Amikor népszavazás útján döntöttek a zsidóság szabad letelepedéséről

1866 januárjában a svájci zsidók megkapták a jogot, hogy az országban szabadon költözhessenek, utazhassanak és szabadon választhassanak lakóhelyet. Európában egyedülálló módon a helyi zsidóság jogainak kiterjesztését meg kellett szavaznia a lakosságnak is.

1848-ban alapították meg a modern Svájcot, jogi reformok sorával. Ebben az évben, szeptember 12-én lépett életbe a svájci szövetségi alkotmány, ami deklarálta a kantonok szövetségét és önállóságát. Az alkotmány szerint a kantonok egészen addig önállóan dönthetnek ügyeikben, amíg az nem érinti a többi kantont, vagy a szövetség egészét.  Ezek a reformok kimondták, hogy a svájci állampolgárok szabadon letelepedhetnek az országban bárhol, ez viszont nem vonatkozott a zsidó kisebbségre. A zsidóságot (az orvosok kivételével) 1622-ben kiűzték a kantonokból és csak Aargau kanton két falujában, Endingenben és Lengnauban engedélyezték számukra a letelepedést. Ezeken a településeken a tartózkodási engedélyüket 16 évente újra meg kellett váltaniuk, ezt a váltságot “Védlevélnek” nevezték és a rövid életű Badeni kanton bíróságánál kellett kérvényezniük.

A lakhelykorlátozás mellett korlátozták a helyi izraeliták tevékenységi körét is: földművesek nem lehettek, de iparos engedélyt sem kaphattak. Hogy tovább nehezítsék életüket, törvényben kötelezték a két falu zsidó lakosságát, hogy az általuk épített házakon két ajtót kellett nyitniuk: egyet a keresztényeknek és egyet a zsidóknak. A zsidó kereskedők a keresztény gazdáktól közvetlenül nem vásárolhattak, csak a szabadpiacon szerezhették be árukészletüket.  A nehézségek ellenére a XVIII. század végére a zsidó lakosság száma elérte az 553 főt, Endingen településen ők alkották a lakosság többségét. Itt a kis számú keresztény lakosság templomot sem épített, inkább egy közeli településre jártak istentiszteletre. Ezáltal Endingen lett Svájc egyetlen települése, ami keresztény templommal nem, de zsinagógával rendelkezett. Temetőjük először a Rajna egyik kis szigetén létesült, amit a helyi önkormányzat adott a közösségnek bérbe. Ezt azonban több alkalommal is elöntötte az áradás, ami sírokat mosott ki, síremlékeket rongált meg. 1750-ben kaptak engedélyt, hogy az Endingen és Lengnau közötti erdőben temetőt létesítsenek, amit a két közösség közösen használt.

A XIX. században Svájcban letelepedő zsidók francia, holland, brit és amerikai állampolgárok voltak, akiket a svájci törvények ugyanúgy hátrányosan érintettek, mint 200 évvel korábban beköltözött hitsorsosaikat. Amíg egy katolikus holland szabadon letelepedhetett Svájcban, addig egy holland zsidó jogait jelentősen korlátozták. Egyetlen dologban mégis különböztek az őshonos zsidóságtól az újonnan érkezők: azon országok, amelyeknek állampolgárai voltak, mind rendelkeztek Svájccal kétoldalú, állampolgáraik tartózkodását és helyzetét rendező, államközi szerződéssel.

Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok már az 1850-es évektől külképviseleteik útján tiltakoztak a szerintük értelmetlen és érthetetlen diszkrimináció miatt. Ez a fajta diszkrimináció azért is volt számukra érthetetlen, mivel a nyugati országokban ekkorra már a zsidóságot több, mint fél évszázada egyenjogúsították, a XIX. századi Svájc egyik legfontosabb kereskedelmi partnerénél, Franciaországban például 1791-ben.

A tiltakozást látva a svájci szövetségi vezetés attól tartott, hogy a zsidók jogainak korlátozása miatt legfontosabb kereskedelmi partnereik Svájccal szemben vezetnek be szankciókat. Ezt elkerülendő, azzal a javaslattal álltak elő, hogy foglalják alkotmányba a polgárok egyenlőségét mind lakhelyválasztás, mind törvény előtti egyenlőség tekintetében. A javaslat nem volt egyedülálló, a zsidóság egyenjogúsítása már a Helvét Köztársaság (1798-1803), a Napóleon által gründolt államalakulat fennállása során előkerült. Ekkor azonban hamar levették a napirendről, mivel a törvényhozók a zsidóság jogainak bővítését francia befolyásnak vélték a svájci belpolitikára, ráadásul 1802-ben polgárháború tört ki, aminek során a környékbeli lakosság soraiból mintegy 800 fő megrohanta a két zsidó lakossággal rendelkező települést és kifosztotta azt. Később, 1862-ben az aargaui parlament törvénymódosítást kezdeményezett a zsidók jogainak kiterjesztésével kapcsolatban, de a parlamentet megbuktatták, az új parlament pedig visszavonta a törvényjavaslatot.

A kormány végül engedve a nemzetközi nyomásnak, 1866 januárjára kiírta a szavazást, ahol a 319.433 választó 53,2%-a, 170.032 fő válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy engedélyezné-e a zsidóság szabad lakóhelyválasztását. Nyolc évvel később, 1874-ben, az alkotmány felülvizsgálata után, a szabad vallásgyakorlás jogát is kiterjesztették a zsidóságra. Ezzel megvalósult Svájcban a zsidóság teljes, törvény előtti egyenlősége.

A törvény előtti egyenlőség azonban nem azt jelentette, hogy a zsidóság szokásait, vallását is elfogadják: 1893-ban már a rituális vágás tiltásáról tartottak népszavazást. A népszavazáson – melyen azt a kérdést tették fel, hogy az altatás nélküli vágást betiltsák-e – 60,1% (191527 fő) a betiltás mellett szavazott. A megfogalmazás ellenére mindenki tudta, hogy a kezdeményezés a zsidóság szokásai ellen irányul (ekkor Svájcban nem volt jelentős muszlim lakosság). A tilalom a baromfira és a kóser hús importjára nem vonatkozott. A svájci zsidók ezek után jellemzően Franciaországból és Németországból importáltak kóser élelmiszert. 1918-ban a tiltást felfüggesztették, mivel az első világháború miatt az import ellehetetlenült. A felfüggesztés 1920 áprilisáig tartott. A kábítás nélküli vágás tilalma ma változatlanul törvény, akárcsak Dániában, Norvégiában, Svédországban vagy Új-Zélandon.