Alagút a szabadságba

A vakmerő szökési kísérletről, amelynek 1943-ban a Párizs melletti Drancy, illetve az ottani gyűjtőtábor volt a színhelye, egykori részvevői hosszú évtizedekig hallgattak.

„Mi az ember utópia nélkül?”

A francia Jacques Becker Le Trou (A lyuk) című 1960-ban bemutatott filmjéről nem tudom, hogy játszották-e a hazai mozikban, John Sturges 1963-as The Great Escape-jét viszont „A nagy szökés” címen annak idején nálunk is vetítették. Az első film a párizsi La Santé börtönben játszódik valamikor a negyvenes évek végén, a második egy német hadifogoly-táborban a második világháború idején. A kettőben az a közös, hogy a fogvatartottak itt is, ott is az általuk vájt földalatti járaton próbálnak eljutni a szabadságig. Az embernek akaratlanul is ezt a két filmet juttatja eszébe az a szökési kísérlet, amelynek 1943-ban a Párizs melletti Drancy, illetve az ottani gyűjtőtábor volt a színhelye, és amelynek egykori részvevői hosszú évtizedekig hallgattak vakmerő vállalkozásukról. Biztosra veszem, ha a nem túl távoli jövőben játékfilm készülne erről a mozivászonra kívánkozó kalandos eseményről, az izgalomban felvehetné a versenyt az előbb említett két sikerfilmmel.

De mielőtt belefognék az alagút történetébe, talán nem felesleges elmondani a hazai olvasónak, mi is Drancy. A Párizstól tízegynéhány kilométerre északra fekvő nagyközség már a háború előtt jelentős ipari és munkástelepülés; ezért határozza el a városvezetés a harmincas évek második felében egy kilencszázhuszonöt lakásos szociális lakótelep létesítését a helység La Muette negyedében. Amikor, 1940 kora nyarán, a németek lerohanják Franciaországot, az U alapú lakótelepnek csak csupasz betonfalai állnak, de a félig kész épületegyüttes a hatóságok szerint így is kiválóan alkalmas jól őrizhető gyűjtőtábor kialakítására. Itt szállásolják el 1941 augusztusától a különféle razziákon elfogott ellenállókat és „rendezetlen állampolgárságú” – értsd „zsidó” – férfiakat, nőket, öregeket és gyerekeket, és innen szállítják tovább őket a náci haláltáborokba. A gyűjtőtáborban 1941 augusztusától 1944 augusztusáig nem kevesebb, mint nyolcvanezer zsidónak minősített személy fordult meg, ebből a nyolcvanezerből hatvanhét szerelvényben hatvanhétezret indítottak útnak főként Auschwitz-Birkenauba. Ennek a hatvanhétezer „zsidónak” csak elenyésző hányada jött vissza. Nemhiába nevezi a francia szakirodalom a Drancyban létesített gyűjtőtábort Auschwitz „előszobájának”.

Ide érkezik 1943 tavaszán a budapesti születésű fiatalember, Handschuh Jenő is, mégpedig pont akkor, amikor Alois Brunner veszi át a tábor irányítását. A hírhedt SS Hauptsturmführer akkorra már bizonyított a szaloniki „zsidók” deportálásával, ezért bízzák meg a francia „zsidók” deportálásának lebonyolításával. A magát baloldalinak valló és alig tizenkilenc éves Handschuh 1942 szeptemberében részt vesz a németek által kisajátított párizsi Rex mozi elleni bombatámadásban, majd hamis papírokkal bujkál. De 1942 végén elfogják, bebörtönzik, a Gestapo párizsi székházában megkínozzák, innen átviszik a compiègne-i táborba, végül 1943 tavaszán ő is Drancyban köt ki. Könnyen lehet, hogy az alagútásás ötletét is a compiègne-i táborból hozza magával, ahol ottjártakor a fogvatartottak közt még eleven a kommunista Georges Cogniot sikeres szökésének emléke: a L’Humanité későbbi főszerkesztője 1942 júniusában tizenhét társával „dobbantott” az általuk kiásott alagúton…

Brunner azzal kezdte, hogy megszervezte a tábor életét: a külső őrizetet francia rendőrökre bízta, a fontosabb feladatokat meg a rabokra. A táborlakók osztják szét a napi fejadagot, ők takarítják a körleteket, működtetik a konyhát. Akik fontos feladatokat látnak el, azokat egyelőre nem osztják be a megsemmisítő táborokba induló transzportokba (Handschuh Jenő testvérével a konyhán kap munkát). Hozzátartozik a történethez, hogy Alois Brunner földmunkákat rendel el a tábor főterén, a planírozáshoz pedig csákány, ásó, lapát kell. Szerszám tehát volt. Ezután egy-kettőre összeáll az alagútásó brigád, és a munkák 1943. szeptember 15-én meg is kezdődnek. Az elképzelések szerint a tábortól negyven méterre levő nyilvános óvóhely lett volna az alagút vége, ahonnét a szökevények feltűnés nélkül távozhatnak. Idővel – utóvégre a járatot alá kellett dúcolni, a kitermelt földet szét kellett szórni, a járatba a villanyt be kellett vezetni – a brigádnak egyre több tagja lett.

Az első csákányütés napján az alagútásók mindössze heten voltak, de az utolsó napokban már csaknem félszázan váltották egymást éjjel-nappal. Voltak a brigád tagjai közt orosz, magyar és természetesen francia „zsidók”, volt köztük egyetemista, kisiparos, főtisztviselő, sőt, még művész is. Sokszor olyanok is kivették részüket a munkából, akik pedig tisztában voltak vele, a következő transzporttal pár napon belül ők is el fogják hagyni a tábort, és a lehetőségből nem tudnak profitálni. Akik látták „A nagy szökést”, könnyen el tudják képzelni, micsoda embert próbáló feladat egy százharminc centi magas és nyolcvan centi széles járat kiásása, milyen nehéz munka közben tűrni a hőséget, levegőtlenséget. Milyen nehéz hajnali öttől helyt állni a konyhában, majd munka után éjfélig dolgozni az alagútban. Sokan el is ájultak munka közben, őket társaik lábuknál fogva húzták ki a levegőre. Ráadásul minden nap fel kellett menni a háztetőre, és házilag fabrikált iránytűvel ellenőrizni, nem tér-e el a tervezettől az alagút tengelye.

Ha a munka nehéz volt is, az állandó gyanakvás légkörét még nehezebb lehetett elviselni. Mi lesz, ha besúgó furakodott közéjük? Sokan azzal vádolták őket, nekik csak saját szabadulásuk fontos, a védtelen többséget sorsukra hagyják. Handschuh Jenő tagadja ezeket a vádakat. „Ha csak mi akartunk volna megszökni – mondta a párizsi Libération újságírójának ‑, ahhoz egy nyomorult egérlyuk is elég lett volna. Épp azért gondolkodtunk valóságos földalatti folyosóban, hogy minél több embert ki tudjunk vinni.” Az alagútásók abban is megegyeztek, hogy mindenkit maguk elé engednek, hogy ők hagyják majd el utolsónak a gyűjtőtábort. Handschuh tűnődve hozzátette: „Persze, öregek meg gyerekek is voltak. De mi az ember utópia nélkül? Nagy semmi…” Igaz, akadt olyan haláltábor – Sobibor, Treblinka, Auschwitz-Birkenau ‑, amelyben lehetséges volt a fegyveres felkelés. De nem Drancyban. „Nekünk ehhez – mondja Handschuh Jenő – nem volt elég erőnk, mi ehhez nem voltunk elegen. És mi tagadás, féltünk a megtorlástól.”

1943 novemberében az alagút már harmincöt méter hosszú. Vajon hány méter volt még hátra? Egy? Másfél? Vagy kettő? Nagyjából egyetlen munkanap. „Az volt a terv – meséli a L’Humanitéban Roger Schandalow, az alagútépítő brigád egykori tagja ‑, hogy a november 11-i nemzeti ünnepen fogunk megszökni: aznap az Appellplatzon egy órával később volt a sorakozó. De 9-én vagy 10-én történt valami.” Az alagútban dolgozókat riadóztatták. A németek arra készülnek, hogy egymás után átvizsgálják a pincéket. Mivel az ellenőrzés az épületegyüttes túloldalán kezdődött, miután fényjelekkel értesítették őket, az alagútban dolgozók még idejében abbahagyták a munkát. Az alagút bejáratát is álcázták, a kitermelt földet azonban már nem volt idejük eltüntetni. Így is jó időbe beletelt, míg a németeknek sikerült felfedezni az alagút bejáratát.

Még ez se lett volna olyan nagy baj, ha az egyik alagútásó nem felejti az alagútban a nadrágját. Amelynek tulajdonosát már könnyű volt azonosítani. Az illetőt előállították, kínvallatásnak vetették alá. Hiába, makacsul hallgatott. A németek végül azzal fenyegették, ha továbbra is hallgat, mindenkit meg fognak büntetni. Nőket, öregeket, gyerekeket is. Mire kaptak tizenhárom nevet. Ezt a tizenhármat a németek kegyetlenül megverik, már-már arról van szó, hogy kivégzik őket, de az utolsó pillanatban meggondolják magukat. Ebbe feltehetően az is belejátszott, hogy még ők is elámultak a szakszerű kivitelezés láttán. „Sohase gondoltuk volna, hogy zsidók ilyesmire képesek” – mondták elismerően, majd magukra hagyva őket parancsot adtak az alagút betemetésére. Ezzel a tizenhármak újabb válaszút elé kerülnek. Mi jobb? Ha folytatják a munkát (utóvégre már csak másfél-két méter lehetett hátra), és a lehetőséget kihasználva meglépnek, vagy ha csak ímmel-ámmal temetik be az alagutat, hogy az utánuk jövők lássák hasznát. Végül az utóbbit választották. Hogy a németek hogyan jöhettek rá az alagút titkára, nem derült ki soha. Roger Schandalow szerint két társuk súghatott nekik.

Ezek után az alagútásókat kopaszra nyírják, és beosztják őket az első induló transzportba. Hogy hová mennek, és ott mi lesz, nem tudja senki, azt azonban gyanítják, hogy jó nem vár rájuk. Készen minden eshetőségre, a csapat tagjai igyekeznek együtt maradni. Voltak katonaviseltek is köztük, ezek tudták, hogy Bar-le-Duc előtt a lérouville-i kaptatón mindig lassít a vonat, akkor kell ugrani. A tehervagonban két bivalyerős fiatalember felfeszíti az ablakrácsot, és kettesével sikerül is mindenkinek kiugrani. Irány Bar-le-Duc. De amikor odaérnek a vasútállomásra, látják, a pályaudvar tele német rendőrrel. Szerencsére, rengeteg hazatérő hadifogoly és munkaszolgálatos vár a párizsi vonatra, és a szökevények könnyen elkeveredhettek a tömegben. Ráadásul a hazatérők is elég gyatrán néztek ki, úgyhogy külsőre semmiben sem különböztek a megviselt szökevényektől, akik másnap reggel már Párizsban voltak.

Legtöbbjük azonnal visszatért az ellenállásba… A háború után pedig igyekezett mindent elfelejteni. Az alagútásás történetét megtartották maguknak. Szerénységből? Vagy azért, mert mégiscsak kudarcként élték át ezt a szökési kísérletet? Jó néhány évtizedig senkinek se beszéltek róla. Mígnem 1980-ban, egy tornacsarnok építésének alapozásakor, az alagút napvilágra nem került. Drancy polgármestere akkor igyekezett felkutatni a csapat életben levő tagjait. Akik ezután adtak néhány interjút a sajtónak. Rövid dokumentumfilm is készült róluk. De ezt a hősies vállalkozást akkor sem és azután sem sikerült a hatóságokkal ellenállási akcióként elismertetni. Elismerést, kitüntetést nem kapott senki. Mindössze annyi történt, hogy a gyűjtőtábort alkotó épülettömböt (az alagúttal együtt) 2001-ben műemléknek nyilvánította a francia kulturális minisztérium. Az alagúton dolgozó félszáz lágerlakóból a kétezres évek elején már csak kilencen voltak életben. Az utolsó közülük, a magyar származású Handschuh Jenő – adta hírül augusztus 29-én a párizsi Libération – július elején hunyt el kilencvenhárom éves korában…