Az elfeledett pogromok, 1918

Az Egyenlőség 1918. november 9-én, nem sokkal az őszirózsás forradalom után, felidézte a „magyar zsidóságnak páratlanul izgalmas” hetét. A „forradalmi események” Magyarország több pontján „anarchiához” vezettek, „a zsidók martiriumát és szenvedéseit” hozva magával. Az újság igyekezett megnyugtatni olvasóit, biztosítva őket, hogy ez a zsidóellenes erőszak csupán a feudális múlt atavisztikus maradványa, nem pedig a jövő hírnöke. A „lázas pillanatokat” egy új korszak szülési fájdalmaiként értelmezték, a „zűrzavar és rombolás” pedig csak múló pillanatok az „új és szabad Magyarország” felé feltartóztathatatlanul vezető úton.[1]

A modernkori Magyarország még soha nem tapasztalt ilyen széles körű erőszakot a zsidó lakosság ellen, még az 1848-as forradalom vagy az 1882-83-as tiszaeszlári per idején sem, amit országszerte zsidóellenes erőszakos események kísértek. De még az egy hónapig tartó önkényes fosztogatások és gyilkosságok után is, amelyek több száz közösség sokezer tagját érintették, a az Egyenlőség továbbra is hitet tett a rendőrség, a katolikus vezetés, az „egész keresztény társadalom” és a „művelt magyarság” mellett.[2]

Egy évszázaddal később olvasva ezeket a híradásokat, még mindig megdöbbentőek és szívszorítóak az őszirózsás forradalmat követő zsidóellenes zavargásokról szóló beszámolók. Az őszirózsás forradalmat gyakran nevezik „vértelen forradalomnak”, mert október 31-én egy polgári-demokrata koalíciót minden nagyobb vérontás nélkül – leszámítva Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolását – juttatott hatalomra. Az ezt követő 4-5 hónapban azonban a magyarországi zsidó szervezetek becslései szerint több mint 6000 zsidót sebesítettek vagy öltek meg, és több mint egymilliárd korona anyagi kárt okoztak a fosztogatások és rablások.[3] Az őszirózsás forradalmat „elfelejtett forradalomnak” is nevezhetnénk, mert a magyar történetírásban és a magyar kollektív emlékezetben háttérbe szorult későbbi események, a 133 napos Tanácsköztársaság, és az „ellenforradalom” miatt, amelyek felszámolták és egyben le is járatták az 1918-as forradalom emlékezetét.[4]

Az őszirózsás forradalomhoz hasonlóan az 1918 végi zsidóellenes erőszakhullámot is háttérbe szorították későbbi események, és itt elsősorban nem a Soára, az európai zsidóság tömeges kiirtására kell gondolnunk. Magyarországon a fehérterror idején (1919–21) a jobboldali, antiszemita tisztek parancsnoksága alatt álló katonai alakulatok világosan és szisztematikusan zsidókat vettek célba, fosztogatások, kínzások, nemi erőszak és mészárlások nyomait hagyva maguk után. Legalább 1500 ember vesztette életét a fehérterrorban, de egyes becslések az áldozatok számát akár 5000 főre is teszik. Az áldozatok túlnyomó többsége zsidó volt, akiket kollektíven hibáztattak a Tanácsköztársaság bűneiért.[5] Ukrajnában az orosz polgárháború (1918–20) alatt zsidók tíz-, de lehet, hogy százezreit ölték meg pogromokban. Az áldozatok számát valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de nagyságrendekkel meghaladta a magyarországi áldozatok számát. Az ukrán területeken 1918 és 1920 között – elsősorban 1919-ben – elkövetett több mint 1500 pogromban áldozatul esett zsidók száma 50 és 200 ezer fő közé tehető. [6] A közelmúltban a YIVO Institute for Jewish Research „The Forgotten Genocide” [Az elfeledett népirtás] címmel szervezett egy panelbeszélgetést ebben a témában, de ez a pogromhullám valójában csak a Soá után „felejtődött el”. Még 1927-ben is a címlapokra került, amikor bíróság elé állították Solem Schwartzbardot, az orosz származású zsidó anarchistát, aki Párizsban sikeres merényletet követett el Szimon Petljura, az Ukrán Nemzeti Hadsereg egykori főparancsnoka ellen. Schwartzbard tettével tizenöt családtagja halálát torolta meg, akiket 1919–20-ban a Petljura parancsnoksága alatt álló ukrán erők gyilkoltak meg. A szenzációs per megragadta a világ figyelmét.

1918 végén kézzelfoghatóvá vált a pogromoktól való félelem az egykori Habsburg-országokban, amikor gyors egymásutánban egy zsidóellenes erőszakhullám söpört végig először Galíciában, majd Magyarországon, Csehországban és Morvaországban. „Nem lesz pogrom!”, hirdette az Egyenlőség (1918. december 7.), amelynek szerkesztője azt remélte, hogy megnyugtathatja olvasóit, hogy Budapestet nem fogják elérni az olyan zsidóellenes erőszakos események, amelyek akkoriban a magyar vidéket, valamint az újonnan alakult Lengyelországot és Csehszlovákiát sújtották.[7] Ekkorra a „novemberi pogromok” néven elhíresült zsidóellenes erőszakhullám több mint száz települést érintve már Galíciában is pusztítást végezett, amely végül Lvivben/Lwówban/Lembergben, november 22–24-én, egy háromnapos erőszakorgiában csúcsosodott ki.[8] Legalább 73 zsidót „öltek meg vagy égettek halálra” a lvivi/lembergi/lwówi pogromban, de más becslések alapján a számuk meghaladhatta akár a 150-et is.[9] Lviv/Lemberg/Lwów feldúlt és kifosztott zsidónegyedének anyagi veszteségei összesen több mint százmillió koronát tettek ki, de a pogrom pszichés terhei felmérhetetlenek maradtak. A pogrom, William W. Hagen elmondásában, „karneváli formában manifesztálódott … az ünneplés, a diadal, a kegyetlen játékosság és öröm kollektív érzésének kifejeződése a zsidók kifosztása, megalázása, sőt meggyilkolása miatt”.[10] A pogromok során szimbolikusan kizárták a zsidókat a lengyel politikai közösségből, védtelenné, sebezhetővé és védtelenné téve őket. A lvivi/lwówi/lembergi pogromok megidézése felhívást jelenthetett zsidóellenes erőszakra. 1918. december 1-jén prágai zavargók azt kiabálták: „Üsd a zsidót! Adjátok meg nekik azt, amit Lwówban/Lvivben/Lembergben kaptak!”[11]

A Csehországban és Morvaországban kitörő zsidóellenes erőszakot „decemberi pogromoknak” is nevezhetjük. December első két hetében egy zsidóellenes erőszakhullám söpört végig, nemcsak Prágában, ahol több tóratekercset – és a zsidó közösség iratainak egy részét – megsemmisítették, hanem Csehország és Morvaország vidékein is. A legsúlyosabb erőszakos cselekményekre Holešovban, egy morvaországi kisvárosban került sor, ahol december 3–4-én a helyiek kifosztották és feldúlták a zsidó házakat és üzleteket, megrongálták a zsinagógát és a zsidó közösség irodáját, és megöltek két zsidót, mielőtt a hadsereg végül közbelépett. Zdeňek Fišer történész az „utolsó pogromnak” nevezte a holešovi zavargásokat, a zsidóellenes erőszakot egy sötét korszak végéként, nem pedig az elkövetkezendő dolgok előjeleként értelmezve.[12] A közelmúltban Kateřina Čapková, Michal Frankl és Miloslav Szabó megkérdőjelezték az eseményeknek ezt az olvasatát, kiemelve, hogy a Csehszlovákia első éveiben kitört zsidóellenes erőszak nem egy egyszeri aberráció vagy atavisztikus tendencia volt, hanem egy tágabb, kirekesztést célzó diskurzus része, amely a zsidókat kizárta a cseh (vagy csehszlovák) politikai közösségből.[13] Az 1918-as zsidóellenes erőszakhullám azonban javarészt feledésbe merült, mert nem volt összhangban azzal a képpel (vagy mítosszal), amely a két világháború közötti Csehszlovákiát mint a „zsidókat befogadó és toleráns helyet” vagy mint a „demokrácia kelet-európai szigetét” írta le.[14] Valószínűleg még ma is nehéz elképzelni egyeseknek, hogy 1920-ban egy német diplomata „a cseh népet” „olyan mértékben antiszemitának” írta le, „amilyent még egyetlen más nemzetnél sem láttam”.[15]

A novemberi és decemberi pogromok az újonnan létrejövő Habsburg utódállamokban törtek ki, mivel ezekben az új államokban még nem szilárdult meg a fizikai erőszak alkalmazásának állami monopóliuma. 1918 októberében Monarchia-szerte nemzeti tanácsok vették át a hatalmat, és gyors egymásutánban új államokat kiáltottak ki a nemzeti önrendelkezés wilsoni elve alapján. Október 28-án Prágában a Csehszlovák Nemzeti Bizottság kikiáltotta Csehszlovákia megalakulását. Október 29-én Zágrábban a horvát parlament kikiáltotta Horvátország, Szlovénia és Dalmácia függetlenségét. Október 30-án Bécsben az ideiglenes nemzetgyűlés megalapította Német-Ausztria államot. Október 31-én pedig Budapesten a Magyar Nemzeti Tanács megszüntette az Ausztria és Magyarország közötti perszonáluniót, megnyitva az utat a magyar köztársaság megalakulása előtt, ezzel a lépéssel arra késztetve IV. Károlyt, hogy feloszlassa az Osztrák-Magyar Monarchiát. Eközben Lengyelországban és a rövid életű Ukrán Népköztársaságban megalakuló új kormányok konkurens igényeket támasztottak Galíciára.

A kortársak számára is csábító értelmezés volt a zsidóellenes erőszakhullám fő okait a monarchia összeomlása után hatalmi vákuumban keresni. Ahogy David Engel feltárta, a pogromok gyakran politikai káosz idején fordulnak elő, amikor az államok elveszítik „a fizikai erőszak törvényes alkalmazásának monopóliumát” egy adott területen belül (Max Weber szavaival élve).[16] Az Egyenlőség is hasonlóan értelmezte a zsidóellenes erőszak kitörését:

„Az egyik napról a másikra megszületett forradalmi kormány nem tudott bennünket megóvni a katasztrófától, mert a leszerelés és a csendőrség züllése következtében egyelőre kisiklott kezéből a fegyveres erő. Így következett be az államhatalom teljes megszűnése az első napokban és így történhetett, hogy országszerte fellobbant a lappangó parázs…”[17]

A fentiek érvényesek Csehországra és Morvaországra is, és még inkább Kelet-Galíciára, ahol a lengyel és ukrán katonaság és paramilitáris egységek egy elkeseredett és véres csatát vívtak Lemberg/Lviv/Lwów birtoklásáért. A „lappangó parázs” metafora arra utalt, hogy a háború utáni káoszban és törvénytelenségben a régi gyűlölet csak átmenetileg lángolt fel, és hogy a tomboló tüzek végül el fognak aludni, amikor az állam visszanyeri az irányítást.

A zsidóellenes erőszakot közelebbről megvizsgálva azonban azt láthatjuk, hogy az az államépítési folyamat részét képezte, vagy, legalábbis, egy olyan törekvés részeként értelmezhetjük, amely az újonnan létrehozott államokban az állampolgári közösséghez tartozás kijelölésére irányult. Az első világháború és a háborút közvetlenül követő időszak alatti zsidóellenes erőszakot gyakran a kollektivitásként értelmezett „zsidók” „hűtlenségének” megtorlásaként indokolták. A vádak litániája magában foglalta a háborús nyerészkedést, a feketekereskedelmet, a katonai szolgálat alól való kibújást és mindenekelőtt a nemzeti ügy iránti elégtelen odaadást – legyen az magyar, lengyel vagy csehszlovák. „Kivégezni a zsidókat! Akasszátok fel őket! Börtönbe velük! Egyenek hadikenyeret és káposztát!” – kiabálták prágai zavargók, akik a zsidókat nemcsak mint háborús nyerészkedőket, hanem mint az új csehszlovák államban a németség szövetségeseit is célba vették.[18] Sok zsidó siratta a monarchia összeomlását, és ezt természetesen az új államok és a különféle nemzetek iránti elégtelen odaadás újabb bizonyítékának tekintették.

A zsidóellenes erőszak magyarázataként vagy igazolásaként az elkövetők (vagy támogatóik) gyakran hivatkoztak a zsidó „provokáció” régi vádjára. A „provokációnak” sokféle formája figyelhető meg, de mindig a vád részét képezte, hogy magukat az áldozatokat vádolták állítólagos bűneikért vagy mulasztásaikért. Lembergben/Lvivben/Lwówban „1918 bűne” az volt, hogy a zsidók nem álltak nyíltan a lengyelek oldalára a kelet-galíciai fővárosért folytatott ukrán-lengyel csatában. A lengyelek a zsidó milíciát hibáztatták, amiért semleges maradt, sőt, azzal is vádolták őket, hogy az ukrán oldalon harcoltak. Amint David Engel kimutatta, „a zsidók megbocsáthatatlan ’semlegessége’ Lemberg/Lviv/Lwów kapcsán” a „zsidó hűtlenség maradandó szimbóluma” maradt egészen az 1940-es évekig.[19] 1918 novemberében ez a vád szolgált indoklásul a halálos pogromhoz. Csehországban a zsidók bűne – Jan Herben cseh realista politikus és publicista szerint – a “nem-csehségük” volt.[20] A zsidók állítólagos gyávasága a háború alatt és a vád, hogy nem azonosultak a cseh nemzeti üggyel, Herben elnevezésében „a csalódás antiszemitizmusát” (antisemitismus zklamání) váltotta ki. „A zsidó hirtelen gonosz elemmé vált nemzeti társadalmunkban, és immár semmi köze sincs hozzánk”, írta ugyanő 1918 végén.[21] Figyelemre méltó, hogy egy cseh agrárius lap még azt is állította, hogy a prágai zsidóellenes erőszakot szándékosan „judeo-németek” rendezték meg, hogy ezzel ártsanak Csehszlovákia külföldi megítélésének. „Kiderült” – jelentette az agrárius lap – „hogy judeo-németek szervezik és bérelik fel a provokátorokat, akik pogromot akarnak kirobbantani fővárosunkban, hogy aztán azt mondhassák, hogy államunk kormányának nincs elég ereje és hatalma ahhoz, hogy a rendet és fegyelmet saját otthonában fenntartsa”.[22]

A „zsidó provokáció” vádja gyakran együtt járt a „zsidó hatalom” mítoszával. Ironikus módon a zsidó hatalomba vetett hit éppen akkor ért el mitológiai méreteket, amikor a kelet-közép-európai zsidók a leggyengébb és legsebezhetőbb helyzetben voltak.[23] Egyes zsidók kiemelkedő szerepe az oroszországi bolsevik forradalomban, a bajorországi novemberi forradalomban és a magyarországi őszirózsás forradalomban termékeny talaja volt a zsidóellenes összeesküvés-elméleteknek, és ezek az összeesküvés-elméletek elterjedtek és egyre elfogadottabbá váltak. Ráadásul az amerikai, brit és francia zsidó szervezetek összehangolt közbenjárása a hitsorsosaik érdekében, valamint a cionista vezetők diplomáciai tevékenysége tovább táplálta a fantazmagóriákat egy mindenható „világzsidóságról”, amely befolyásolni tudta – és akarta – a párizsi békekonferencia döntéshozatali folyamatát. A lengyel vezetők azt állították, hogy a „nemzetközi zsidó befolyás” Lengyelország ellen irányul.[24] Magyar vezetők azért vették semmibe a zsidóságot, mert vádjaik szerint a zsidók mind „valami zsidó internacionálénak” a tagjai.[25] Cseh vezető politikusok – mint például Tomáš G. Masaryk és Edvard Beneš – kedvezőbben tekintettek a „világzsidóságra”, mivel úgy vélték, hogy a zsidó hatalom az új csehszlovák állam érdekeit szolgálhatja.[26]

Az 1918. novemberi és decemberi zsidóellenes erőszakot az állítólagos „zsidó provokáció” és a képzelt „zsidó hatalom” kontextusában kell értelmezni. A zsidókat rendszeresen azzal vádolták, hogy hatalmaskodnak keresztény szomszédjaik fölött, vagy hogy állítólagos hatalmukat azon utódállamok érdekeivel szemben használják fel, amelyekben éppen laknak. A galíciai pogromok, William W. Hagan elmondásában, „nemcsak az osztrák uralomtól, hanem az elképzelt zsidó uralomtól való öntudatlan, keresztény önfelszabadításként is értelmezhetőek”.[27] Hasonlóképpen a magyarországi, csehországi és morvaországi pogromokat is az a vágy motiválta, hogy „a zsidókat” a helyükre tegyék, hogy helyreállítsák a dolgok természetesnek vélt rendjét. A pogromok nem „lappangó parazsak” voltak, amelyek hirtelen újra lángra lobbantak, hanem inkább a feje tetejére állított világra adott új reakciók; és nem egy feudális múlt atavisztikus maradványaiként értelmezhetjük a zsidóellenes erőszakhullámokat, hanem inkább a nemzeti (és egyben nacionalistább) jövő alakítására irányuló erőfeszítésekként.

Kohut Tamás fordítása

Jegyzetek

[1] „A hét eseményei”, Egyenlőség (1918 november 9.), 1.

[2] “Pogrom-hirek,” Egyenlőség (1918 december 14.), 1. Az 1918 novemberi és decemberi magyarországi zsidóellenes erőszakhoz lásd: „A forradalom szenvedései,” Egyenlőség (1918 november 23.), 2–3; „A forradalom szenvedései,” Egyenlőség (1918 november 30), 2–3; és „A forradalom szenvedései,” Egyenlőség (1918 december 14.), 5-7. Lásd még: Kádár Gábor és Vági Zoltán, „Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918–1919-ben.” http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=145:forradalmak-kora-antiszemita-pogromok-es-atrocitasok-1918-19-ben-&catid=15:tanulmanyok#sdfootnote19sym

[3] Pelle János, A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és magyar közvélemény 1938-1944 (Budapest: Európa, 2001), 20. Idézi Kádár és Vági, „Forradalmak kora.”

[4] Deák István, „Budapest and the Hungarian Revolutions of 1918-1919,” The Slavonic and East European Review 46:106 (1968 január), 129.

[5] Paul Hanebrink, In Defense of Christian Hungary, 88 n24; Eliza Johnson, “’Cleaning the Red News’: Counterrevolution and White Terror in Munich and Budapest, 1919” (Ph.D. disszertáció, Columbia University, 2004), 83-87.

[6] Oleg Budnitskii, Russian Jews Between the Reds and the Whites, 1917-1920, 216-217.

[7] Magyar Lajos, “Nem lesz pogrom!” Egyenlőség (December 7, 1918), 3.

[8] William W, Hagen, Anti-Jewish Violence in Poland, 1914-1920 (Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2018), 124.

[9] William W. Hagen, “The Moral Economy of Ethnic Violence: The Pogrom of Lwów, November 1918,” Geschichte und Gesellschaft, Vol. 31, No. 2 (April-June 2005), 208.

[10] William W. Hagen, “The Moral Economy,” 215.

[11] Idézi: Kateřina Čapková, Czechs, Germans, Jews? National Identity and the Jews of Bohemia (New York: Berghahn Books, 2012), 111.

[12] Zdeněk Fišer, Poslední pogrom: události v Holešově ve dnech 3. a 4. prosince 1918 a jejich historické pozadí (Kroměříž: Katos, 1996).

[13] Kateřina Čapková, Czechs, Germans, Jews, 107-120; Michael Frankl és Miloslav Szabó, Budování státu bez antisemitismu? násilí, diskurz loajality a vznik Československa (Prague: Nakladatelství Lidové noviny, 2016), 47-71.

[14] Tatjana Lichtenstein, “Jewish Power and Powerlessness: Prague Zionists and the Paris Peace Conference,” East European Jewish Affairs 44:1 (2014), 2-20.

[15] Idézi: Čapková, Czechs, Germans, Jews, 112.

[16] David Engel, “What’s in a Pogrom? European Jews in the Age of Violence,” in Jonathan Dekel-Chen et al., szerk., Anti-Jewish Violence: Rethinking the Pogrom in East European History (Bloomington: Indiana University Press, 2011), 19-37, különösen 27.

[17] “A hét eseményei,” Egyenlőség (1918 november 9.), 1.

[18] William W. Hagen, Anti-Jewish Violence, 147; Michael Frankl és Miroslav Szabó, Budování státu, 70-71.

[19] David Engel, “Lwów, 1918. The Transmutation of a Symbol and Its Legacy in the Holocaust,” in Joshua D. Zimmerman, szerk., Contested Memories: Poles and Jews During the Holocaust and Its Aftermath (New Brunswick: Rutgers University Press, 2003), 33-34.

[20] Čapková, Czechs, Germans, Jews, 109.

[21] Čapková, Czechs, Germans, Jews, 109.

[22] Idézi: Michael Frankl és Miroslav Szabó, Budování státu, 71.

[23] Jonathan Frankel, “The Paradoxical Politics of Marginality: Thoughts on the Jewish Situation during the Years 1914-1921,” Studies in Contemporary Jewry 4 (1988), 3-22. Lásd még: Tatjana Lichtenstein, “Jewish Power and Powerlessness,” 2-20.

[24] David Engel, “Lwów, 1918,” 32.

[25] “A magyar zsidókhoz,” Egyenlőség (1918 november 2.), 1

[26] Frank Handler, “‘Erträglicher Antisemitismus’? – Jüdische Fragen und tschechoslowakische Antworten 1918/19,” Simon-Dubnow Institut Jahrbuch I (2002), 169-200.

[27] William W, Hagen, Anti-Jewish Violence in Poland, 126.