Az újpesti rabbi antiszemita fia

Avagy zsidó öngyűlölet Tiszaeszlár idején

Talán nem a legjobb gondolat azzal kezdeni egy cikket, hogy tárgya marginális jelenség. A zsidó öngyűlölet kapcsán társadalomtörténeti szempontból elsősorban mégis ezt hangsúlyoznám. Ha valóban az ebbe a kategóriába sorolható személyeket nézzük, vagyis nem a zsidók akár vehemens – de velük azonosuló és értük szóló – zsidó kritikusait, hanem a tőlük elhatárolódó, sorsuk iránt legjobb esetben indifferens és róluk a nyilvánosság előtt szélsőségesen negatívan nyilatkozó zsidókat, úgy egyértelműen elmondható: olyan patológiáról van szó, amelynek illusztrálására még abban az országban, ahol legtöbb áldozatát szedte, vagyis Németországban sem tudnánk néhány tucat esetnél többet felidézni.

A téma mégsem jelentéktelen. Az antiszemitizmus vizsgálatának szempontjából kifejezetten hasznos, mivel pontosan mutatja egy adott ország zsidóellenességének mértékét. Az öngyűlölő zsidó, noha gyűlölhette a megérzése szerint kiirthatatlanul önnönmagában rejlő és utálatosnak ítélt „zsidóságát”, elsősorban mégis a többi zsidót gyűlölte, akik miatt ő sem menekülhetett a többségi társadalom által rásütött zsidó bélyegtől. A legtöbb esetben keresztvízzel is meglocsolkodott öngyűlölő zsidó nyilvános antiszemita kirohanásai azt a célt szolgálták, hogy a keresztény társadalom előtt, amelynek befogadására oly hőn vágyott, minél eklatánsabban bizonyítsa az eredeti közösségétől való végleges és visszafordíthatatlan elszakadását. A hajlam e nyilvános deszolidarizációra annál gyakoribbnak mutatkozott, minél intoleránsabb volt egy adott társadalom a zsidó mássággal szemben. Magyarországon a zsidó öngyűlölet gyakoribb jelenség volt, mint Angliában vagy Franciaországban, de jóval ritkább, mint Németországban vagy Bécsben. Európai összehasonlításban ez egyben a magyarországi antiszemitizmus mértékének is hű mutatója a hosszú 19. század során.

A zsidó öngyűlölet kutatása végül azért is fontos, mert az egyedi esetek vizsgálata rámutat arra, hogy az általánosításokon túl az elméleti sémáknál mennyivel bonyolultabbak, gyakran érthetetlenek az egyes emberek tényleges döntései. Példa erre az alábbiakban bemutatott életút, amely nem a főszereplő személyének köszönheti rendkívüliségét, hanem önképe kibogozhatatlan misztériumának.

 

I.

Az 1855-ben született Szterényi Bertalan apjával, Stern Albert újpesti főrabbival és testvéreivel 1881-ben magyarosította a nevét. Mivel a hozzá hasonlóan szenvedélyes és szenvedélyesen konfliktuskereső rabbi apja történetéhez hozzátartozik, hogy mind a hat gyermeke kikeresztelkedett, elöljáróban érdemes őt is bemutatni. Az 1826-ban született Stern/Szterényi Albert a pozsonyi és óbudai jesivában tanult. 1867-ben Újpest rabbija lett. Viszonya idővel megromlott a hitközséggel, amely elutasította radikális reformterveit, végül 1884-ben elbocsátotta. Erre Szterényi szervezkedni kezdett egy saját egyház, a Budapesti Reformált Izraelita Egyház létrehozása érdekében. Számára a „vallásos haladás”, amint röpiratából kiderül, egyet jelentett „a nemzettel való egybeolvadással”. Egyháza hitelveiből kiiktatta az étkezési törvényeket, a munkától való tartózkodást szombaton és ünnepnapokon, feltételessé tette a körülmetélést, és elvetette a Talmud és a rabbinikus irodalom autoritását. 1885 februárjában Szterényi megalapította a Budapesti Reformált Izraelita Hitközséget. Alapszabályait jóváhagyás végett beadta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, amely a neológ vezető körök megdöbbenésére jóváhagyta „reformált” hitközségének alapszabályait, vagyis engedélyezte működését. A korszak legolvasottabb neológ lapja, az Egyenlőség megbotránkozott a minisztérium döntésén, de amint kesernyésen megjegyezte: „No de sebaj, majd kisegít bennünket ebből is a közöny.” Hogy valóban a közöny segített-e, vagy valami más jött közbe, azt nem tudni, mindenesetre Szterényi hitközségéről egyetlen későbbi hírt sem találtam. Valószínűleg meg sem kezdte működését. Lelki vezetésére Szterényi Albertnek egyébként sem maradt sok ideje. Elméje elborult, 1888 májusában a lipótmezei tébolydában halt meg.

Szterényi Bertalan pályájának kezdetei homályba vesznek. Színrelépése a tiszaeszlári vérvád és az azt követő országos antiszemita válság idejére esik. 1882–1883-ban, vagyis már 27–28 éves korában rendszeresen publikált az Újpesti Közlöny című hetilapban, amelynek öccse, az utóbb miniszteri rangig és bárói méltóságig jutó Szterényi József volt az egyik szerkesztője. 1883 novemberének végén az újpesti zsidó hitközség elnöke, Friedmann Ármin által ellene indított sajtóper tárgyalásán azonban (nőtlen) iparosként mutatkozott be. A per előzménye, hogy Friedmann Ármin a hitközség képviselő-testületi ülésén kijelentette, miszerint Szterényi Albert főrabbi fia „Újpest legnagyobb antiszemitája”. Erre Szterényi Bertalan a fővárosi lapokban uzsorával és orgazdasággal vádolta hitközsége elnökét.

A bírósági tárgyalásról beszámoló hírlapok közül többen megjegyezték, hogy Szterényi Bertalan Újpesten antiszemita hírében áll. A vádra Szterényi Bertalan a Függetlenség című antiszemita napilapnak küldött, 1883. december 4-én közölt írásában válaszolt: „Hát mit csűrjek, csavarjak, mit dementáljak, tagadjak! Igenis, én antiszemita vagyok zsidó létemre, […] antiszemita, ki a zsidóknak szennyes és bűnös üzelmeit a nemzetre nézve veszélyes[nek] és kárhozatosnak tartom; antiszemita, ki a szívtelen zsidó uzsorát és lelketlen fosztogatást a magyar haza és népére végzetesnek látom. […] És mert hazámat sokkal inkább szeretem s nemzetemhez sokkal szívósabban ragaszkodom, hazám felvirágzását és anyagi gyarapodását és nemzetünk fokozatos fejlődését-erősbödését pedig sokkal inkább óhajtom, mintsem anyagi és erkölcsi megrontását a zsidóság által helyeslőleg engedni hagynám, szükségképpen engesztelhetlen gyűlölője kell, hogy legyek én is, mint volt Damjanics, saját fajomnak, a zsidóságnak.” Hogy zsidó létére antiszemita lett, ez Szterényi szerint csak látszólag volt „furcsa”, valójában egyszerűen haza- és igazságszeretetéből, illetve a zsidó „faj” utálatos természetének felismeréséből fakadt. „Mert egy faj, melyben a tisztesség, becsületesség, jellem és az emberi nemes érzésnek legparányibb szikrája csak elvétve fedezhető fel, egy olyan faj, mint a zsidóság, emberi számba komolyan nem vehető.” Szterényi szerint a zsidóság számára „két alternatíva” kínálkozott. „Vagy megtérni és tiszta emberi erkölcsöket és nemes tulajdonokat azon jeligével »szeresd felebarátodat mint tenmagadat« felvenni, vagy moraliter ki- és elpusztulni.”

Szterényi Bertalan itt csak röviden idézett vádjai nem tértek el a korabeli antiszemita toposzoktól. A „zsidó kérdés” megoldására vonatkozó javaslata sem volt eredeti, aminthogy abban sem tért el az úgyszintén áttérést javasló antiszemita kortársaitól, hogy hozzájuk hasonlóan ő sem vette észre érvelése önellentmondását: a mindent orvosló vallási megtérést és ezzel a „nemes tulajdonok” felvételének lehetőségét egy olyan, szerinte velejéig romlott faj tagjainak kínálta fel, akiktől emberi mivoltukat is elvitatta. Írásának rendkívülisége tehát nem tartalmában rejlett, hanem hangnemében, a korabeli antiszemita szövegekhez képest is szokatlan vehemenciában, és persze a tényben, hogy a szerző maga is zsidó volt. Ám talán mondani sem kell: hogy „faja” általa sokat emlegetett lényegi romlottságát önnönmagának hogyan sikerült levedlenie, erről Szterényi nem számolt be.

A Függetlenség két nappal későbbi, 1883. december 6-i számában Szterényi Bertalan újabb írással jelentkezett. A napilap Nyílttér rovatában megjelent, szüleihez intézett levélből kiderül, hogy utóbbiak kitagadták. Bertalan ezt szívből sajnálta, de nyomban leszögezte: „Elveimet, melyekben tántoríthatlan vagyok, azért feladni nem fogom.” Ezt követően egy háromrészes, a Függetlenségben 1883. december 11-e és 1884. január 20-a között megjelent cikksorozatba fogott, hogy megválaszolja a kérdést, vajon a munkát mindig kerülő zsidóság hogyan jutott olyan „immenzis vagyonhoz”. Indulatait nem hűtötte, hogy december 16-án egy újpesti utcán rátámadtak és alaposan helybenhagyták. Szterényi felismerte egyik bántalmazóját, bizonyos Reisz Zsigmond géplakatost, és feljelentést tett ellene, valamint vélt felbujtói ellen, akik szerinte nem voltak mások, mint az újpesti hitközség elöljárói. A IV–X. kerületi járásbíróság Reisz Zsigmondot háromnapi fogházra ítélte, a felbujtással vádolt hitközségi vezetőket bizonyíték híján felmentette.

A cikksorozatban a korábbinál is plasztikusabban kidomborodott a zsidókat a keresztény magyarokkal szembeállító, és magát ez utóbbiak közé soroló Szterényi tudathasadása. Második cikkében úgy ítélte, hogy amíg a csőd és hamis bukás nem lesz szigorúan rendszabályozva, addig Magyarország „zsidóország” marad, amelyben „mi magyarok csak az állam teher-szekerének igavonói gyanánt szolgálunk”, hacsak „nyers erőszakkal őket hazánkból ki nem korbácsoljuk”, amit sem a törvény nem enged, „sem keresztény hitünkkel össze nem fér”. (Kiemelések tőlem. K. M.) Az ekkor még zsidó vallású Szterényi harmadik cikkében azt taglalta, hogy míg a keresztény magyar nemzet, amelyről többes szám első személyben beszélt, igyekszik kiépíteni egy szilárd, független hazát, addig „ők”, vagyis a kozmopolita „zsidó faj” a magyarok elpusztítására törekednek. Végszóként a következőt javasolta a zsidóknak: „Tanuljanak tőlünk tiszta erkölcsöket, felebaráti szeretetet és akkor szent lesz köztünk a békesség.” Ha viszont a zsidók nem hajlandók „jobb útra térni”, konkludált Szterényi, úgy „a nemzet kötelessége, hogy módokról gondoskodjék, mellyel őket megtörje”.

A fővárosi napilapok 1884. augusztus 5-án adták hírül, miszerint Szterényi Bertalan az újpesti katolikus templomban felvette a keresztséget. Ugyanezen a napon Szterényi újabb cikket közölt a Függetlenségben. Áttérésének indoklását rövidre fogta. „Ismert szűkebb családi származásomnál fogva, mely iránt kegyelettel lenni tartoztam és így irányában kötelességeim is voltak, csak most juthatott az a szerencse osztályrészemül, hogy azon gyűlölt és a nagy világba konkolyként elszórt fajnak vallási kötelékéből kilépjek, melyet zsidóságnak nevezünk, nehogy magyarságom és hazafiúi szeretetem vallásom által csorbát szenvedjen.”

Cikke valódi tárgyát nem áttérése képezte, hanem immár volt hitfelei állítólagos reakciója és az ebből szerinte levonható tanulság. Hogy egy keresztény kárhoztassa embertársát, mert vallást vált, „arra mi példát a modern keresztény világból nem ismerünk, de nem ismerünk különösen mi magyarok, kik mindenekelőtt hazafiak és magyarok vagyunk”, vezette fel egzaltáltságában minden eddigi írását meghaladó kirohanását, amelyet így folytatott: „De nem úgy a zsidóság; ez, mint a társadalomban egy külön kasztot képező, a magyarság és hazafisággal közösséget nem valló, idegen aspirácziókat tápláló, a nemzet által neki nyújtott testvéri jobbot sajátságos és átörökölt embertelen tulajdonaik megtarthatásáért visszautasítandó, gyengéd és forró érzelmeket a szívben a magyar hazáért tartogatni nem akaró, a nemzettel való amalgamazatiótól visszariadó, érző emberi tulajdonokat elsajátítani és magyar alakot ölteni nem hajlandó faj, bolondként őrjöng, vadállatként ordít, mérgében dühöng, bosszújában szitkoz[ódik] és átkoz, midőn egy zsidó felekezetben született, öntudatos, önérzetes, hazafias egyén elhagyja Mózes és prófétáinak szellemét, az önzést, rebacht és csalást jelvényező zászlót és átlép azon az egész világot uraló és emberi humanizmusra tanított hatalmas táborba, melyen a kereszténységet jelképező szűz fehér lobogó leng.”

Noha már korábban is kapott eleget a zsidóktól, amiért a haza érdekében sorompóba lépett ellenük, panaszolta Szterényi, „az korántsem volt annyi, a mennyit két nap óta megemészteni kénytelen vagyok, a mióta ritualiter a keresztény hitet és szentséget felvettem. Minden lépten nyomon ellenem fenyegető szavak bombaként dobatnak, utczákon, tereken, nyilvános helyiségekben az invektívák ellenem mint szórlevegekből (sic!) szóratnak, jellemem, becsületem a legnemtelenebb és legaljasabb módon megtámadtatik, hagymaszagú kolera baczilusokkal inficziált levegővel telt levelekben kárhozó átkok röpíttetnek felém.” Egy előnye mindennek mégis volt, tudniillik az a „szomorú” tanulság, amelyet „az embertelenségnek kóros, gyógyíthatlan nyavalyájában szenvedő zsidóság” eljárásából még a zsidók által lefizetett filoszemiták is levonhattak: „Ezen eljárásból megtanulhatják, miképpen a zsidó mindenképpen zsidó és nem magyar.”

A végső és Szterényi által megválaszolatlanul hagyott kérdés persze az, vajon meglátása szerint miként szabadulhatott meg a zsidók „átörökölt” tulajdonságaitól, miként gyógyulhatott ki a zsidóság „gyógyíthatlan” embertelenségéből és miképpen válhatott magyarrá, ha – amint írta – „a zsidó mindenképpen zsidó és nem magyar”. Ha a gond a zsidó fajból eredt, vallása által magyarsága miképpen szenvedhetett „csorbát”, vagyis mi értelme volt kilépnie e „fajnak vallási kötelékéből”?

 

II.

Szterényi Bertalan antiszemitizmusa nem csupán végtelen vehemenciájában volt egyedi, hanem rövid időtartamában is. Áttérése idején érte el tetőfokát, ám nem sokkal utána véget is ért. 1884 augusztusában indított Újpest című hetilapjában Szterényi még bőszen zsidózott. A lap „a hazánkat megrontani és nemzetünket földönfutóvá tenni akaró, gyalázatos ügyletekkel a hatalmat magához ragadott zsidóság” elleni harcot tűzte zászlajára. A zsidók, jelentette ki a rabbi fia, „a föld felületéről kipusztítandók, kiirtandók”. Programadó cikkében Szterényi „az újpesti keresztény közönség és polgárság” támogatására számított, de ez elmaradt. Az újpesti hitközség vezetői által ellene indított becsületsértési perben négyhavi börtönre ítélt Szterényinek 1885 februárjában meg kellett válnia lapja szerkesztésétől. Szabadulása után már hiába próbálta fellendíteni lapját, az Újpest utolsó száma 1885. június 21-én jelent meg. Ezzel Szterényi Bertalan antiszemita korszaka is lezárult.

Neve ezt követően az 1890-es évek elején bukkan fel, mégpedig az 1880-as évekbeli antiszemita kirohanásaira anno egy szóval sem reagáló Egyenlőség hasábjain. Szterényi Bertalan, hozta hírül az Egyenlőség 1892 nyarán, beperelte Weisz Dánielt, a Zsidó Híradó című ortodox hetilap szerkesztőjét, amiért ez nem fizette ki a lapjába írt cikkeit. A hitetlenkedők számára az Egyenlőség külön megjegyezte: a VI. kerületi járásbíróság levéltárában mindenki megtekintheti a perre vonatkozó, 1891/1414. szám alatt kelt aktacsomagot. Az ortodox lap szerkesztője elismerte, hogy a Szterényi Bertalan által megjelölt cikkeket valóban utóbbi írta, csak azt tagadta, hogy ezekért fizetés járt volna. Szerinte a cikkeket Szterényi szívességből írta. Szterényi Bertalan lelkének rejtelmeivel az Egyenlőség nem foglalkozott, a hangsúlyt nem radikális reformrabbi fiából antiszemita konvertitává, majd egy ortodox zsidó lap szerzőjévé vált Szterényire helyezte, hanem az ortodox hetilap szerkesztőjének ostorozására.

Az 1900-as években Szterényi különféle szaklapok szerkesztőjeként kereste a kenyerét. Személyével zsidó vonatkozásban 1909-ben találkozunk újra. Miután a Magyarországi Szociáldemokrata Párt napilapja az ekkor államtitkár Szterényi Józsefet bíráló cikkben a néhai Szterényi Albertet „újpesti sakternek” nevezte, Bertalan tiltakozó levelet küldött a szerkesztőségnek. Levelében megvédte az „óriási nagy modern és talmud tudományával” korának rabbijai között kiemelkedő apja emlékét és kijelentette: sírjából főrabbi atyja bizonyára elutasítaná, hogy nevét bármily módon is kapcsolatba hozzák a „származását megtagadó s szégyenlő” öccsével. Bírálatát Bertalan nem sokkal később megismételte. A háttért egy, a koalíciós kormány korrupciós ügyeit bemutató könyv által kiváltott botrány szolgáltatta. A Szterényi Józsefet ért korrupciós vádak kapcsán a Pesti Futár című hetilap 1911-ben az ekkor magántisztviselőként bemutatott Szterényi Bertalant is megszólaltatta. Bertalan itt újfent negatív fényben tüntette fel öccse áttérését, amelyet karrierizmusával magyarázott: „1889-ben, november hó elején, ezelőtt húsz esztendővel került Szterényi József a kereskedelmi minisztériumba. Józsi ki is keresztelkedett, gróf Bethlen volt a keresztapja. Azóta nem lehetett vele bírni. A kereskedelmi minisztériumba, ahogy betette a lábát, szinte érezte, hogy miféle szédületes karrier előtt áll és elrúgva magától minden családi összeköttetést, megkezdte a legcsúnyább munkát, felfelé, lefelé, ámítóan.”

Hogy Szterényi Bertalan valójában miért vált szélsőséges antiszemitává, majd miként lett zsidógyűlölőből az ortodox hetilap szerzőjévé, hogy végül – és önnön kikeresztelkedésétől függetlenül – ismételten elítélje öccse kikeresztelkedését, mindez rejtély. A Pesti Futárnak adott nyilatkozatát követően nem nyilatkozott többé a nyilvánosság előtt. Halála időpontja ismeretlen.

 

Utólagos pontosítás:

Két olvasónknak köszönhetően hősünk halálának időpontjára is fény derült!

Szterényi Bertalan „bányaigazgató” 70 éves korában, 1925. december 18-án hunyt el Budapesten, „mellkas daganat”-ban.

Ezutón is köszönöm Varga István és Bogdán P. szíves segítségét.

Konrád Miklós