Amerika legrégebbi zsinagógája és a suriname-i zsidó közösség

Amerika legrégebbi zsinagógája Suriname-ban található, és a maga 339 évével az ország egyik legrégebbi épülete lenne, ha nem csak a falak maradványait láthatnánk.

Az európai ember számára egy rom akkor bír jelentőséggel, ha az legalább 1000 éves. Egy római út, az Akropolisz vagy menhír már tekintélyt parancsoló és joggal tarthat igényt az „ősi rom” megnevezésre. A Közel-Keleten egy görög templom maradványai nem számítanak olyan korosnak, ott egy igazán régi történelmi emlék legalább 3000 éves. Egy őskori település, kánaánita tellek, szír templomok vagy sumer-akkád piramisok. Na és Amerikában? Amerika legrégebbi zsinagógája Suriname-ban található, és a maga 339 évével az ország egyik legrégebbi épülete lenne, ha nem csak a falak maradványait láthatnánk. Európai mércével nézve serdülő téglahalom, nem is olyan rég hordták össze.

Suriname zsidó közössége hasonlít első zsinagógájára: régi és romokban áll, létszámban megfogyatkozva. Az egykori több ezer fős közösség ma talán, ha 200 tagot számlál. Első zsinagógájuk, amely a „Bracha veShalom” (Áldás és Béke) nevet viseli Paramaribóban, az ország fővárosában épült, azon belül is a Jodenstraat (holland: zsidó utca) végén.

Suriname első telepesei között számos szefárd zsidót találunk. Ezek a telepesek eredetileg portugál zsidók leszármazottjai voltak, akik a Portugáliából való kiűzetésük után Németalföldre vándoroltak, majd a jobb élet reményében átkeltek az óceánon és Suriname-ban kötöttek ki. Ekkoriban a terület angol gyarmat volt, ahol a kezdetleges mezőgazdaság jelentette szinte az egyetlen munkalehetőséget. Az itt megtelepedő zsidók cukornádültetvényeket telepítettek és a cukornád termelése mellett annak feldolgozásával foglalkoztak. A zsidó közösség egyik vezetője a spanyol inkvizíció elől Dél-Amerikába menekült David Nassy volt. Ő és kereskedő társai szoros kapcsolatban voltak Suriname kormányzóival és azért küzdöttek, hogy teljes vallásszabadságot kapjon a zsidóság. Erőfeszítéseiknek köszönhetően 1665-ben az angol kormányzat – felismerve a zsidó telepesekben rejlő lehetőséget – autonómiát és saját bíróság felállítását engedélyezett a zsidó közösségnek, ami által az egyetlen olyan közösséggé váltak a diaszpórában, amely ilyen kiváltságokkal rendelkezett egészen Izrael állam megalapításáig, 1948-ig.

Az angol uralom nem volt hosszú életű, már 1667-ben megszabadultak a fejletlen gyarmattól: elcserélték a hollandokkal Új Amszterdamra (igen, a későbbi New Yorkra). 1669-ben a suriname-i zsidók két kis közössége összefogott és a fővárostól, Paramaribótól 80 km-re egy saját települést léesítettek, ahol további ültetvényeket hoztak létre. A településnek a beszélő „Jodensavanne” (zsidó szavanna) nevet választották, de sokan úgy ismerték, hogy a „a Folyó menti Jeruzsálem.” Az angolok, mikor bátorították a zsidók letelepedését, nem tévedtek: hosszú évekig Suriname gazdasága Jodensavanne terményeire és termékeire épült. Az egyre tehetősebb zsidó ültetvényesek tartósan szerettek volna letelepedni azon a földön, amit munkájuk által vált termékennyé, így hamarosan temetőt nyitottak és felépítették rituális fürdőjüket és zsinagógájukat. Jodensavanne a világ legszabadabb és legnagyobb zsidó mezőgazdasági településévé vált. Az egykori üldözöttek most rabszolgatartó ültetvényesekké váltak.

Suriname jelenlegi etnikai képének egyik fontos alkotóeleme a marranok közössége. A marranok az ültetvényekről megszökött rabszolgák és az indiánok leszármazottai. A 18. században például a Jodensavanne közelében található ültetvények rabszolgái közül sokan megszöktek és az erdőkben húzták meg magukat, ahol létrehozták ezeket a marron közösségeket. A suriname-i zsidók és a marronok között kialakult egyfajta együttélés, sőt, időnként kereskedelmi kapcsolat is létrejött, amely sajátos társadalmi viszonyt eredményezett. A marronok néha még a Zsidó Szavanna területére is bejutottak, hogy élelmiszert és szerszámokat szerezzenek be, sőt egyes történetek szerint néha részt vettek a zsidó ünnepeken, bár erről kevés írásos forrás maradt fenn.

Jodensavanne zsidó lakossága gyorsan gyarapodott. A zsinagóga építésének 100. évfordulóján, 1785-ben nagyszabású ünnepséget tartottak. A korabeli feljegyzések szerint 1600 zsidó gyűlt össze, 300 adag ételt osztottak ki és 1000 kínai lámpás emelkedett az ég felé, hogy hírül vigye Jodensavanne zsidóságának örömét.

Egy-egy település életciklusát a lehetőségek határozzák meg. A 18. századtól csökkent a kereslet a suriname-i cukorra és gyümölcsökre. Az egyre nehezebb gazdasági helyzet arra ösztönözte a jodensavanne-i zsidókat, hogy elvándoroljanak. Az optimistábbak a fővárosban, Paramaribóban, a pesszimistábbak más országokban néztek megélhetés után. A zsinagóga romja mellett ma egy emléktábla hirdeti, hogy a zsinagógát 1865-ben használták utoljára. 180 év után az épület lassan az enyészeté lett.

A suriname-i zsidók története azonban ezzel nem ért véget. A Paramaribóba lassan vissza- és újonnan beköltözők 1734-ben már itt is felépítették a saját zsinagógájukat, aminek a „Neveh Salom” (Béke Hajléka) nevet adták. A közösség a Jodensavanneból visszaköltöző szefárd zsidók és az Európából újonnan bevándorló askenázik alkották. Az új zsinagóga feletti öröm azonban nem tartott sokáig. A felavatása után néhány hónappal a két közösség összeveszett és a szefárdok kivonultak a Neveh Salomból. Néhány tucat méterrel távolabb saját zsinagógát építettek, a „Cedek veSalom”-ot (Igazság és Béke), ahol szefárd rítus szerint imádkozhattak.

A 19. századtól kezdve a suriname-i zsidó közösség számos kihívással nézett szembe. A Neveh Salom zsinagóga 1833-ban leégett és csak 1837-ben sikerült újjáépíteni. Az európai, jórészt askenázi zsidók bevándorlása megváltoztatta a közösség összetételét, és a világháborúk, valamint a holokauszt hatása is érezhető volt, bár Suriname maga távol maradt a náci üldöztetéstől. A 20. század második felében a közösség létszáma fokozatosan csökkent, ahogy sok zsidó család az Egyesült Államokba, Izraelbe vagy más országokba költözött jobb gazdasági lehetőségek reményében.

Az 1990-es évekre már annyira kevesen maradtak, hogy nem tudtak két közösséget fenntartani, ezért a szefárdok visszaköltöztek az askenizázi hitsorsosaikhoz a Neveh Salomba. A Cedek veSalom zsinagóga berendezését a jeruzsálemi zsidó múzeumba szállították, az épület jelenleg is üresen áll. A rabbi háza is funkcióját vesztette, jelenleg számítástechnikai üzlet működik benne.

A Neveh Salom közössége azonban nem adja fel. Szombatonkét és az ünnepeken összegyűlnek az utolsó zsinagógájukban, hogy közösen imádkozzanak. A zsinagóga padlóját egy régi szefárd hagyomány szerint homokkal szórják be. Ezt a szokást a holland szefárd zsidók honosították meg, és arra az időszakra emlékeztet, amikor a spanyol inkvizíció alatt a zsidóknak titokban kellett tartaniuk szertartásaikat, és a homokot használták arra, hogy elnyelte a léptek zaját, így rejtve el őket a hatóságok elől. A homok más értelmezés szerint a sivatagi vándorlásra, az exodusra emlékezteti a híveket. Ez az egyedi gyakorlat máig él a Neveh Shalom zsinagógában, és turisták ezreit vonzza.

A két közösség – a szefárd és az askenázi – hagyományaiank ötvözése által sajátos rítust és hangulatot kölcsönöz ezeknek az eseményeknek. Szombat reggel, mikor a zsinagóga közepén lévő bimát megkerülik a Tórával, éneklő gyerekek haladnak a Tóra mögött. A szertartáson héber, holland és angol imákat mondanak. Rabbijuk közel fél évszázada nincs, nem könnyű ugyanis olyan rabbit találni, aki beszél hollandul és hajlandó volna Suriname-ba költözni. A világ változásaira való nyitottságuk és az igyekezetük, hogy zsidóságukat megőrizzék, odáig vezetetett, hogy 2004-ben a közösség – elhagyva az ortodoxiát – a progresszív zsidó irányzathoz csatlakozott.

A suriname-i zsidó közösség rövid történelme rendkívül gazdag, a gyarapodás és a sorvadás korszakai váltják egymást.  Rabbi nélkül és a hiányos vallási infrastruktúra mellett vajon milyen jövő várhat erre az egyre zsugorodó közösségre? A jelenlegi szűkös esztendőket követni fogja újra a bőség?