. A zsidóknak viszont a hajdani nagy zsidó közösségeket, a legendás munkácser rebét, s a Holokauszt pusztítását idézi fel.

A hivatalból jelenlévők (oktatók, diplomaták) mellett mintegy 20-25 diák ül a zsúfolt teremben: ők a célközönség. A lelkes tapstól eltekintve, amely minden előadónak kijár, nem tudom, milyen hatással van rájuk a sok információ.

Később kérdezgetem őket: a hivatalos ukrán történelmi tananyagban nem tanulnak a Holokausztról, városuk és Kárpátalja zsidóságának sorsáról még kevésbé. De a tanárok beszélnek róla – teszik hozzá.

A konferencián és az azt követő rendezvényeken jelen vannak a Kárpátalján állomásozó magyar diplomaták, akik a rendezvény szervezésében és finanszírozásában is közreműködtek. A konferencia a magyar Holokauszt emlékév része. A magyar diplomaták a legnagyobb udvariassággal és előzékenységgel bánnak a résztvevőkkel.

*

Noha a történelmi Magyarországon itt volt a legnagyobb a zsidók aránya a lakossághoz képest, ma talán itt beszélnek róluk a legkevesebbet. 1944 májusában rövid idő alatt elhurcolták Kárpátalja (az „I. csendőrkerület”) százezres zsidó népességét. Az elhurcoltak javain a helyi lakosság osztozott. Nem sokáig örülhettek neki, 1944 októberében bevonultak a szovjet csapatok, és Kárpátalja felnőtt magyar férfilakosságát málenkij robotra vitték. (A német lakosság rosszabbul járt: közülük a nőket is elvitték.) Sokan nem tértek vissza, akik visszaértek, kemény sztálini diktatúrában találták magukat, ahol a múltbeli sérelmekről nem lehetett beszélni. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem beszéltek a zsidókról, akik egy szép napon nyomtalanul eltűntek. Hogy a felejtést megkönnyítsék, a szovjet hatóságok a nagyzsinagóga főutcán lévő épületét szabályos betonszarkofágba burkolták: a romantikus épületből tökéletes kocka lett.

A konferencia egyik lelkes szervezője, a Shalom alapítvány mindenese, a 30 éves Togyeriska Erika is felnőtt korában tudta meg, hogy az egykori zsidó utcában lakik. Őt valamiért nem hagyta nyugodni a kérdés, tájékozódni kezdett, míg végül a város zsidóságának kutatója lett. Beregszász zsidó lakosságának sorsáról ő tart előadást. Kutatásai korántsem bizonyultak egyszerűnek: a helyi levéltár még 2007-ben is elutasította kérelmet, mikor a zsidó témájú anyagokba kért betekintést. „Foglalkozzon mással” – ajánlották melegen. Más, semleges címen adta be a kérelmet újra, hogy az iratokba betekinthessen.

*

A konferencia végeztével a főiskola falán leleplezik Milton Friedman, a Nobel-díjas amerikai közgazdász emléktábláját, akinek szülei idevalósiak voltak. Utána a résztvevők (illetve inkább a zsidók) átvonulnak a kisebb zsinagógába (hajdan hat zsinagóga és hat imaház volt a városban), hogy a felújított épületet ünnepélyesen birtokba vegyék. A Shalom alapítvány nemcsak kívül-belül renoválta az épületet, hanem még a padokat és a bimát is restauráltatta. Zsinagóga, kulturális és idegenforgalmi központ működik majd itt. A felújítás 150 ezer dollárba került – közli egyenesen Joseph Vays. Nem az alapítvány állja a teljes összeget: a Civil Alap is besegített. Itt Kárpátalján nem érezhető a pesti zsidók mélységes bizalmatlansága a magyar kormány ezen intézménye iránt: a kétszeres kisebbségi sorban élő helyi zsidók (akiknek egy része a szovjet korszakban került ide) egészen más szemmel látják a politikát: Magyarország és a magyar kormány a civilizált nyugatot, a vágyott Európai Uniót jelentik.

Van egyébként a kárpátaljai magyar ajkú zsidóknak egy külön szervezetük is. Az itt élő – mint mondják – 2500 zsidónak ők már kevesebb, mint a felét teszik ki. A szervezet vezetője, Huber Béla, Ungvárról jön át a tanácskozásra. Lelkesen méltatja a Szombatot, amiből rendszeres „ellátmányt” is kér.

Mintegy negyvenen hallgatjuk a beszédeket – nagyjából annyian, ahány tagja ma a város hitközségének van. Ezt már Goldberger Ernő elnöktől tudom meg, aki hozzáteszi, hogy további kétszáz „keverék” is éppúgy részt vesz a közösség életében. Ha e téren szigorúak lennének, nem működne a zsidó közösség. Rabbi, vagy akár a hagyományt jól ismerő zsidó nem él itt: az imákat is latin vagy cirill betűs átírással recitálják. Az elnök névjegyén is a Shalom alapítvány emblémáját látom – alighanem ez a helyi zsidó élet valódi erőközpontja. Joseph Vays nemcsak filantróp, hanem jelentős vállalkozó is, érdekeltségei egészen Kijevig nyúlnak, és további komoly beruházásokon dolgozik.

*

A Holokausztra emlékezni igen lehangoló, így a szervezők estére a Budapest Klezmer Band vérpezsdítő muzsikájával vidítják a közönséget. A zsúfolásig telt nagyteremben vagy kétszázan várják a zenekart, amely a koncertet az áldozatok emlékének ajánlja, s ezért négy lassú darabot is beiktatnak a gyors és vidám dallamok közé. A siker óriási, a közönség állva tapsol, a zenészek nem győzik a ráadásokat.

*

Marshall Katz egyedi jelenség: a hetven felé közelítő amerikai férfi nagyszülei e vidékről valók, ő már csak angolul beszél, s eredetileg azért jött ide, hogy az ősök sírját lefényképezze. A fényképezést nem tudta abbahagyni, először végigfényképezte az egész temetőt, aztán a szomszéd helység temetőjét is. Hamarosan szenvedélybeteg lett: immár Kárpátalja minden zsidó temetőjét le akarja fotózni. Eddig mintegy kétszázat „dolgozott fel”, sírról sírra, és még vagy 150 lehet hátra. A fényképeket interneten hazaküldi, ahol önkéntes munkatársai leolvassák a sírkő szövegét, és fölteszik egy honlapra.

Nyugdíjasként módja van az év egy részét amerikai otthonától távol tölteni, helyi levéltárakban kis falusi temetők pontos helyét kikutatni – amelyeket aztán gyakran nem talál meg, hiába kúszik árkon-bokron bozótosban, időnként mérges kígyókkal találkozva. Minél távolibb, eldugottabb és kisebb a temető, annál kevesebb az esély, hogy fellelhető. Főleg a hegyvidéken, ahol kevés a föld és a gazdáknak, akik a kertet, szántót vagy legelőt bővíteni akarják, útban van az a néhány sírkő… Amelyeket jobb esetben arrébb raknak, rosszabb esetben praktikusan beépítenek a házukba.

Marshall megtanult valamicskét ukránul, néhány szót magyarul, így szót ért a helybéliekkel, akik útbaigazítják (ha tudják), amikor amerikai rendszámú autójából kiszállva tudakozódik. Állandó bázisát nagyszülei hajdani kis falujában ütötte föl, onnan indul portyára. Egy amerikai számára számos helyi szokás furcsa, archaikus – ezekről derűsen anekdotázva mesél a vacsoraasztalnál.

*

A konferenciát követő nap kirándulásra viszik a Magyarországról jött előadókat: összesen négy főt. Három kisebb várost érintünk, ahol hajdan népes zsidóság élt. Nagyszőlősön épp renoválják a zsinagógát, bár csak állványokat látunk, munkásokat nem. Állítólag egy Amerikába szakadt helybéli zsidó az építtető. Hogy elkészülte után mire használják az épületet, azt még nem tudják. Técsőn a főutcán álló klasszicista homlokzatú zsinagóga ma edzőterem: ott jártunkkor éppen birkózó fiúk gyúrják egymást a ma már nem látható tóraszekrény előtt. Huszton a zsinagóga szépen felújítva és zárt kapukkal vár bennünket: a szervezők elfelejtettek szólni a helyieknek. Állítólag tíz zsidó él még Huszton, ők használják (noha nyilván nem egyedül ők újították fel) a zsinagógát. A szépen kifestett épület a kaotikus állapotokat mutató főtéren áll: egy-két szép régi, de elhanyagolt ház, néhány ronda szovjet épület, egy újonnan épülő hatalmas, aranykupolás pravoszláv templom és a zsinagóga keretezi a teret, amelyet most készülnek kövezni.

Másnap reggel indulunk haza: a szervezők a szállodából egyenesen a nyíregyházi vasútállomásra visznek bennünket. A határig a magyar konzulátus autója is elkísér, ami garantálja a zökkenőmentes átjutást. A konferencia előadói VIP vendégnek kijáró elbánásban részesülnek.

Címkék:2014-09, Beregszász, Holokauszt-évforduló, Kárpátalja

[popup][/popup]