Az auschwitzi könyvelő – Oscar Gröning pere

Részlet  Az auschwitzi könyvelő c. könyvhétre megjelenő kötetéből.

A német igazságszolgáltatás hosszú utat járt be a mostani tárgyalásig. Náci-perek már az ötvenes-hatvanas években is voltak, de a németekben a felelősségre vonás iránti igyekezet mindig takaréklángon pislákolt.

A nürnbergi per után talán a legismertebb Auschwitz-per Frankfurtban volt 1963-ban. Akkor az SS 22, a haláltáborban szolgált tagját állították bíróság elé. Több millió ember ellen elkövetett tömeggyilkosságban való bűnrészességgel vádolták őket. Húsz év után ekkor történt meg először, hogy a koncentrációs tábor túlélői szemtől szemben álltak egykori fogvatartóikkal és tanúskodhattak ellenük a bíróság előtt.

„Auschwitzban 6500 SS-tag szolgált és vett részt a tömeggyilkosságokban. Közülük mindössze 49-et ítéltek el. Ez a szám demonstrálja leginkább a német igazságszolgáltatás szégyenteljes kudarcát. 1,1 millió embert, köztük egymillió zsidót öltek meg Auschwitzban, miközben a gyilkosoknak és segítőiknek még egy százalékát sem büntették meg” – így fogalmazott a Frankfurter Rundschau a Gröning-per kapcsán.

A cikk emlékeztet arra, hogy 70 évvel ezelőtt éppen Lüneburgban volt az úgynevezett Belsen-per, amelyben az auschwitz-birkenaui és a bergen-belseni koncentrációs táborok volt parancsnokát, Josef Kramert és 44 társát állították bíróság elé. A világ akkor hallhatott első alkalommal közvetlenül az elkövetők vallomásaiból a németek bűneiről. A náci terrort követően ez volt a háborús bűnösök elleni első per, megelőzve még a főbűnösök elleni nürnbergi pert is. Ez világított rá először, hogy a bűnösöket minden törvényes eszközzel felelősségre kell vonni. Ez a lüneburgi per egy angol hadbíróság előtt folyt. Tizenegy halálbüntetést szabtak ki, de ez a győztesek tárgyalása volt a legyőzöttek fölött, nem pedig a németek önvizsgálatának eredménye. Hosszú ideig ez szolgált ürügyül a német igazságszolgáltatásnak arra, hogy saját maga ne cselekedjen.

Az igazságszolgáltatás kudarca volt az a hat per is, amelyeket 1963-tól kezdve Frankfurt am Mainban folytattak le. Ha nem lett volna Fritz Bauer főügyész, aki makacsul ragaszkodott a perekhez, akkor ezekre sem került volna sor. A végeredmény elkeserítő: a 6500 SS-katonából és katonanőből 6451 ellen nem is folytattak eljárást.”

Bár a Stuttgart melletti Ludwigsburgban már 1958-ban életre hívták a náci háborús bűncselekmények kivizsgálására szakosodott Központi Ügynökséget, a hivatalnak azzal kellett szembesülnie, hogy a közvélemény ellenszenvvel figyeli a tevékenységét, és gyakran még a hatóságok is akadályozzák a munkáját.

Gröning ellen először 1976-ban indítottak nyomozást, de a frankfurti ügyészség bizonyítékok hiányában kilenc év után megszüntette az eljárást. Egészen 2011-ig ugyanis csak olyanok ellen emeltek vádat, akiknek a kezéhez „vér tapadt”.

Gröning védője, Hans Holtermann hannoveri ügyvéd még most is azzal érvelt, hogy a vágányok közt teljesített szolgálat nem értékelhető gyilkosságban való bűnrészességként. Gröning ugyanis csak a szelektálások befejezése után jelent meg a vágányok között, ezért nem részese a zsidók ellen elkövetett atrocitásoknak, és az ő magatartása nem segítette elő a gyilkosságokat – mondta a védő.

Hosszú ideig ugyanez volt a német igazságszolgáltatás álláspontja is. Évtizedekig kizárólag azokat üldözték, akik a táborok vezetőségéhez tartoztak, akik saját maguk is öltek, vagy különleges kegyetlenségükkel tűntek ki. Nem helyezték vád alá azokat, akik a haláltáborok működtetésében csak segédkeztek, de a tömeggyilkosságokban, a zsidók elgázosításában személyesen nem vettek részt.

A német Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) ugyanis 1969-ben az auschwitzi perben azt mondta ki, hogy egy elmarasztaló ítélethez a részt vevő őrök egyéni bűnösségét is bizonyítani kell. Miután ez sok esetben lehetetlen volt, számos elkövető büntetlen maradt. Az auschwitzi koncentrációs tábor 6500 háborút túlélő SS-tisztjéből korábban az NSZK-ban 29, az NDK-ban mindössze 20 embert ítéltek el. Ezért Gröning még 2005-ben is biztos lehetett abban, hogy „jogilag nem bűnös”.

Sok ezer náci azért úszta meg büntetlenül, mert aligha lehetett rájuk bizonyítani a gyilkosságokat, hiszen a potenciális tanúk mind áldozatai voltak a megsemmisítő táborok gyilkos gépezetének. Ez a szemlélet egyúttal kényelmes is volt, hiszen így nem kellett eljárásokat indítani és bizonyíthatatlan vagy nehezen bizonyítható tényekkel bajlódni. De vajon hová vezet ez a felfogás? Hogyan egyeztethető össze azzal a mindennapi joggyakorlattal, hogy ha például valaki fegyvert szerez egy gyilkossághoz, az a törvények szerint bűnrészes? Ez a minden bűnözőre igaz tétel éppen csak a haláltáborokban szolgálatot teljesítőkre ne lenne alkalmazható?

Az igazságszolgáltatás eddigi vonakodása a bűnrészesek felelősségre vonásától arra is jó volt, hogy a német társadalomnak ne kelljen szembenéznie a náci bűnökkel. Az a nézet uralkodott, hogy a haláltáborban szolgálatot teljesítők „parancsra tettek” mindent, kénytelenek voltak engedelmeskedni, mert különben őket is megölték volna. A történészek azonban már rég megcáfolták ezt a felfogást. Tény, hogy aki megtagadta a gyilkosságokban való részvételét, azt máshová – többnyire a frontra – helyezték át. Erre sok példa volt, olyannyira, hogy 1944-től az Auschwitzban szolgálatot teljesítő SS-eket még biztatták is arra, hogy jelentkezzenek frontszolgálatra.

A Gröning és társai ellen 1976-ban indított nyomozást a frankfurti ügyészség éppen az említett szemlélet alapján szüntette meg 1985-ben. A főügyész szerint a bizonyítékok nem voltak elegendőek a gyanúsításhoz. Gröninget azért nem lehet emberölésben való bűnrészességgel vádolni – érvelt az ügyész –, mert az ő tevékenysége nincs okozati összefüggésben a tömeggyilkosságokkal. A frankfurti ügyészség még 2013-ban is ugyanilyen érvekkel utasította el, hogy újraindítsa a Gröning elleni nyomozást. A hannoveri ügyészség azonban másképp ítélte meg az ügyet, és 2014-ben vádat emelt Gröning ellen.

A Der Spiegel még a tárgyalás előtt idézte Günther Feld kölni ügyvéd szavait: „Erkölcsi kötelességünk az emberiség elleni bűntetteket feldolgozni.” Feld, aki korábban ügyész volt, a mostani perben a másik oldalon állt: egy mellékvádlót képviselt. Ügyészként ő volt az, aki Gröning kollégáját, Heinrich Kühnemannt bíróság elé állította. A korábbi SS-őrmestert többek között gyilkosságban való részvétellel vádolta. Kühnemann beosztása azonos volt Gröningével: a fogoly-tulajdonokat kezelő részleg tagjaként felügyelt a vágányok között. Feld véleménye szerint nagyban hozzájárult a tömeggyilkosságok zökkenőmentes működéséhez. A Duisburgi Bíróság előtt folyó per azonban idejekorán félbeszakadt, mert Kühnemann szívbetegséget kapott, és visszautasította az orvosi kezelést.

A német igazságszolgáltatásban a Demjanjuk-per hozott szemléletváltást. A Müncheni Törvényszék bűnösnek találta a sobibóri koncentrációs tábor őrét, John Demjanjukot 27 ezer zsidó meggyilkolásában való bűnrészességéért, annak ellenére, hogy egyetlen konkrét erőszakos cselekményt sem tudtak rábizonyítani. A bíróság ekkor mondta ki: mindazok bűnrészesei a tömegmészárlásnak, akik bármilyen beosztásban közreműködtek abban, vagyis bárki és mindenki, aki a gyilkoló gépezetnek akár csak „fogaskereke” volt.

Demjanjuk ellen összesen két büntetőeljárás folyt két különböző ügyben. A már említett izraeli perben a treblinkai tábor vezetőjeként vonták felelősségre, Jeruzsálemben első fokon halálra ítélték, de a Legfelsőbb Bíróság végül bizonyítékok hiányában felmentette. Németországban pedig a sobibóri tábor vezetőjeként állt bíróság elé.

Demjanjukot Münchenben 2011-ben elítélték, de mire ügye másodfokra került volna, a vádlott meghalt. Mégis, az ellene hozott nem jogerőssé vált ítélet szolgált precedensül több, egyebek között a Gröninggel szemben lefolytatott eljáráshoz is.

Ez a jogfelfogás ma már nem csak a volt nácik pereiben érvényesül. Hasonló ítélet született a Német Szövetségi Bíróságon a hamburgi diák, Mounir al-Motassadeq ellen, akit gyilkosságban való részvételben mondtak ki bűnösnek, mert pénzt utalt át a szeptember 11-i New York-i merénylet résztvevőinek.

E szemléletváltás ellenére évekig tartott, amíg az elméletet átültették a gyakorlatba. A nemzetiszocialista bűntettek felderítésére létrehozott ludwigsburgi Központi Igazságszolgáltatási Hivatal 2014. február 19-én tizenegy szövetségi államban tartott házkutatást korábbi auschwitzi őrök otthonaiban. Ennek eredményeként hat nőt és huszonnégy férfit gyanúsított meg, köztük Gröninget is.

A Der Spiegel szerint ma már Gröning is másként látja egykori szerepét. Világos lett számára, hogy az ő auschwitzi „belső emigrációja” valójában kényelmes és gyáva megoldás volt. Akkor jutott erre a felismerésre, amikor egy Sonderkommadóval zsidó barakkokat kellett felszámolnia. Visszaemlékezésében még évtizedekkel később is felháborodik a kapott parancson: „Zsidók megölésében kellett segédkeznem.”

A Der Spiegel is felteszi azt a sokak által megfogalmazott kérdést, vajon van-e még valami értelme a Gröning ellen folytatott mostani eljárásnak. „A törékeny öregember hetente két napon totyog be a tárgyalóterembe, ahol alig tudja követni a tárgyalás menetét. Nem kétséges, hogy az új joggyakorlat szerint Gröning segédkezet nyújtott az auschwitzi tömeggyilkosságokhoz, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bíróság döntésétől függetlenül sosem fog börtönben ülni. Bármelyik orvos azonnal igazolná, hogy állapota nem teszi lehetővé a börtönbe zárását” – írják.

A Der Spiegel újságírója ugyanazt fogalmazta meg, mint ami-re több mellékvádló is utalt a perben. Ennek az eljárásnak az elsődleges célja nem Gröning megbüntetése, hanem bűnösségének kimondása. Ez a per nemcsak a tettesről szól, hanem az áldozatokról is. Nem csupán a felfoghatatlanul nagy számokat halljuk, hanem a túlélők beszámolóit saját maguk és családjuk életéről és szenvedéseiről. Ők itt a tárgyalóteremben emlékezhetnek halottaikra.

Franz Kompisch, a lüneburgi bíróság elnöklő bírája valódi együttérzéssel és megértéssel hallgatta végig valamennyi túlélőt és az áldozatok leszármazottait. Hiszen ez a per nemcsak Oskar Gröning tetteiről és múltjáról, hanem Auschwitz máig élő nyomasztó emlékéről is szól.

Erre utalt akkor is, amikor ítélete indoklását így kezdte:

„A bíróság is ismeri azokat a kételyeket, amelyek felvetik, vajon van-e még értelme ennek az eljárásnak. Lehet-e ennyi idő után igazságot szolgáltatni az áldozatoknak? Az ítélet meghozatala előtt a bírói tanács ezt a kérdést is alaposan vizsgálta. Azt is figyelembe kellett vennünk, hogy ez az eljárás miként illeszkedik a korábbi, hasonló perekben hozott döntésekhez. Mindezt úgy, hogy ne kényszerüljünk arra, hogy a már elhunyt bíró kollégák ítéleteit kelljen bírálnunk.

Jól döntöttünk-e 70 év eltelte után? Fel lehet-e dolgozni jogilag az évtizedekkel korábban történteket? Helyes döntést tudunk-e hozni emóciók nélkül? A bíróság ezekre a kérdésekre igennel válaszolt. Igen, még 70 év után is lehet új körülményeket és új nézőpontokat találni. Még most is lehet és kell is igazságot szolgáltatni. A német igazságszolgáltatás korábbi hibáit nem tudjuk ugyan meg nem történtté tenni, de most megpróbáljuk helyrebillenteni Justitia mérlegét.”