Az önantiszemitizmus dimenziói II.

A Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége 1931-es ankétja.

A szerző zsidó öngyűlölet témájában írt tanulmányának második részét közöljük.

Terjedelmes és elmélyült előadásában Kecskeméti György (1901-1944), író-újságíró a zsidóság belső meghasonlásában, illetve önmaga ellen fordulásában látta az önantiszemitizmus lényegét, rögtön hozzátéve, hogy ezt a jelenséget nem tekinti azonosnak az önkritikus és önironikus megnyilvánulásokkal, hiszen az önkritikát a „zsidó erkölcsi egyéniség” nemcsak megtűri, hanem meg is követeli.[16] Az önantiszemitizmus ezzel szemben a zsidó egyéniség belső meghasonlásával, önmaga ellen fordulásával azonosítható. Álláspontja szerint nemcsak azoknál a zsidóknál jelentkeznek ezek a belső konfliktusok, akik szakítanak a zsidósággal – vagyis felrúgják zsidó vallási és közösségi kötelékeiket –, hanem azoknál is, akik „zsidónak tudják és vallják magukat”, ám mégsem tudnak harmóniában élni zsidóságukkal. Kecskeméti úgy vélte, hogy a modern, azaz „a mai európai civilizációban részes zsidóságban” alig akadnak olyanok, akik ne szembesültek volna ehhez hasonló konfliktussal. Ám ugyanerre a törvényszerűségre mutatnak rá a zsidó történelem korábbi korszakai is, hiszen mindenütt hasonló konfliktus – azaz a benső meghasonulás valamilyen formája – alakult ki, ahol a zsidóság „idegen civilizációval” érintkezett. Miután a zsidóság nép is és vallás is, minden olyan esetben, ahol „idegen etnikum veszi körül a zsidót”, megindul a zsidóság asszimilációja, „felveszi magába az egyetemes kultúra és civilizáció elemeit”, aminek következtében „belső konfliktusok egész sorával” kellett szembesülnie a gettóból kikerülő zsidóknak. Kecskeméti egyértelművé tette, hogy ezzel nem a közelebbről meg nem határozott asszimilációt kárhoztatja, vagy esetleg azt szorgalmazná, hogy a zsidóság a gettóból történt kiszabadulás után egyfajta önként választott gettóba vonuljon vissza, ugyanis mindösszesen arra akart rámutatni, hogy a modern kultúrába történő bekapcsolódással a zsidóságnak le kell küzdenie az ezen folyamatok során esetlegesen felmerülő konfliktusokat. Amennyiben a gettó elzárt világából kilépett zsidó azzal szembesült, hogy gyűlölet veszi körül, „könnyen jut el odáig, hogy a maga iránt való becsülést elveszítse.”

Kecskeméti György esszéje ennél a pontnál érkezett el Theodor Lessing zsidó öngyűlöletet bemutató kötetéhez. A nácik által 1933-ban Csehszlovákiában meggyilkolt német-zsidó orvos-filozófus, Theodor Lessing 1930-ban jelentette meg „Der jüdische Selbsthaß” című, az öngyűlölet tipológiáját felvázoló, egyúttal hat „öngyűlölő” zsidó gondolkodó (közöttük Otto Weininger) portréját megrajzoló nagy hatású könyvét. Kecskeméti Lessing tipológiája alapján mutatta be a zsidó öngyűlölet három klasszikus válfaját. Az évszázados múltra visszatekintő zsidó öngyűlölet egyik megnyilvánulási formáját a minden és mindenki feletti bíráskodás jogát önmagnak vindikáló „etikai abszolutizmus”, amely végső soron önmagát fogja felemészteni. A zsidó öngyűlölet másik útját az önmegtagadás jelentette, azaz a zsidó minden hibáért önmagát teszi felelőssé és emiatt áldozza fel önmagát. Az önmegtagadásnak tehát a megsemmisülés a következménye. Az öngyűlöltet harmadik útját „az önmagából való kivetkőzés”, a másokhoz való jellemzően külsődlegességekben megnyilvánuló hozzáhasonulás jelentette. Mindegyik út a lélek pusztuláshoz fog vezetni. Az öngyűlölet azonban leküzdhető, mégpedig oly módon, „ha elfogadjuk a zsidó életet, úgy s olyannak, amilyen, szeretettel.” Kecskeméti szerint Theodor Lessing gondolatmenete a maga teljességében csak a német zsidóság múlt- és jelen helyzetének ismeretében érthető meg, hiszen másféle történelmi utat járt be a németországi zsidóság, mint a magyarországi zsidóság. Úgy vélte továbbá, hogy a magyar zsidóságnak nem kell idegen testnek éreznie magát a hazai polgárságon belül, hiszen a 19. század folyamán a városi polgárság érzésben és nyelvben magyarrá válásában a – a németajkú bürgerschafttal szemben – a zsidóságnak igen jelentős szerepe volt.

Ebből következően nincs arra szüksége az itt élő zsidóságnak, hogy „úton-útfélen” hangoztassa magyarságát. Kecskeméti úgy vélte, hogy a világháború után Magyarországon felerősödő antiszemitizmust a jellemzően gazdasági eredetű „konkurencia-mozgalom”, nem pedig a „faji misztika” táplálta. A magyar zsidóság modern polgári társdalomban elfoglalt helye az esszéíró szerint a német zsidóság polgári társadalomban elfoglalt helyéhez képest kevesebb konfliktus forrásává vált. Mindebből azt a közeljövő által vissza nem igazolt következtetést vonta le, hogy „[H]a van is magyar antiszemitizmus, a vele való szembekerülés nem támadja meg gyökerében a magyar zsidó öntudatát és önbecsülését.” Ha történtek is hibák a múltban, azokért pedig nem tehető egyoldalúan a zsidóság felelőssé. Ám arra is figyelmeztetett, hogy a zsidó ne akarjon keresztény polgártársainál hangosabban és telibb torokkal magyar lenni, miként azt is szükségtelennek tartotta, ha a hazai zsidók megtagadnák a közösséget a világ zsidóságával, különösen a keleti zsidókkal, akikre olykor-olykor már amúgy is a „hecc-antiszemiták” szemével tekintett. A modern társadalomba belépő zsidó gyakorta arra a kérdésre sem találtak választ, hogy tulajdonképpen miben is áll a zsidósága, amikor a vallás formáit már nem tartja kötelezőnek magára nézve. A zsidóság leggyakoribb belső konfliktusa pedig erre a kérdésre vonatkozik. Kecskeméti György szerint a zsidóság pozitív tartalmára elsősorban a nevelésnek kell rámutatnia. Ez a pozitív tartalom pedig benne rejlik a prófétai eszmében, a zsoltáros érzésben, a történeti értékekben, avagy újabban a zsidóság palesztinai törekvéseiben. Az előadás üzenete világos és egyértelmű: az önantiszemitizmus legfőbb ellenszere a zsidóság pozitív üzeneteinek a nevelés általi tudatosításában rejlik.

Schächter Antal (1901-1944/1945) ideggyógyász magától értetődően lélektani szempontok alapján közelített az önantiszemitizmus problematikájához. A zsidóság olykor maró öngúny formájában jelentkező kritikai hajlamát Kecskeméti Györgyhöz hasonlóan nem azonosította az önantiszemitizmussal, hiszen az öngúny „egészséges lelki jelenség” is lehet, amennyiben esztétikai és etikai szempontból egyaránt káros dolgok ellen irányul.[17] Az önantiszemitizmus – önaverzió – jelensége az egyéni sorsokban manifesztálódó megoldatlan önértékelési krízis következményei közé tartozik. Az egyéni önértékelés alapja az adleri individuál-pszichológiai megközelítés szerint a közösségérzet, vagyis a társadalomban élő ember tudata, hogy magához hasonló emberek között élve és azok példájához igazodva ugyanúgy él, mint a többiek, egyúttal abban reménykedik, hogy sikerül elnyernie a vele egyenértékűek kölcsönösségi alapú támogatását. E közösségérzet stabilitásában viszont zavarok állhatnak elő. A közösségérzet megrendülése függhet magától az egyéntől, amennyiben „nem érzi magát a közösségre méltónak”, de lehet oka maga a közösség is, „melynek kapacitása nem alkalmas az egyén befogadására.”  Schächter véleménye szerint a „zsidó lélek” két olyan tulajdonsággal is rendelkezik – az absztrakcióra való hajlandósággal, valamint a temperamentumból fakadó tettrekészséggel –, amelyek alkalmasak lehetnek a zsidóság felé irányuló közösségérzet meglazítására. Az asszimiláció útjára lépő zsidóság ugyanakkor „nem tűri meg a saját lelkében azt a feszültséget […], mely a régi és az új példakép […] között fennmarad, kényelmetlennek, sőt tűrhetetlennek érzi és igyekszik azt valami úton-módon kiküszöbölni.” Szélsőséges esetben régi közösségével szembe is fordulhat. E folyamatok betetőzéseként alakulhat ki a zsidó öngyűlölet, azaz belső meghasonlás, „mely annál tragikusabb, minél őszintébben és mélyebben érző lelket ér utol”. A zsidó önaverziónak a megnyilvánulási formáit Schächter az öngyilkossághoz vezető öngyűlölettel, a szélsőséges életformák közötti kapkodó életvezetéssel, valamint bizonyos társadalmi csoportok életformájának a nevetségességig hasonlatos utánzásával azonosította. Lélektani szempontból arról van szó, hogy az egyén anélkül kísérli meg a régi közösségből az attól sokban ellentétes új közösségbe történő átlépést, hogy számot vetne azzal, vajon a külső körülmények és a saját lelki adottságai mennyiben teszik ezt a váltást lehetővé. Az önantiszemitizmus létrejöttében azoknak a torz nézeteknek is szerepük lehetett, amelyek a zsidó vallást zsarnoki, elavult, haladásellenes színben igyekeztek feltűntetni. Az előadó végezetül a segítség lehetőségeire és módjaira is felhívta a figyelmet. Kecskemétihez hasonlóan Schächter is „a helyes szempontok után igazodó neveléstől” remélt segítséget. Jelesül egy olyan zsidó neveléstől, amely a „zsidó lelket” képes minden helyes és méltó élethelyzetre és életfeladatra felkészíteni.

Az ankét harmadik előadója, Sós Endre (1905-1969), író-újságíró meglepő módon az önantiszemitizmust, az öngúnyt, valamint az önlebecsülést sokkal nagyobb bajnak tartotta az antiszemitizmusnál, jóllehet rövid hozzászólása elején éppen azt emelte ki, hogy személyes tapasztalatai és ismeretei alapján Franciaországban, Ausztriában, Németországban, továbbá lengyel és román földön is egyre gyakoribbak az antiszemita megnyilvánulások. [18]  Ezzel együtt úgy vélte, hogy „az antiszemitizmustól nem kell megijedni”, hiszen a zsidóság elég sokat kibírt „Jeruzsálem pusztulásától, a spanyol inkvizíción keresztül, Orgoványig.” A nyílt ellenséggel szemben viszont nehezebb legyűrni azokat, akik a saját soraikból, orvul támadják meg a zsidóságot. Sós úgy gondolta, hogy amennyiben a zsidó kultúra és civilizáció kincsei ismeretessé válnak a zsidó tömegek előtt, „akkor ezek az emberek is büszke öntudattal és felemelt fővel fognak járni.” Nemcsak az antiszemitizmus, hanem az önantiszemitizmus ellen is háborút kell tehát viselni. Ennek módja pedig nem lehet más, mint az öntudatos, hithű, önmagát megbecsülő zsidóság nevelése.

Mielőtt az áttekintés végére érnénk, egy „iker” kiadványra szeretnénk hivatkozni. Sass Irén írónő szerkesztésében jelent meg 1931 folyamán az „Önantiszemitizmus” című füzet, amelynek szerzői között találjuk a Szövetség ankétján felszólaló előadókat is.[19] Sós Endre „A gettó önkéntesei” címen megjelenő esszéje azonban eltért a Szövetség gondozásában megjelent kiadványban közzétett szöveghez képest, hiszen abból kimaradtak a hatalom kegyeit kereső zsidókat bíráló észrevételek. „A zsidók önantiszemitizmusa érvénesült a politikában is. A zsidók önlebecsülése okozta, hogy felekezetünk tagjai mindig vonakodtak a különvélemény képviselőihez csatlakozni, és majdnem mindig a hatalom urai mögé sorakoztak fel. Nagyon boldogok voltak, ha a mindenkori kormányzók kezet fogtak velük.”[20] Az „Önantiszemitizmus” című kiadvány további érdekességei közé tartozik, hogy két makulátlan, az antiszemitizmussal szemben következetesen fellépő nem-zsidó közéleti személyiség, Rupert Rezső egykori nemzetgyűlési képviselő, valamint a korábban már idézett Szász Zoltán író-újságíró esszéit is tartalmazta.

***

A Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége önantiszemitizmus ankétjának jelentősége mindenekelőtt abban láthatjuk, hogy a neológia vallási vezetői és a neológia szellemi holdudvarához tartozó gondolkodók végre – még ha kissé megkésetten is – felismerték a zsidóság körében jelenlévő öngyűlölet jelenségével szembeni szervezett fellépés szükségességét. A megkésett szembesülés első lépéseit a diagnózis megállapítása, valamint a szimptómák beazonosítása jelentette. A vitaesten elhangzott előadások, még ha eltérő szempontok és irányok alapján vizsgálták is az önantiszemitizmust, az alkalmazandó terápiát illetően egyöntetűen a csak hosszabb távú programként megvalósítható öntudatos zsidó nevelés megvalósításában látták. A további ankétokat szervező Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége aktuális és kényes kérdések nyilvános megvitatását és orvoslását tűzte zászlajára, azonban a történelem nem biztosított kellő időt arra, hogy a kívánatosnak tartott cselekvési program a maga teljességében meg is valósulhasson.

A tanulmány első része itt olvasható.

Jegyzetek

[16] Ankétsorozat a zsidóság mai problémáiról. I. Ankét az önantiszemitizmusról. Szerk.: Hevesi Ferenc – Friedmann Gyula. Budapest, OMIKE Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége, 1931. p. 5-18.

[17] Uo. p. 19-27.

[18] Uo. p. 22-31

[19] Szász Zoltán – Hevesi Simon – Rupert Rezső – Kecskeméti György – Sós Endre – Schächter Antal: Önantiszemitizmus. Szerk.: Sass Irén. Budapest, Forum Nyomdai Műintézet, 1931.

[20] Uo. p. 61.