Békebeli viccek a kitért zsidókról

A 19. század utolsó éveitől fokozatosan megnőtt a keresztény vallások valamelyikére áttérő zsidók száma. Az 1910-ben 911 227 fős zsidó vallású népességhez viszonyítva az 1896 és 1918 között regisztrált 10 035 „kikeresztelkedés” jelentéktelennek tűnhet, de a kortársak számára nem volt az: a zsidók vallásváltása közbeszéd tárgya lett, így a viccekben is megjelent. Miként látták és láttatták e – zsidó? – viccek a kitérések okát és következményét?

A 20. századforduló éveinek Budapestjén a kálvinista köznemesi családból származó Eötvös Károly rendszerint az Abbázia kávéházban töltötte estéit. Az 1883-as tiszaeszlári per védőügyvédjeként országos hírnevet szerzett függetlenségi politikusnak saját törzsasztala volt a kávéházban. A vajda körül, amiként hívták, estéről-estére sokan legyeskedtek, köztük – a történet szerint – egy zsidó fiatalember, aki egy nap azzal a diadalmas bejelentéssel érkezett a kávéházba, hogy kikeresztelkedett. Kérdésére, vajon Eötvös mit gondol róla, a vajda foghegyről csak annyit felelt: „Bánja is a tenger, ha beleköpnek.”[1]

A sztori több kérdést is felvet. Mindenekelőtt persze azt, vajon a Pesti Napló című tekintélyes liberális napilap „Tarka rovat”-ában 1907-ben megírt eset megtörtént-e? Mivel erre nem ismerjük a választ, a történet műfaji besorolásával is bajban vagyunk. Mivel is van dolgunk? Egy talán kiszínezett, de alapvetően mégis valóságalapú anekdotával? Vagy csak merő kitalációval, egy anekdotának álcázott viccel? Továbbá azt sem tudjuk, hogy ki lehetett a szerző, miután a rovatban közölt, általában fővárosi pletykaként bemutatott humoros történeteket senki sem szignálta. Ekképpen viszont az is kérdéses, vajon a történetet tekinthetjük-e egyáltalán zsidó viccnek, már amennyire ezalatt általában nemcsak zsidókról szóló, de zsidók által is gyártott viccet értünk.

A korabeli humoros történetek, anekdoták, viccek szerzőségének kérdése általános probléma. Amiként ugyanis nincs információnk arról, hogy ki jegyezte le a Pesti Napló humorrovatának történeteit, úgy a kor legolvasottabb élclapjában, az 1868-tól megjelenő Borsszem Jankóban az évtizedek során közölt több ezer vicc szerzőit is csak valószínűsíthetjük, de kilétükben nem lehetünk biztosak. A problémát ráadásul az sem oldja fel, ha egy vicc szerzője egyértelműen azonosítható, mert nem tudhatjuk, vajon az adott viccet ő találta-e ki. Kételyeinket végül az sem csillapítja, ha bizonyosságot szerzünk arról, hogy a vicc ennek és ennek a tollából jelent meg először nyomtatásban, hiszen a vicc szóbeli műfaj. A Magyarországon ismert zsidó viccek többsége (minimum) közép-európai volt. Sigmund Freudnak a viccekről szóló tanulmányában (1905) közölt és Freud által galíciaiként bemutatott viccek nagy részét a Borsszem Jankóban is megtaláljuk – magyarországi viccként.[2] A viccek vándoroltak, útközben olykor kissé átalakultak, eredeti szerzőjük kiléte, ha volt is ilyen egyáltalán, ugyanúgy megállapíthatatlan, mint a népmeséké.

Annyi mindazonáltal feltételezhető, hogy a kelet-európai zsidóság körében játszódó, már a 19. század elején-közepén lejegyzett adomák java része valóban zsidók agyából pattant ki. Ami viszont a századfordulón közszájon forgó, nagyvárosi környezetben játszódó, zsidó vallású vagy származású bankárokat, ügyvédeket, orvosokat, művészeket, bohémeket, kiskereskedőket felvonultató vicceket illeti, ki tudná ezt legalább relatív bizonyossággal megállapítani? Márpedig ha erre nem vagyunk képesek, aminthogy nem vagyunk, úgy kérdésesnek tűnhet, vajon a feltételezetten „zsidó” viccek alapján mennyi értelme van fejtegetésekbe bocsátkozni a zsidó pszichéről vagy a modern zsidó identitásról, ahogy ezt például Freud is tette.[3]

A viccek efféle kategorizálási kísérleténél érdekesebbnek tartom a kérdést, vajon egy adott témát illetően mire fókuszáltak a korabeli viccek, amelyekről annyit okkal feltételezhetünk, hogy a legáltalánosabb vélekedéseket, legelterjedtebb nézeteket rögzítették és tükrözték – ha görbe vagy akár hamis tükörben is. Az alábbiakban arról nyújtok rövid áttekintést, hogy a dualizmus utolsó évtizedeiben melyek voltak a kitért zsidókról szóló viccek főbb üzenetei.

Az áttérését Eötvös Károlynak bejelentő fiatalember története abból a szempontból is adekvát kezdés, hogy bár közvetetten, mégis egyértelműen jelzi a korabeli társadalom általánosan osztott meggyőződését, miszerint a felekezetüket elhagyó zsidók nem azért keresztelkedtek meg, mert meggyőződtek arról, hogy Jézus személyében eljött a Megváltó. A tény ugyanis, hogy vallásváltását a fiatalember sietett elújságolni kávéházi ismerőseinek, egyértelműen arra utal, hogy ezt nem vallásos meggyőződésből fakadó, spirituális útkeresését nyugvópontra juttató megtérésként élte át.

A kitérés okaira fókuszáló viccek szembetűnő sajátossága, hogy szinte kizárólag a vallásváltás hitbeli őszintétlenségét figurázták ki, ám azzal nem foglalkoztak, vajon a vallási meggyőződés nélkül áttérő zsidók ez esetben mégis milyen okból szánták rá magukat arra, hogy szakítsanak felekezetükkel. Ami a vallási meggyőződés hiányát illeti, ezt a Borsszem Jankó által az 1882-es évre kiadott naptár Simi, a konvertita című vicce egy a korabeli sztereotípiáknak megfelelően „zsidós” kinézetű diákkal példázta, aki hittanórán a katolikus pap kérdésére, miszerint tudja-e, hogy az Üdvözítő az emberiségért halt meg, azt feleli: azt se tudta, hogy beteg volt…[4] 1893-ban a Pesti Hírlap közölt egy szerkesztőséghez intézett névtelen levelet, amelynek szerzője azon morfondírozott, vajon kitérjen-e. A „szerkesztői üzenetek” írója – feltehetően a (nem zsidó) felelős szerkesztő Kenedi Géza – válasz gyanánt egy viccel szolgált. Három megkeresztelkedett zsidó meséli egymásnak, hogy ki miért tért át. Vallomása szerint az első azért váltott vallást, hogy elvehessen egy keresztény lányt. A második azzal indokolja tettét, hogy a keresztlevél felmutatása szükségszerű feltétele volt középiskolai tanári kinevezésének (amit a Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium a zsidó vallású tanárjelölteknek még e liberális korban is köztudottan szűkmarkúan osztogatott).[5] A harmadik ellenben azt állítja, ő bizony vallásos meggyőződésből lett keresztény. Mire az első kettő: „Mondj ilyet egy gójnak (kereszténynek), de ne nekünk.”[6] A szerkesztő által „lipótvárosiként” – vagyis a főváros jómódú zsidó polgári rétegének szüleményeként – bemutatott adoma valójában a közép-európai zsidó kultúrkör klasszikus, számtalan változatban ismert vicce, amely több zsidó viccgyűjteményben megjelent, így Yehoshua Hana Ravnitzki Yidishe vitsn (Zsidó viccek) című jiddis nyelvű, New Yorkban 1921/22-ben megjelent gyűjteményében.[7]

Szintén klasszikus a frissen katolizált, ám ennek ellenére pénteken jóízűen libát fogyasztó konvertitáról szóló vicc, aki a böjt megszegése miatt őt felháborodottan megrovó papnak legnagyobb nyugalommal kijelenti: amit eszik, az nem is liba, hanem hal – éppen annyira hal, amennyire ő katolikus. A Pesti Naplóban 1908-ban olvasható vicc 1912-ben a Bródy Miksa, Tábori Kornél és Szomaházy István által jegyzett Börzehumor című könyvecskében is megjelent.[8] Emellett úgyszintén megtalálható külföldi viccgyűjteményekben, így Avraham Alter Druyanov A viccek és szellemességek könyve címmel héberül Tel Avivban 1980-ban kiadott háromkötetes műben – ahol egyébként német zsidó viccként szerepel…[9]

A kitérés okára vonatkozó századfordulós viccek között további két, ugyancsak az őszintétlen áttérés illusztrációjának tekinthető motívum merült fel. Az egyik arra élezte ki a csattanót, hogy a zsidót a legjelentéktelenebb indok is könnyűszerrel a keresztvíz alá hajthatja. Kubán Endre Kósere snókesz. Zsidó adomák címmel 1912-ben megjelent gyűjteményben egy falusi zsidó elmegy a gazdához, hogy visszakérje tőle a pénzét, ámde az kijelenti: „Zsidónak nem fizetek!” Mire a zsidó: „Jól van, gazda uram, egy óra múlva visszatérek, mint református.”[10] Eltekintve most attól, hogy a vallásváltás a valós életben több hónapos folyamat volt, a vicc érdekessége annak szociológiai irrealitása. Az ugyanis valóban előfordulhatott, hogy egyes zsidók nyomós ok nélkül is a társadalmi érvényesülés szempontjából kedvezőbb keresztény vallás felvétele mellett döntöttek, csakhogy ezek között falun élő zsidók egészen biztosan nem akadtak. A másik motívum a keresztény vallások közötti választás úgyszintén pragmatikus jellegének a kihangsúlyozása volt. A régi nemesi családból származó Gracza György által 1901-ben összeállított, A nevető Magyarország című adomagyűjteményben „Simele” azzal indokolja protestáns hitre térését „Lébelének”, hogy katolikus nem akart lenni, „mert ottond már nodjon sok a zsidó”.[11]

A viccek tehát azt állították: bármiért keresztelkedtek is ki a zsidók, ezt nem vallásos hitből tették. De mi történt az áttérés után? A keresztény teológia szerint a keresztség szentségének felvétele spirituális újjászületést jelentett. A vicceknek – az egyéb forrásokkal egybehangzó – üzenete ezzel szemben azt sugallta, hogy az áttért zsidókat a társadalom nem tekintette igazán keresztényeknek, inkább olyan zsidóknak, akik áttértek. Hogy a zsidók megmásíthatatlan jelleméről vallott nézetek jóval megelőzték az áltudományos faji eszmék 19. századvégi térnyerését, ennek legegyértelműbb bizonyítéka talán éppen ennek az esszencialista percepciónak a kitért zsidókról szóló viccekben már a 18. század végén tetten érhető megjelenése. Egy 1789-ben Bécsben kiadott anekdotagyűjteményben az egyik „elmés és mulatságos” történetnek az a fergeteges poénja, hogy a „keresztyénné keresztelkedett Sidó” hiába tért át a katolikus hitre, valójában ugyanolyan pénzsóvár maradt, mint immár volt hitsorsosai.[12] Egy bő évszázaddal később ugyanezen viccelődtek. „A zsidó zsidó marad még akkor is, ha keresztvízre tartják”, vezette be kissé didaktikusan a Független Magyarország című napilap 1904. április 6-i száma a következő adomát: miután a zsidó földbirtokos a keresztelkedési szertartást követően elhagyta a templomot, a borravalóra kíváncsi sekrestyés odasúgta a templom bejárata előtt várakozó harangozónak: „Te, mennyit adott a zsidó?”[13]

A századforduló magyar társadalmába minden jel szerint már mélyen beivódott a vélekedés, miszerint a zsidó képtelen kivetkőzni lényegi zsidóságából, így nem válhat igaz kereszténnyé sem. Az előítélet erejére nézve jelzésértékű, hogy még a katolikus közönség számára kiadott kiadványokban is megjelent. A Szent Missziók Gondnoksága által tervbe vett árvaház javára Adomák és veszemék címmel 1903-ban kiadott könyvecskék egyikében egy zsidó azt kéri a keresztelő paptól, adjon neki a régi nevével azonos betűvel kezdődő keresztnevet, „hogy a pecsétnyomó gyűrűmet jövőre is használhassam”.[14] Kérdés, vajon a katolikus kiadvány szerkesztője belegondolt-e abba, hogy a keresztség transzformatív erejét egy zsugori zsidóról szóló történet kedvéért megkérdőjelező viccel milyen üzenetet kíván közvetíteni hívő olvasói felé.

A nézet, miszerint „a zsidó” nem tud mássá válni, a Pesti Napló humoros rovatában is visszaköszönt. A napilapban 1907-ben megjelent, néhány évvel később a már említett Börzehumor című kötetben újraközölt vicc így hangzott:

„Csöndes beszélgetés a börze előtt.

Egy úr: Hallotta? A főnököm…

A másik: Mit csinált?

Az egyik: Kikeresztelkedett.

(Hosszú szünet.)

Az egyik: És a felesége, meg a két gyermeke is kikeresztelkedett. Mind kikeresztelkedtek, az egész család.

(Hosszú szünet.)

A másik (csöndesen): Igazi zsidó tempó.”[15]

Adódik a kérdés: mi értelme elhagyni a zsidó vallást, ha a kikeresztelkedett zsidót nem tekintik másnak, mint olyan zsidónak, aki kikeresztelkedett? A vallásváltás ellen szavukat felemelő rabbik és felekezeti sajtóorgánumok pontosan erre, vagyis a kitérés hiábavalóságának a hangsúlyozására alapozták érvelésüket. E hiábavalóságot és a zsidó testi másság legláthatóbbnak vélt jelét a cionizmus egyik előfutára, a német szocialista Moses Hess (1812–1875) már 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című könyvében összekötötte. A keresztvíz nem védelmezi a zsidókat a németek gyűlöletétől, írta Hess, hiszen „a zsidó orrokat nem lehet megreformálni”.[16]

A gondolat vicc formájában a Borsszem Jankó 1894-es évfolyamában is felbukkant:

„Sime Fleckseif. – Mit holok? Te kikürüsztülküdtél tigedet?
Smáje Fensterglas. – Igenis, kikürüsztülküdtem engimet.
S. FI. – És mi indította tigedet ere о barzasztú lépésre rá?
Sm. FI. – Hát о … mekjűzűdés!
S. FI. – Hm! De őzért zsidú faksz te morodni tavápra is. Én esztet о te oradrul alvasok le.”[17]

Tizenegy évvel később a Heltai Jenő szerkesztésében megjelenő Fidibusz című élclap ennél tömörebben fogalmazott:

„– Kikeresztelkedni? Minek?

– Kérlek, az emberek elfelejtik, Isten megbocsát…

– De az orr megmarad!”[18]

***

Függetlenül attól, hogy kinek milyen orra volt, az áttért zsidó számára nemcsak az volt a kérdés, hogy kortársai miként tekintenek rá, hanem az is, vajon jómaga mit kezd zsidó múltjával. A viccekben is megjelenő – az empirikus kutatások által ez esetben egyébként cáfolt – közvélekedés szerint a kitért zsidó rendre antiszemita lett, így igyekezve meggyőzni keresztény honfitársait arról, hogy ő aztán már tényleg nem zsidó. „A kikeresztelkedett zsidót legjobban arról lehet, megismerni”, élcelődött 1882-ben a Borsszem Jankó, hogy a leányát zárdában nevelteti, és maga nagy antisemita”.[19] A vicc variánsa, amikor a kitért zsidó nem is annyira a zsidósággal való szakításának bizonyítása végett vált antiszemitává, hanem mert keresztény körökben ez volt a „divat”.[20] Ha pedig a konvertita nem is lett antiszemita, származását mindenesetre szégyellte, még akkor is, ha közben olykor zsidó vendéglőbe tért be ebédelni, legalábbis a Pesti Naplóban 1904-ben megjelent történet szerint:

„A dunaparti Braun vendéglő tudvalevőleg épp oly felekezeti hely, mint a filharmonikus hangverseny. Ebbe a korcsmába felekezeti különbség nélkül – csupa izraelita polgár jár, többnyire régi törzsvendég, akikkel a vendéglős bizalmas lábon áll és more patrio németül cseveg. A minap ott ebédelt bátyjával egy úriember, aki nemrégen még ősei hitéhez tartozott, de akiről köztudomású, hogy ezt a hitet újjal cserélte fel, s most ő is IX. Pius alá tartozik. Odamegy hozzá a derék Braun és megszólítja:

– Bitte Suppe gefällig?…

Felfortyant az újhitű:

– Mi ez? Hát maga azt hiszi, hogy ide csupa zsidó jár?

Körülnéz a vendéglős ravasz mosollyal gusztálja a vendégeit, aztán felel:

– Nem. Nem csupa. Jönnek kikeresztelkedettek is…”[21]

Egy másik vicc szerint vallásváltásának megbánására szintén a zsidó konyha vitte a konvertitát. A történet érdekessége, hogy a visszaemlékezéseiben azt elsütő Incze Sándor, a Színházi Élet alapító-szerkesztője azt állította, az eset a hírlapíró és színházi ügynök Marton Miksával fordult elő.[22] Ez biztosan nem stimmel, mivel a pesti bohém körökben népszerű Márton Miksa a katolikus Makay Margittal 1919-ben kötött házassága miatt lépett az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház kötelékébe, míg az alábbi adomát a Pesti Napló már 1908-ban közölte – de szolgáljon ez utolsó illusztrációként a vicc műfajának képlékenységére. A történet mindenesetre a következő:

„A börze legfrissebb anekdotája, amelynek hőse kivételesen nem zsidó. De majdnem az: kikeresztelkedett.

Már régen hagyta el ősei hitét és sok év után meglátogatja a szülővárosában rokonait. A »történtek« dacára nagyon szívesen fogadják és jó vidéki szokás szerint valósággal agyonetetik.

Tiszteletére szombaton pompás sólet is kerül az asztalra, különös gonddal elkészítve, óriási babokkal, kitűnő libanyakkal.

A kikeresztelkedett rokon az első falat után abbahagyja az evést. Csettint a nyelvével, miközben két nagy könnycsepp jelenik meg a szemében. Azután újra belementi kanalát a felséges nemzeti eledelbe és szinte zokogva sóhajtja:

– És egy ilyen valláshoz lettem én hűtlen! Meg tudtok-e nékem bocsátani?”[23]

 

Jegyzetek

[1] Tarka krónika. Az inzultált tenger. Pesti Napló, 1907. okt. 29. 13.

[2] Sigmund Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. Ford. Bart István. In: Uő: Esszék. Bp., Gondolat, 23–251.

[3] A (magyar) zsidó viccekről szóló írások közül lásd: Komlós Aladár: Három zsidó megy a vonaton. A zsidó vicc. In: Évkönyv. 1934. Szerk. Szemere Samu. Bp., Izr. Magyar Irodalmi Társulat, 1934, 227–243.; Kertész István: Gitli néni tésztája. Avagy elmélkedés zsidó viccekről. Bp., Gazdasági Média Kiadói Kft, 1993.; Cseresnyési László: Traktátus a pesti/zsidó humorról. 2000, 18 évf. 2006. 7–8. sz., 62–69.; Mary Gluck: Jewish Humor and Popular Culture in Fin-de-Siècle Budapest. Austrian History Yearbook, Vol. 40. 2008, 1–21.; Üveges Bence: Találkozik-e Freud Grünnel? Magyarországi zsidó humorérzékek 1868–1925. In: Vidéki élet és vidéki társadalom Magyarországon. Szerk. Pap József – Tóth Árpád. Bp., Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, 2016, 128–136.

[4] Drukk! Humorisztikus naptár az 1882-ik ordenáré esztendőre. Megcseleködte Nms Mokány Berczi de Bugacz et Dombszög. Bp., Athenaeum, é. n., 125.

[5] Konrád Miklós: Zsidóságon innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Bp., MTA BTK TTI, 2014, 104–139.

[6] Szerkesztői üzenetek. Kristóf. Pesti Hírlap, 1893. febr. 15. 13.

[7] Yehoshua Hana Ravnitzki: Yidishe vitsn. (1921/1922) New York, Shklarski, 1950, 28–29. Idézi: Ruth R. Wisse: No Joke: Making Jewish Humor. Princeton – Oxford, Princeton University Press, 2013, 91–92.

[8] Pesti erkölcsök. Pesti Napló, 1908. ápr. 17. 10.; Bródy Miksa – Tábori Kornél – Szomaházy István: Börzehumor, Bp., Vidám Könyvtár, é. n. [1912], 37.

[9] Todd M. Endelman: Leaving the Jewish Fold in Germany. Comments on the Papers of Elisheva Carlebach, Deborah Hertz and Alan Levenson. In: Leo Baeck Institute Year Book, vol. 40. 1995, 128.

[10] Kubán Endre: Kósere Snókesz. Zsidó adomák. Bp., Biró Albert, é. n. [1912], 11.

[11] A nevető Magyarország. Egyetemes adomagyűjtemény két kötetben. Összeállította Gracza György. Bp., Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai), 1901, I., 326.

[12] Elmés és mulatságos rövid anekdoták. Mellyeket iminnen amonnan vállogatva egybe-gyűjtött és magyar nyelven ki-adott Andrád Sámuel. I. darab. Bétsben, k. n., 1789, 272.

[13] Napról-napra. Független Magyarország, 1904. ápr. 6. 7.

[14] Adomák és veszemék. Összeállította és az építendő Ferenc József árvaház javára kiadta Dvorzsák János. A Szent Missiók Gondnokságának tulajdona. Bp., Kapucinus-Zárda, 1903, 286.

[15] Tarka krónika. Faji tulajdonság. Pesti Napló, 1907. szept. 24. 14.; Bródy Miksa – Tábori Kornél – Szomaházy István: Börzehumor, i. m. 53.

[16] Moses Hess: Róma és Jeruzsálem. Az utolsó nemzeti kérdés. Ford. Giszkalay János. H. n. [Bp.], Múlt és Jövő, 2011, 53–54.

[17] Elkeresztelési vita. Borsszem Jankó, 1894. dec. 2. 9. A zsidó Ágai Adolf szerkesztésében megjelenő Borsszem Jankónak a zsidóellenes sztereotípiákra való rájátszásáról lásd Vörös Katinak ugyanezt a viccet szintén idéző tanulmányát: Judapesti Buleváron. A „zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a magyar élclapokban a 19. század második felében. Médiakutató, 4. évf. 2003. 1. sz. 19–43.

[18] Filozófia. Fidibusz, 1905. dec. 15. 8.

[19] Fületlen gombok. Borsszem Jankó, 1882. jan. 29. 4.

[20] A nevető Magyarország, i. m. 345.

[21] Tarka krónika. A vendéglős szimatja. Pesti Napló, 1904. nov. 22. 13.

[22] Incze Sándor: Színházi életeim. Egy újságíró karrierregénye. Bp., Múzsák, 1987, 139-40.

[23] Tarka krónika. A sólet. Pesti Napló, 1908. ápr. 1. 13.