Átlagemberek

Írta: Christopher R. Browning - Rovat: Történelem

A 101-es tartalékos rendőrzászlóalj ötszáz rendőre – katonai szolgálatra alkalmatlan, családos emberek – 83.000 lengyel állampolgár haláláért felelős.

Christopher R. Browning: Ordinary Men (Átlagemberek) c. könyve az egység 210 tagjának háborút követő kihallgatása során felvett jegyzőkönyveken és az ellenük készült vádiraton nyugszik. Ennek alapján a szerző úgy véli, hogy ezek az emberek nem engedelmességből vagy félelemből gyilkoltak, hanem karrierizmusból, alkalmazkodásból és meggyőződésből. E hiánypótló mű a holokauszt egy kevéssé ismert aspektusára vet fényt: arra, hogyan élték meg saját tetteiket olyan elkövetők, akiknek gyilkossá válása semmilyen szempontból nem volt szükségszerű.

A szerző a Washington állambeli Pacific Lutheran Egyetem professzora. Műve nem szokványos könyv a holokausztirodalomban: megdöbbentő beszámoló arról, hogyan vált egy középkorú, átlag németekből álló egység lengyel zsidók tízezreinek gyilkosává. Browning segít megérteni, milyen lélektani változáson mentek át ezek az átlagemberek ahhoz, hogy aktív elkövetővé váljanak az emberi történelem legnagyobb szabású bűntettében.

A könyv, az első angol nyelvű kiadás után több mint negyed századdal, ez év június 6-án jelenik meg magyarul.

Alább részlet a könyvből.

Október végén az Ordnungspolizei két százada és litván segítőik azt a parancsot kapták a hadseregtől, hogy likvidálják a Minszktől délre lévő Szluck zsidó lakóit, akik a város tizenkétezres lakosságának egyharmadát adták. Ismét egy olyan intézkedés, amely elrettentéssel volt hivatott biztosítani a német hadsereg védelmét. Az október 27-én Szluckban történtek képezik a tárgyát az alábbi jelentésnek, amelyet a helyi polgári adminisztráció vezetője küldött a főnökének, Wilhelm Kubénak, Minszkbe.

 

Szluck, 1941. október 30.

 Helyi megbízott  –  Szluck

A főmegbízottnak – Minszk

Tárgy:  zsidóakció

 október 27-i telefonjelentésemre való hivatkozással a következőket jelentem Önnek írásban:

 Október 27-én reggel 8 óra körül a Kovnóban (Litvánia) állomásozó 11-es rendőrzászlóalj[i] főhadnagya jelentkezett nálam. A Sicherheitspolizei (sic) zászlóaljparancsnokának adjutánsaként mutatkozott be. A főhadnagy elmondta, zászlóalja azt a feladatot kapta, hogy két nap leforgása alatt likvidálja Szluck zsidó lakosságát. A zászlóaljparancsnok négy századdal, köztük két litván segédrendőr századdal úton van ide, és az akciónak azonnal el kell kezdődnie. Erre én azt válaszoltam a főhadnagynak, hogy ezt meg kell beszélnem a parancsnokkal. Úgy másfél óra múlva a rendőrzászlóalj megérkezett Szluckba. A kérésemnek megfelelően megérkezése után azonnal beszéltem a parancsnokkal. Először is elmondtam a parancsnoknak, hogy aligha lehetséges előkészítés nélkül végrehajtani a műveletet, mert mindnyájukat (a zsidókat) munkába küldték, és szörnyű zavar származna a dologból. Kötelessége lett volna legalább egy nappal előre figyelmeztetni. Kértem, hogy halassza el egy nappal az akciót. Ő elutasította a kérésemet, és megjegyezte, hogy a környék összes városában el kell végeznie ugyanezt a műveletet. Ezért mindössze két napja van Szluckra, amelynek a második nap végére teljesen zsidómentesnek kell lennie. Én azonnal a legélesebben tiltakoztam, és kihangsúlyoztam, hogy a zsidók likvidálása nem kerülhet sor ilyen önkényes módon. A zsidók közül jobbára már csak iparosok és családjaik tartózkodnak a városban. A zsidó iparosok nélkül pedig képtelenség működni, mert nélkülözhetetlenek a gazdaság számára. Ezenkívül még arra a tényre is hivatkoztam, hogy a fehérorosz iparosok, hogy úgy mondjam, egyszerűen nem léteznek, ezért a fontos vállalkozások egy csapásra megbénulnának, ha a zsidókat likvidálnák. Végezetül megemlítettem, hogy a nélkülözhetetlen iparosok és a szakemberek lajstromba vannak véve, és nem vihetők el a műhelyekből. A továbbiakban megállapodtunk abban, hogy a még a városban lévő zsidókat, főleg az iparosokat és családtagjaikat – akiket szintén meg akartam menteni a likvidálástól – kiválogatás céljából először be kell vinni a gettóba. A parancsnok nem ellenezte a javaslatomat, így én jóhiszeműen azt hittem, hogy az akciót ebben a szellemben fogják lebonyolítani.

Néhány órával az akció megkezdése után már súlyos problémák merültek fel. Felismertem, hogy a parancsnok egyáltalán nem tartja magát a megállapodásunkhoz, hanem azzal ellentétesen cselekszik. Kivétel nélkül minden zsidót összeszedetett a gyárakból és a műhelyekből. A zsidók egy részének át kellett haladnia a gettón, ahol sokukat magam ragadtam ki a sorból, de többségüket egyenesen felhajtották a teherautókra, és minden további nélkül likvidálták a városon kívül. Röviddel dél után már mindenhonnan érkeztek a panaszok, hogy a műhelyek nem képesek tovább működni, mert a zsidó iparosokat elvitték. A parancsnok időközben továbbutazott Baranovicsibe. Én hosszú keresgélés után felvettem a kapcsolatot a helyettesével, egy századossal. Tőle a művelet azonnali leállítását követeltem, mivel az nem az én instrukcióim szerint folyt, és már idáig is jóvátehetetlen károkat okozott. A századost nagyon meglepte a nézőpontom, és elmondta, hogy a kapott utasítások értelmében kivétel nélkül minden zsidót el kell távolítani a városból, ahogy ez más városokban is történt. Ez a tisztogatás politikai alapokon történik, és a gazdasági tényezők eddig még sehol nem játszottak szerepet benne. Energikus tiltakozásomra mindazonáltal estefelé leállította az akciót.

Legnagyobb sajnálatomra, kénytelen vagyok kihangsúlyozni ezzel az akcióval kapcsolatban, hogy lebonyolításának módja a szadizmussal volt határos. A művelet folyamán a város rettenetes képet mutatott. A német rendőrök, de különösen a litvánok leírhatatlan brutalitással hajtották ki és terelték össze a zsidókat, de a fehéroroszokat is szálláshelyeikről. A városban mindenhonnan lövöldözés hallatszott, és az utcákon egymásra dobálva hevertek a holttestek. A fehéroroszok csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak kiszabadulni a letartóztatásból. Amellett, hogy a zsidókkal, köztük az iparosokkal is a fehéroroszok szeme láttára szörnyű brutálisan bántak, ez utóbbiakat is hasonló módon verték rendőrbotokkal. Nem is lehet zsidóakcióról beszélni. Az egész sokkal inkább úgy festett, mintha kitört volna a forradalom. Én és az összes tisztviselőm a teljes napot e felfordulás közepén töltöttük, hogy mentsük, ami még menthető. Nem egyszer szó szerint revolverrel a kézben kellett német rendőrtiszteket és litvánokat kihajtanom a műhelyekből. Saját csendőreim is ugyanezt a feladatot kapták, de a vad lövöldözés miatt gyakran vissza kellett húzódniuk az utcákról, nehogy eltalálják őket. Az egész kép összességében több volt, mint hátborzongató. A délután folyamán nagy számú lovas kocsi álldogált hajtó nélkül az utcákon, ezért kénytelen voltam megbízni a városi közigazgatást, hogy sürgősen intézkedjenek a kocsik ügyében. Később kiderült, hogy a kocsik zsidók tulajdonában voltak, és a hadsereg számára szállítottak muníciót. A zsidókat egyszerűen leszedték a bakokról, és elhajtották. A kocsik pedig ott maradtak őrizetlenül.

Nem voltam jelen a városon kívüli kivégzéseknél, így nem tudok mit mondani a brutalitásról. De elég annyi, hogy sokan jóval lelövésük után megpróbáltak kimászni a sírokból. A gazdaságot ért kár kapcsán megjegyezném, hogy a bőrüzemet érte a legsúlyosabb veszteség. Huszonhat szakember dolgozott ott. Közülük a legjobb tizenötöt egyszerre végezték ki. Másik négy leugrott a szekerekről és elmenekült, hét pedig a razzia elől szökött meg. A kerékgyártó műhelyben öt ember dolgozott. Közülük négyet lelőttek, és a műhely most egyetlen bognárral kénytelen dolgozni. Még további iparosok is hiányoznak, mint például ládakészítők, kovácsok stb. Eddig még nem állt módomban megbízható áttekintést készíteni. Mint a legelején említettem, az iparosok családjának is meg kellett volna menekülniük. De ma úgy tűnik, hogy szinte minden családból hiányzik valaki. Egymásután futnak be a jelentések mindenhonnan, és kiviláglik belőlük, hogy egyes családokból maga az iparos, másokból a feleség, megint másokból a gyerekek hiányoznak. Így szinte minden családot szétdúltak. Ilyen körülmények között igen csak kétséges, hogy a megmaradt iparosok különösebb lelkesedéssel végeznék a munkájukat. Sokuk még most is összevert arccal járkál, így tanúsítva az elszenvedett brutalitást. A fehéroroszok, akik eddig teljes bizalommal viseltettek irántunk, most csak állnak rémülten. Bár meg vannak félemlítve, és nem merik elmondani a véleményüket, azért érzékelhető, hogy ez a nap nem kerül be győzelemként a német történelembe és soha nem fog a feledés homályába merülni. Nekem az a véleményem, hogy ez az akció sok mindent lerombolt abból, amit a legutóbbi hónapok során elértünk, és hosszú ideig eltart, mire visszanyerjük a lakosság bizalmát.

Végezetül kötelességemnek érzem rámutatni arra, hogy az akció során a rendőrzászlóalj elképesztő módon fosztogatott, és méghozzá nemcsak a zsidó házakban, hanem a fehéroroszok házaiban is. Minden használható dolgot magukhoz vettek – csizmákat, bőrt, szöveteket, aranyat és egyéb értékcikkeket. A hadsereg beszámolói szerint az utcákon nyilvánosan és a legbrutálisabb módon rángatták le a zsidók karjáról az órákat, ujjaikról a gyűrűket. Egy számvivő tiszt jelentette, hogy a rendőrök azt mondták egy zsidó lánynak, kerítsen elő 5000 rubelt, és akkor elengedik az apját. A hírek szerint a lány körberohanta a várost, hogy megpróbálja összeszedni az összeget. A rendőrök a gettóban feltörték és kirabolták az adminisztráció által lezárt és leltározott barakkokat. Kiszaggatták az egységnek szállásul szolgáló barakkok ablaktokjait, levették az ajtóikat, és tábortüzet gyújtottak belőlük. Annak ellenére, hogy kedd reggel beszéltem a parancsnok adjutánsával a fosztogatásról, és ő a beszélgetés folyamán megígérte, hogy ettől kezdve rendőr nem lép a város területére, néhány órával később kénytelen voltam letartóztatni két, tetőtől talpig felfegyverzett litvánt, mert fosztogatáson kapták őket. Keddről szerdára virradóan a zászlóalj Baranovicsi irányába elhagyta a várost. A lakosság érzékelhető megkönnyebbüléssel fogadta ezt a hírt.

Ennyit a jelentésről. Hamarosan Minszkbe utazom, hogy még egyszer szóban is átbeszéljük a dolgokat. Jelenleg képtelen vagyok folytatni a zsidóakciót. Először helyre kell állítani a nyugalmat. Remélem, hamarosan képes leszek erre, és a nehézségek dacára sikerül életet lehelnem a gazdaságba. Jelenleg csak egy kívánságom van: „A jövőben kíméljenek meg ettől a rendőrzászlóaljtól.”

 [i] Nem azonos a könyv címében említett 101-es rendőrzászlóaljjal. A szerk.

 

Christopher R. Browning: Átlagemberek

Fordította: Szekeres Gábor

K. u. K kiadó

280 oldal

3300 ft

 

támogatás

Címkék:Átlagemberek, Christopher R. Browning, Einsatzgruppen, holokauszt