Az első virág
„….nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat…”
Fischer Mária és Gizella
A Fischerek kiterjedt családja neológ zsidó volt. Mindenféle lehetetlen, penészes kis lakásokban élő tollal-ronggyal-ócskavassal házaló, vásározó-fuvaros, földműves-munkás férfiak; háztartás melletti fodrász, kéz- és lábápoló, vagy éppen lámpaernyő festő nők. Mindannyian szegények voltak, a nagyanyám is. Abból a kevésből, amiből éltek sok mindenre nem jutott, fényképre, virágra végképpen nem. Nagyanyámról egyetlen, már erősen kopott, elbarnult kép maradt. Egy vadszőlővel befutott fal előtt áll, mellette egy padon Gizike, a kislánya, az én édesanyám. Ez tulajdonképpen egy postai levelezőlap. Hátoldalán Bonyhád postabélyegzője és ha jól olvasom 1916- augusztusában küldte nagyanyám az édesapjának, Fischer Samunak Szekszárdra. Anyám öt, nagyanyám huszonnyolc éves volt ekkor. Kissé hosszúkás, magas homlokú arcát ritkás haj keretezi. Törékeny alakján kötényruha, fehér blúz, kezében virágcsokor. Fürkésző szemekkel, alig látható mosollyal próbálja kislányát a fotózáshoz nyugodtan tartani. A kép hátulján írja édesapjának, hogy az unokája minden vasárnap a papához vágyakozik.
1944 kilátástalanul sötét, értelmetlenül virágzó májusában a Fischer család hadköteles férfitagjai a munkaszolgálatban szenvedtek, lapot nem írtak, vagy csak nem érkezett meg. A családtól írásos emlék nem maradt, csak néhány kopott fénykép, a kevés túlélő visszaemlékezése és egy tábori kanál. Ezt Schön Pál unokatestvérünk adta édesanyámnak az én februári születésem ajándékaként. Pali, a kertész, aki szelídségét, szép reményeit, kertek ápolásába, virágok ültetésébe plántálta, akkor volt utoljára otthon. Egyetlen napot halálos útján Bor és Németország között. Egy kanala volt. Azt adta. Nagyanyám engem 1944 májusban, három hónapos koromban látott utoljára életében. Aztán elnyelte őt a gettó, majd felszállt a halálba tartó vonatra. Testvére 20 hónapos kislányával a karján ment utolsó útjára, Auschwitz poklába.
„..aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat…”
(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
Az én nagyanyámnak sírja nincsen.
2022 áprilisa óta itt egy tenyérnyi kis tábla a járdán. És a járdán most, – kő helyett – szegény, tovatűnő életének első virága, egy kis árvácska az unokájától, drága emlékére.
