Balatonfüred zsidó arca gyerekszemmel – 1950-1960-as évek

1949-ben két, Füredre visszaköltözött holokauszt túlélő gyerekeként születtem, akik a háború előtti családjukat teljesen elveszítették.

 

Apám, Oblatt Sándor évtizedekig a Liszt Ferenc utcában lévő, ortodox felügyelet alatt működő zsidó üdülő vezetője volt amellett, hogy korábbi szőlőtermelő és borgazdaságának megmaradt szilánkjait és romjait próbálta működtetni. Ő volt a háború előtti – akkor jelentősnek számító – Hitközség elnöke. Budapesten kívül akkoriban üdülőhelyen egyedül Füreden volt kóser konyha, így aki vallásos volt, és nyaralni akart, csak ide jöhetett. Így aztán – mivel nyáron a nap nagy részét az üdülőben töltöttem – mindenkit ismertem a vendégek közül, elsősorban persze a korosztályomba tartozókat, és különösen a lányokat. A 22 kétágyas szoba mellett volt egy toronyszoba is, ahol a mindenkori Rabbiképzősök és a hozzájuk csapódó, sokszor furcsa figurák laktak, sokszor dorbézoltak, apám gyakori morgolódását kiváltva. Néhány név, akikre emlékszem: Csuló, Beer Iván, Zucker István, Lefkovics Péter, Landeszman Gyuri, Tepper Tomi, a Lőwy testvérek és sokan mások. Jellegzetes és minden évben előkerült figura volt az Anna Frank Gimnázium matek tanára, Kuti Tibor. Arról is nevezetes volt, hogy a legkülönbözőbb és nagyon kreatív módszereket talált ki a strandra való belógásra, majd órákig ült a vízben, mondván, hogy ez a legjobb fogyókúra, mert így kalóriát lehet veszíteni. Persze egy dekát sem fogyott, de az ideológia kiváló volt.

Nagyon sok vallásos család, különösen a jobb módúak, nem az eléggé régimódi üdülőbeli elhelyezést vették igénybe, hanem a környékbeli házakban béreltek szobát, és étkezni jártak be az üdülőbe. Emlékszem a szőnyeges Ungár családra, a Weisz családra, az Oblatt családra, a Katz családra Debrecenből, Bécsből az Elefant családra. Talán azért éppen rájuk, mert gyönyörű lányaik voltak. Például Weisz Zsuzsi, akit apám Vízlopónak becézett, mert folyton jött át a szemközti Szénási villából kancsó vízért. Nemrég látogatott meg Párizsból, és lapoztuk fel az emlékkönyvünket. Oblatt Vera és Jutka híres szépségek, minden fiú bolondult értük. Távoli rokonom, Burger Péter, Vera elkápráztatására még a Tamás-hegyen lévő borospincénknél lévő 18 méter mély kútba is bemászott, hogy felhozzon valami beleesett tárgyat.

A napok általában úgy teltek, hogy a strandon, a mai Esterházyn, a jellegzetes fűzfa alatt gyülekeztünk 10-11 óra tájban. Nagy mezítlábas foci derbik voltak a homokban. Schőner Frédi egyszer úgy lerúgott, hogy kificamodott a lábujjam, azóta nem focizok, de azért barátok vagyunk. Az üdülő alatti utcában volt a KIOSZ üdülő, ez a maszekok szervezetének akkori mértékkel luxus üdülőháza volt. Nagyon sok zsidó család is nyaralt ott. Kötősök, plasztik táskások, autó visszapillantó tükrösök, butikosok. Az ő gyerekeik is hozzánk csapódtak. Ennek a fűzfa alatti zsidó „sátornak” nemzetközi híre lett. Az akkori Csehszlovákiából és Jugoszláviából sok fiatal jött ide nyaralni, és több, végül házasságba torkollott kapcsolat itt indult. Lackó Gyurira, Donát Beára, Wassermann Sanyira, Jonap Verára, Kovács Marikára emlékszem. Ebéd az üdülőben szigorúan 13 órakor volt, az ott étkezők ilyenkor eltűntek, majd jöttek vissza három körül. Hatalmas vitapartik is kialakultak, volt néhány hangadó, akiknek mind hangerejük, mind meggyőző képességük kiemelkedett. Mint később kiderült, az Államvédelmi Hatóság ezt a csapatot folyamatosan és intenzíven megfigyelte cionista szervezkedés gyanúja miatt. Tény, hogy Izraelről ott sok olyan dolgot lehetett megtudni, amelyekhez más forrásokból nem jutottunk hozzá. Sokan ott lettünk meggyőződéses cionisták.

Az üdülő nyitva tartása alatt minden reggel és este volt minjen, péntek este szombatfogadás és szombaton tóraolvasás. A tíz férfi általában összejött. Május végétől, június elejétől az őszi ünnepekig volt nyitva a ház, sokszor Jom Kippurral zártak és Szukkotra már nem jött össze a nyaraló társaság. A kóserságra Grünwald néni ügyelt, az ő férje Grünwald Jenő, úgy emlékszem, az Anna Frankban tanított, nagyon vallásos ember volt. Nála családi hagyomány volt – és ezt konzekvensen be is tartotta – hogy Ros Hasana és Jom Kippur imái alatt végig állva imádkozott, egész idő alatt egyszer sem ült le. Amikor beteg lett, ezt a szokását konokul megtartotta, aggódtunk érte. A gabe Pollák Izidor volt, ő ügyelt arra, hogy a megfelelő imahelyeken a tóraszekrény ki legyen nyitva és be legyen zárva. Ha valami nem stimmelt, elkezdett kiabálni: pszihe-pszihe. Testvéremmel, Csisztával az ünnepeken mindig hiányoztunk az iskolából, szülői igazolással, valami betegségre hivatkozva. Óvatoskodva mentünk otthonról az üdülőbe, nehogy meglássanak bennünket, hogy nem az ágyat nyomjuk otthon, hanem a településen császkálunk. Augusztusi gyerek lévén, a barmicvámat is az üdülőben tartották a szüleim. Nagy volt bennem a drukk, nehogy belesüljek a felolvasásba, szüleimben meg a büszkeség, hogy idáig eljutottunk.

A jobbmódú maszekokból éveken át összeállt egy csapat, akik Pészahra kibérelték az üdülőt, kikaserolták mindkét konyhát, felfogadták a nyári személyzetet, itt szédereztek és töltötték az egész Pészahot. Néha nagyon hideg volt, mert az épületben nem volt fűtés, de ennek ellenére élvezték a közös ünneplést. A speciális felügyeletet Lux úr adta. Testes, nagyhangú, vicces ember volt, tartott tőle a személyzet, de azért mindenki szerette.

Az üdülőn kívül Balatonfüreden nem volt aktív zsidó élet. Május 16-a környékén, ami a ’44-es deportálás évfordulója volt, apám Pollák Izidorral és néhány Budapestről erre az alkalomra ideutazott túlélővel, vagy rokonaikkal kimentek a gyönyörű kilátású temetőbe, ahol egy emlékfalon sorakoztak a meggyilkoltak nevei. Általában ott voltak az Oblatt lányok, Sári és Bözsi gyerekeikkel, Burger Petivel és Vázsonyi Tomival, Vezér Vera fiával, Bellák Tomival, Singer Boriska nevelt lányával, Sajó Zsuzsival és néhány számomra ismeretlen személy. Öcsémmel együtt nekünk is menni kellett, nem értettem, hogy miért. Merthogy a szüleim nekünk soha, egyetlen szóval sem meséltek a korábbi családjaikról és a szörnyűségekről, amiket átéltek és a veszteségeikről. A Holokauszt a mi életünknek egészen felnőtt koromig nem volt része, utána annál inkább. Érdekesség volt még a Pészah, amikor apám a nekünk szükségesnél jóval több maceszt rendelt, és azt elajándékozgatta üzlet-barátoknak és ismerősöknek, akik ezt örömmel vették, később szinte el is várták.

A nyári időszakon kívüli napok szinte mindegyikén apám 17:30-kor odaült a rádió elé, és a 33,3 m-es rövidhullámon megpróbálta befogni a Jeruzsálem Hangja adót Izraelből. Nagy sikerélmény volt, amikor meghallottuk az ismerős bemondó jellegzetes hangját. Milyen távoli és elérhetetlen világ volt ez akkor számomra ott Balatonfüreden, ma meg három járatpár repül naponta! Utána persze jött a Szabad Európa adó keresése, általában a 49 m-en jött be nagy zavarások közepette.

Téli péntek estéken oda kellett ülnöm apám mellé a nagy ebédlő asztalhoz, és végighallgatni, ahogy elimádkozza a minjenen kívül elmondható péntek esti imákat, majd vacsora után bencsolás következett. Akkor nem éreztem át, hogy ez a mozzanata az akkori mindennapjainknak mennyire mélyen meghatározó lesz egész életemben, és mennyire jellemzően magyar vidéki és Holokauszt-következmény, amire mindig emlékeznünk is kell, de ami alapja lehetett egy új, büszke zsidó identitás kialakulásának-kialakításának.

*

Utóhang: ezek az élmények sokban hozzájárultak ahhoz, hogy az elhagyatott és romos balatonfüredi régi zsinagóga gyönyörűen felújításra került, és benne ma már három digitális kiállítás várja egész évben a látogatókat.
Zsidók és csúcstechnika: Einsteintől Freudon át Zuckerbergig;
Zsidók és művészetek: Chagalltól Spielbergig;
Zsidók és sport; Hajós Alfrédtól Petschauer Attilán át Garri Kaszparovig.