„Az állam Fritz Bauer ellen“

A frankfurti Auschwitz-per kompromisszum nélküli államügyésze Lars Kraume új filmjében.

Fritz Bauer egyike a háború utáni német történelem legérdekesebb személyiségeinek. Neki köszönhető, hogy a második világháború után, egyáltalán beindultak a jogi eljárások a harmadik birodalom bűnei, bűnözői ellen és hogy a korszakalkotó Auschwitz-perek megkezdődhettek. Bauer az 1963-1968 között zajló frankfurti perek kompromisszumot nem ismerő államügyésze volt, akinek kimagasló érdeme volt a koncentrációs táborok gyilkosainak bíróság elé állításában, elítélésében és annak az Adolf Eichmannak az elfogásában, aki a Holokauszt egyik fő szervezőjeként fungált. A hesseni rádióval közösen készített film annak a Fritz Bauernek állít emléket, aki kemény harc után a náci diktatúrával akar abban a háború utáni Németországban elszámolni, amelyről az leginkább semmit sem akar tudni.

Egyedül a többség ellen

Bauer szembefordult kora szellemével és a többség véleményével – mondta Lars Kraume, a film rendezője a bemutató utáni sajtótájékoztatón. „Sokaknak kinyitotta a szemét. Németországban akkor senki nem akart tudni a Harmadik Birodalomról és a háborúról, aki pedig tudott valamit, el akarta titkolni. A legtöbben előre akartak nézni. Ez a történet univerzális és archaikus: egyedül a többség ellen, de az igazságért“ – így a rendező a náci-vadász Fritz Bauerről, aki maga egyszer azt mondta: „Ha elhagyom az irodámat, ellenséges területre lépek“.

„Ezt nem ok nélkül mondta“ – így Kraume. „Sok olyan emberrel volt körülvéve, aki a Harmadik Birodalomban éppúgy funkciót viselt a különböző intézményekben és hivatalokban, mint ebben az időszakban“.

Az állam nevében elkövetett igazságtalanságokkal szemben harcolni – még ha funkciójánál fogva az állam nevében is teszi valaki – civil kurázsit és bátorságot feltételez. Bauer mindkét tulajdonsággal bőven rendelkezett. Ezért is volt különösen az államapparátus számos funkcionáriusának körében, akiknek náci múltja volt, ellenszenves, ezért akadályozták munkáját, ahol csak tudták.

Bauer a radikális humanista

A promovált jogász, Fritz Bauer zsidó családból származott, a húszas évektől a német szociáldemokrata párt, az SPD tagja volt. A nácik hatalomra kerülésekor koncentrációs táborba került, majd Dániába, aztán Svédországba szökött, ahol Willy Brandttal közösen a német ellenállók lapját (Sozialistische Tribüne)  szerkesztette. 1945 után nem politikai pályára, hanem a vádló szerepére törekedett. Nem bosszúra vágyó zsidóként, hanem jogászként. Tükröt tartott a német társadalom elé, emlékeztetve bűneire, felelősségére.  A nácik erőszakos bűneit nem akarta semmiképpen történelemként kezelni. Ez a múlt számára mindaddig jelen maradt, amíg a nácik büntetés nélkül tovább élhettek, feltűnés nélkül elvegyülhettek a tömegek között. Bauer feladatát nemcsak a tettesek bíróság elé állításában és elítélésében látta, hanem talán sokkal inkább a német társadalom, az emberek informálásában, abban, hogy „Auschwitz“, Eichmann, Bormann, Mengele és a többi tettes közülük való. Bauer szerepe a mindent tagadó, semmit nem tudni akaró németek körében enyhén szólva nem volt népszerű. A legtöbben elfordították fejüket, vagy akadályozták munkáját. Bauer tehát nemcsak a Harmadik Birodalom alatt, de az NSZK megalakulása után is az ár ellen úszott. A tevékenységével szembeni ellenállás, a névtelen levelek, telefonok, leleplezéseit „zsidó hazugságként“ bélyegző vádaskodások nem múltak el nyomtalanul. Bauer mint jogászként, mint privát emberként egyre inkább izolálódott. Hosszú évek fáradságos munkája és az ellenségeskedések után Fritz Bauer teljesen egyedül maradt élete végén.

Fritz Bauer tevékenységével, náci bűnösök elleni pereivel a háború utáni Adenauer érában a nyugatnémet társadalom  elé olyan tükröt tartott, amibe sok német nem szívesen nézett. A gazdasági csoda idején egy olyan ember, aki a náci múlttal szemben – amelynek  szellemei szinte minden sarkon jelen voltak –  kellő szigorral és konzekvenciával kívánt fellépni, csak zavaróan hatott.  Ezzel is magyarázható, hogy amikor bátor, effektív, de népszerűtlen tevékenysége színhelyén, Frankfurtban a város jelentős személyiségeiről emlékezett meg és róluk publikált, Fritz Bauer nevét meg sem említették. Az Auschwitzi-perek után bekövetkezett váratlan halála után csendben, minden „hivatalos“ politikai megemlékezés, állami elismerés nélkül temették el szűk körben. Tevékenységét rendkívüli módon tisztelő kevés kortársának egyike, Walter Fabian, Bauer halála után így fogalmazott: „A jog, az igazság, az emberség harcosa, akinek tényleges jelentőségét csak későbbi időkben fogják majd értékelni“.

Tény, hogy sok víznek kellett lefolynia a Dunán, a háború utáni német társadalomnak alaposan át kellett alakulnia, a tettesek generációjának nagyrészt ki kellett halni ahhoz, hogy Fritz Bauert  kellőképpen tisztelni tudják, nevére egyáltalán felfigyeljenek, tevékenységét értékeljék. Fritz Bauernek nem jutottak elismerő plakettek, kitüntetések hazájában. Az egyetlen elismerést halála előtt két hónappal kapta München városától 1968. április 30-án, a civilkurázsiért járó Ludwig-Thoma érmet. Sokat, sokáig hallgattak a németek erről a bátor és jelentős jogászról.

Halála és áldozatos munkássága után több mint négy évtizeddel jelent meg az első és eddig egyetlen biográfia Fritz Bauerről a kitűnő történész, Irmtrud Wojak tollából. Mint az ilyen történelmi munkák, ez is csak egy szűk réteget ért el.  Ezért lehetséges, hogy a Fritz Bauer nevét eddig gyakorlatilag nem, vagy alig ismerő mai német társadalom meglepődött, amikor októberben a mozikba került egy másik elismerő alkotás, Az állam Fritz Bauer ellen címmel. A film köztudottan populáris műfaj, tömegeket ér, érhet el, másképp hat. Így Fritz Bauer neve, radikális humanista tevékenysége végre sokaknak nyithatja ki a szemét.

Dávid és Góliát

„Bauer bár államügyész volt, fontos közéleti funkciót töltött be, mégis izolált maradt. Mit használt neki a hatalom, ha államügyészként nem támaszkodhatott azokra az eljáró hatóságokra, akikben nem bízhatott, akikben kénytelen volt gyanakodni. A film címe talán provokál, de az is kicseng belőle, hogy itt Dávid lép fel Góliát ellen“ – mondja a film rendezője. A kérdésre, hogy Bauer halálát hogyan látja, így válaszol: „Ahogy a néző a film végén a harcra kész embert látja íróasztala mögött, úgy kell látnunk mai szemmel Bauert. Hogy halálának oka baleset, öngyilkosság, vagy talán gyilkosság volt, arról nem kívánunk spekulálni“.

Fritz Bauer nemcsak népszerűtlen tevékenysége miatt volt „outsider“, magányos farkas, hanem pechjére homoszexuális is volt. Mint jogász, nem tehette magát emiatt büntethetővé. Ha úgy tetszik, „feláldozta“ szexualitását, lemondott magánéletéről az ügy érdekében. A film azt a nácik által popularizált erkölcsöt is tematizálja, amely a homoszexualitást kriminalizálja. Bemutatja azt a háború utáni Német Szövetségi Köztársaságot, amely a „Harmadik Birodalom“ morális alapelveitől máig sem tudott, vagy nem akart elszakadni.

Lars Kraume filmrendező Bauer életpályájára alapozva nem  az Auschwitz-pereket állítja középpontba, hanem azt, amire az államügyész különös gondot fordított, hogy ugyanis Eichmannt Németországban állítsa bíróság elé és hogy minden nácit leleplezzen, aki az akkori Németországban vezető pozíciót töltött be. Ez példának okáért Hans Globkénak, a nürnbergi faji törvények egyik megfogalmazójának és kommentátorának, s később Adenauer kancellár egyik legközelebbi munkatársának nyilván a fejébe került volna, – mondja Jörg Himstedt, a film segédrendezője a bemutató utáni beszélgetésben.

Burghart Klaußner, Fritz Bauer alakítója nemcsak külsőleg hasonlít az államügyészre, hanem a meglévő videók alapos tanulmányozása után faszcináló módon változik mozdulataiban, gesztikulációiban, beszédmodorában, sváb akcentusában, azzá az állandóan dohányzó, házsártos öreg emberré, aki  minden áron az igazságot akarja, a Holocaust bűnözőit kellő szigorral megbüntetni, s ezért hajlandó magas árat fizetni.