Antiszemita szerző milliókat érő kézirata tartja lázban a francia irodalmi életet

Louis-Ferdinand Céline nemrég előbukkant 6000 oldalnyi kézirata rajongói és bírálói körében egyaránt vihart kavart. A hagyaték fölötti vita az egykor a nácikkal kollaboráló szerző utóéletének is fölfogható. A kéziratok rejtélyes történetét a Haaretz összegezte.

Az irodalomtörténészek számára valódi kincsestárnak számító anyag szinte a semmiből bukkant föl 2020. júniusában, és azóta is heves viták középpontjában áll.

Az értékes hagyaték három – mindeddig ismeretlen – regényen kívül Céline számos ismert személyiséggel folytatott levelezését is tartalmazza.

A kéziratok értékét több tízmillió euróra becsülik. Céline híveinek és esküdt ellenségeinek élénk reakciója nem meglepő. Az irodalmi értéken kívül két okra vezethető vissza. Az első a francia ellenállás – La Résistance – a hősiesség és a hazafiság domináns hangja, amely megveti azokat, akik szekerüket a megszálló nácikhoz kötötték. A második a francia jog, miszerint bárki, akik más tulajdonát birtokolja, bűncselekményt követ el, és kemény büntetésre számíthat.

Louis Ferdinand Auguste Destouches – írói nevén Céline – élete botránykő: visszataszító antiszemita írások, kollaboráció a nácikkal, besúgás, menekülés, letartóztatás, csalással szerzett fölmentés, társadalmi elszigeteltség váltották egymást. Mindezek ellenére munkássága a modern irodalom nagyjai közé emeli.

1944 júniusában, alig egy héttel az után, hogy a szövetséges haderő elfoglalta Normandiát, és az árulónak járó sortűz veszélye realitássá vált, Céline és felesége, Lucette macskájuk társaságában elhagyták a montmartre-i otthonukat. Hamis iratok birtokában a dél-németországi Sigmaringen kastélyba menekültek, ahol a Vichy-i bábkormány vezetői, Philippe Pétain marsall, elnök és Pierre Laval miniszterelnök laktak – Céline utóbbiak személyes orvosa volt.

1945 márciusában Céline – Jean-Louis Tixier-Vignancour szélsőjobboldali ügyvéd közbenjárására –vízumot kapott a megszállt Dániába. Értékes holmijait egyik barátja udvarában rejtette el. A háború után Céline-t – az ellenséggel való kollaboráció vádjával – perbe fogták; távollétében a francia bíróság szabadságvesztésre ítélte, amit dániai börtönben töltött le.

1951-ben ügyvédje ügyes húzással, védence eredeti nevét – Destouches – használva kieszközölte Céline felmentését. Az elátkozott író visszatért Franciaországba, ahol 1961-ben bekövetkezett haláláig élt, a Gallimard kiadónál megjelent könyveinek jogdíjaiból. Több évi hallgatás után trilógiával jelentkezett: Kastélyról kastélyra (“D’un chȃteau l’autre”, 1957), ”Nord” (1960) és “Rigadon” (1969), című írásaiban németországi és dániai száműzetésben töltött éveit idézte föl.

1944. évi menekülésétől fogva haláláig Céline mindenkinek panaszkodott arról, hogy négy regényének négy kéziratát ellopták lakásából. A rue Girardon-i lakást valóban kiürítették, és Yves Morandat, a Résistance kulcsfigurája, Charles de Gaulle tábornok munkatársa költözött oda. Az épület gondnoka azt állította, hogy akkoriban az ellenállás emberei papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyek azután a szemétbe kerültek.

 

Zsidó szálak

Émile Brami irodalomtörténész, aki három életrajzot is szentelt az írónak, és a kézirat körüli rejtély kiderítésére Sherlock Holmes-stílusú nyomozást is folytatott azt nyilatkozta: “Céline meg volt győződve, hogy a kéziratokat Oscar Rosembly lopta el, akit a háború idején ő könyvelőként alkalmazott, és akit zsidónak tartott”.

Brami tunéziai zsidó, aki az 1960-as években telepedett le Párizsban, és antikváriuma volt. Egy telefoninterjúban nyilatkozta: “Ifjúként fedeztem föl magamnak Céline műveit. Olvastam az Utazás az éjszaka mélyére (“Voyage au bout de la nuit”), és a Halál hitelbe (“Mort à credit”) című regényeit, és elbűvölt a tehetsége. Abban az időben az emberek nem olvastak Céline-t. Egy öreg könyvárus a Szajna-parton nagy titokban eladott nekem ‘valami nagyon különlegest’ – ahogy ő mondta. Ez volt a ‘Bagatelles pour un massacre’ – Céline antiszemita kiáltványainak egyike. A két világháború között az antiszemitizmus megszokott dolog volt Franciaországban. A ‘Bagatelles’ fellelkesítette a jobboldali kritikusokat, de mások is jó könyvnek tartották.”

Zsidóként mit érzett, amikor antiszemita kiáltványait olvasta?

“Semmiképp sem tudom elfogadni. Antiszemita családba született, és antiszemitaként halt meg. Tunéziai zsidóként azonban mondhatom, hogy én, akinek szüleit nem üldözték a nácik, és nem élték át a Holokausztot, nem vagyok annyira dühös rá, mint a túlélők és leszármazottaik.”

“Rosembly” – folytatja Brami – valóban zsidó származású volt. Családja közép-európai gyökerű, több mint 400 éve keresztelkedtek ki. Ő maga korzikai születésű, egy francia miniszter mellett dolgozott 1939-ig, majd eltűnt, egészen 1943-ig. Amikor megjelent a háború közepén, rögtön gyanús lett, hogy zsidó. Gen Paulnál lakott, aki Céline szomszédja volt. Ahogy elterjedt a hír, hogy a Gestapo razziába kezd a zsidók fölkutatására, Rosembly átköltözött Céline lakásába; az író könyvelőként alkalmazta.  Rosembly pontosan tudta, hol vannak a kéziratok a szekrény fölött, és irodalmi értékükkel is tisztában volt. Azt állította, hogy Párizs fölszabadulása után az oda költöző Morandat utasítására tartott házkutatást. Mégis fosztogatásért ítélték el. Börtönévei után több évre eltűnt, valószínűleg az USÁ-ban élt. Visszatérését követően Korzikára ment, és ott élt 1990-ben bekövetkezett haláláig. Soha nem említette a Céline kéziratokat és föltalálási helyüket.

1991-ben Brami megvásárolta Céline bírósági tárgyalásainak jegyzőkönyvét Tixier-Vignancour védőügyvéd fiától.

“Érdekes tényre bukkantam Rosembly kapcsán: Céline lopással vádolta őt, és erről írt is a Gallimard híres 1949 májusában megjelent ‘la Pléiade’ kötetének ‘Correspondences’ fejezetében. Ezután fölhívtam a telefonkönyvben föllelhető 158 Rosembly nevű előfizetőt, és végül rátaláltam lányára, a Korzikán élő Marie-Luce Rosembly-ra. Négy éven át beszélgettük heti gyakorisággal, és egy ízben megemlítette, hogy apjánál Céline-től származó levelek vannak. Meg is állapodtunk egy találkozóban, azt azonban az utolsó pillanatban lemondta. 2003-ban aztán meguntam, hogy udvaroljak neki. 2020-ban halt meg, és az eltűnt kéziratok éppen akkor kerültek meg.”

Az ‘Utazás az éjszaka mélyére’ kéziratát egy 2001-es aukció során a Francia Nemzeti Könyvtár 8 millió euróért vásárolta meg.

“A mostani hatezer oldalas hagyaték részét képezi a ‘Halál hitelbe’ kézirata; az Ágyútöltelék című regény, ami szakértők szerint az ‘Utazás’ és a ‘Halál’ közötti hiányzó láncszem; egy a középkorban játszódó regény ‘King Krogold legendája’ címmel; egy ‘London’ c. könyv az író két háború között Angliában töltött éveiről; valamint levelezés különböző személyekkel, pl. Robert Brasillach íróval, náci kollaboránssal, akit a háború után kivégeztek. A kincs értéke több tíz millió euró lehet” – mondja Brami.

Váratlan örökösök

2020. júniusában, Jean-Pierre Thibaudat, korábban a Libération újságírója két táskával állított be Emmanuel Pierrat ügyvédhez, az irodalmi tulajdonjogok szakértőjéhez; a táskákban Céline kéziratai voltak. Thibaudat elmondása szerint a kéziratokat 2006-ban kapta az ellenállás tagjának leszármazottjától; apja Céline lakásának átkutatásakor, 1944 júniusában jutott a kéziratokhoz, de megeskették, hogy soha nem jelenteti meg őket, “nehogy Lucette vagyona gyarapodjon” – utalással Céline özvegyére. Lucette szép kort élt meg, 2019-ben, 107 éves korában hunyt el.

Pierrat szerint Thibaudat hozzátette, hogy 2006 óta szorgalmasan rendezgette és átgépelte az anyagot. Elmondása szerint “nem érdekli a pénz”, de ő kíván az eredeti regények szerkesztője lenni a kiadáskor. Ugyancsak makacsul elzárkózott attól, hogy megnevezze: kitől kapta a kéziratokat, “mert neki, mint újságírónak joga van ahhoz, hogy titokban tartsa a forrásait.”

A maga részéről Brami egyetlen szót sem hisz el abból, amit Thibaudat állít. “2006-ban már nem volt újságíró, ezért föl kellett volna fednie a forrást. Jogtalanul tartotta magánál a kincset, és akadályozta meg a könyvek kiadását.”

Pierrat ügyvéd viszont elhiszi az ellenállás harcosának leszármazottjáról szóló történetet és rámutat, hogy Thibaudat rokonságában is voltak ellenállók, és akár tőlük is juthatott az anyagok az ő birtokába.

Brami ezt az állítást is cáfolja. “Mint régi gyűjtő és antikvárius a kéziratokra specializálódtam. Céline írásait a kezemben tartottam. Nos elmondhatom, hogy azok nem lehettek 62 éven keresztül egy dohos francia pincében, amint azt Thibaudat állítja. Azokat a lapokat meleg helyen tárolták, akár Korzikán, ahol Rosembly élt haláláig.”

2020 júniusában az újságíró Thibaudat és az ügyvéd Pierrat fölvették a kapcsolatot Lucette Destouches örököseivel – egy 89 éves jogásszal és egy 69 esztendős táncossal. Mindketten izgatottan fogadták a hírt az előkerült hagyatékról és arról, hogy a lopás ténye – amit Céline állított, beigazolódott. Amikor azonban Thibaudat ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az anyagok szerkesztője és kiadója, föllázadtak. Véronique Robert-Chovin, Lucette közeli barátnője szerint az özvegy késő öregkorára, pénz szűkében, betegen magára maradt. “Miért kellett várni ilyen sokáig? Mitől félt?” – teszi fel a kérdést a Marianne hetilapnak adott interjúban.

Brami meg van győződve, hogy Marie-Luce Rosembly fia, egy magát megnevezni nem kívánó baloldali újságíró lehet az egyetlen, aki átadhatta a kéziratokat Thibaudat-nak. “Mindenki fél bevallani, hogy nála voltak a kéziratok, amikor nagy értékű lopással vádolhatják meg.” – mondja Brami.

Ez év júniusában, amikor Lucette Destouches örökösei a rendőrséghez fordultak, Thibaudat kénytelen volt átadni nekik a kéziratokat. A két örökös, lopás és milliókat érő vagyon jogtalan birtoklása ügyében fordult a bírósághoz; a vizsgálat még ma is tart.

A Marianne magazine szerint az örökösök, akiknek csillagászati mértékű örökösödési adót kellene fizetniük, jobbnak látták, hogy a ‘Halál hitelbe’ kéziratát a Francia Nemzeti Könyvtárnak adományozzák; a két másik könyv nemsokára a Gallimard gondozásában fog megjelenni.

Újabb csavar a történetben: az ‘Utazás az éjszaka mélyére’ című regény kiadott változatában nincs említés Céline sebesüléseiről és ápolásáról a Hazebrouck katonai kórházban. A könyv a párizsi Val-de-Grâce kórházban történő lábadozással kezdődik, a most nyilvánosságra került lapokon azonban kézírással megjelenik egy őt ápoló Alice David nevű nővér, és említésre kerül közös csecsemő leánygyermekük.

Pierre-Marie Miroux professzor, Céline kutató nyilatkozta a Marianne-nak: “Az a leánygyermek most 106 éves volna, és nyilvánvalóan már nem él. Alice David mélységesen hívő keresztény családból származott, és eltitkolta a gyermeket, akit Alice Londonban élő férjezett nővére nevelt föl. Céline meg is látogatta, amikor Londonban járt. Ha lennének gyermekei, ők is követelhetnék részüket.”

Brami szerint “Céline-nek egy lánya volt, az 1920-as születésű Colette, az első házasságából. Az író halála után megjelent egy jegyző, aki meggyőzte őt arról, hogy apja után csak rengeteg adósság maradt, és hogy álljon el az örökségtől. Sajnálatos hiba Colette négy gyermeke szemszögéből; ő 2011-ben maghalt, de a leszármazottak akár be is nyújthatják jogos igényüket.”

Haaretz – Bassa László