Aki fekélynek tekintette, aztán mentette a zsidókat – II.

Valdemar Langlet, az embermentő

 

Langlet-ról szóló írásunk előző részében a svéd embermentő 1935-ben megelent, kevéssé ismert könyvéből (On horseback through Hungary) idéztünk részleteket. Ebből kiderül, hogy Langlet akkoriban sok mindenben osztotta  a Horthy korszak Magyarországának hivatalos felfogását. Főleg a zsidókról írt fejezet hangneme kiábrándító.

1944-ben azonban már egy másik Langlet áll előttünk. Ekkorra a zsidóellenes téboly már átcsapott azon a határon, amit el tudott viselni, és az üldözöttek mellé állt.

Az alábbiakban  Kun Imre (1892-1977) kéziratos naplójából (Budapest, 1946. január 18.) idézünk. Kun Imre, hangversenyrendező, impresszárió számos híres muzsikust hozott Magyarországra, de olyan személyiségeket is, mint Thomas Mann vagy Rabindranath Tagore. Jó barátságot ápolt Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal.

***

„Ebben a reménytelen helyzetben hiába töprengtem, hogy mit kell tennem. Nem láttam kiutat, de a sokak által választott öngyilkosság gondolatával nem akartam foglalkozni. Egy ízben fivéremmel beszélgettünk arról, hogy a gyerekeket el kellene távolítani otthonról, valami menhelyre és ő azt mondta, hogy Rosenthal tanár megígérte, hogy ez irányban lépéseket tesz Langlet professzornál a svéd vöröskereszt vezetőjénél. Langlet, kiáltottam fel, hisz nekem nagyon jó ismerősöm. Boldogan ismételgettem a nevet, egy fűszál, amibe rövid ideig kapaszkodhattam. Alig, hogy hazajöttem lementem Arányiékhoz, akiknek volt még telefonjuk és felhívtam Langlet lakását. A telefont Langlet felesége vette fel. A férjével szeretnék beszélni – mondtam. Az asszony közölte, hogy férje másnap, szombaton 1/2 3-kor fogad. Régóta nem voltam izgatottabb, mint az éjjel. Éppen este jött annak híre, hogy a svájci követ Jaross belügyminiszternél volt és megkérdezte, hogy mi igaz a pesti zsidók deportálása ügyében, mire Jaross azt a kitérő választ adta, „a pesti zsidók deportálása nem merült fel, csak mint a vidéki zsidókat is, elviszik munkaszolgálatra őket”.

Langlet még ebédnél volt, amikor beléptem hozzájuk. Pár perc múlva egymással szemben ültünk és kérdezte, hogy mi járatban vagyok. Elmondtam neki, hogy mit hallottam a deportálásról és megkértem, hogy segítsen a gyerekeimen. Erre a következőt mondta: “Igen, igaz ez a beszélgetés, de Jaross már nem belügyminiszter, hanem Bonczos lesz az. Azután azt mondta: mióta ismerjük mi egymást, ugye már 8 éve – Imre, odaadom pertura a kezemet. Szervusz, most pedig figyelj ide. Először a két gyereket elhelyezem egy otthonba, azután a család kap Vöröskeresztes Schutzbriefet, ez tudod egy olyan útlevélféle, amelyen nagy pecsét van, és valamit használ. Azután írunk egy kérvényt a követséghez és megszerezzük a svéd Schutzpasst a részetekre is. Azután én tégedet magamhoz veszlek. „Ist es so gut, Imre?”-kérdezte. De én nem tudtam válaszolni a meghatódottságtól, úgy folytak a könnyeim és csak a kezét szorítottam meg. Már rohantam is a fivéremhez, hogy közöljem vele a történteket, és onnan hazatelefonáljak. Utcáról telefonálni nem szabadott – sokakat letartóztattak ezért – viszont 4 óráig szabadott csak kint lenni.

Éppen, hogy hazaértem 4 órára és mikor elmondtam Klárinak a történteket, boldogan sírtunk együtt, örömkönnyeket hullatva, hogy mégis jó az isten, van valami, amibe kapaszkodhatunk, van reménysugár. És engemet boldoggá tett az a tudat, hogy ebben a rettentő rossz világban, volt egy ember, aki szeretettel közeledett felém, aki embernek vett, aki reménységet élesztett – ez volt Langlet professzor. Ha semmit sem tett volna az érdekemben, akkor sem felejteném el soha, de tényleg hozzásegített a svéd Schutzpass megszerzéséhez és a svéd vöröskereszt alkalmazottai közé felvett, amikor már megkaptam a Schutzpasst. A névjegyével elmentem a svéd konzulhoz. A követség kertjének kerítése előtt százan és százan kétségbeesetten tolonganak, hogy bejussanak. Semmi remény. Ha valaki kijött, mindenki a kerítéshez tolongott, kapaszkodott, mint az állatok ketrecükben. Káldor Miklós barátommal voltam ott. Ha ő nincs ott, akkor már el is távoztam volna. Ő azonban megszólított egy hölgyet a kerítés közelében, akiről kiderült, hogy nekem is ismerősöm. Neki adtam át a névjegyemet és 5 percen belül a nevemet szólították és bekerültem a követség épületébe. Ott már találtam ismerősöket – mindenki sietett, legfeljebb egy pillanatra méltatott figyelemre. Álltam bent és vártam Forgács urat, aki mint az Orion tisztviselője, jól ismerte a Koncertet és engem is. Amikor végre bekerültem és irataimat elővettem, azt mondta, sajnos már késő, lezártuk a Schutzpass kiadását. Amikor látta rettentő elsápadásomat, azt mondta, csak abban az esetben lehet megszerezni, ha rokonság- vagy üzleti összeköttetéssel rendelkezem. Megmutattam levelezésünket, szerződéseimet (a Svéd Királyi Énekkart, és a svéd tenoristát… is én hoztam Pestre). Ezeket átnézve azt mondta: ez más, így rendben lesz a kívánságom. Kb. két hét múlva fivérem, aki közben Wallenberggel megismerkedett (és vele közvetlenül érintkezett) augusztus 16-án kihozta az egész család védőlevelét, amelyet most már csak a KEOK-kal kellett láttamoztatni. Ezt is pár nap múlva elintézte, úgyhogy egyik délben a hitközségből már csillag nélkül jöttem haza. Augusztusban a hitközségen dolgoztam a fivérem osztályán (a lakáshivatalban). Az egész Eötvös utcai házban nagy szenzációt keltett, hogy valaki csillagtalanul jön be, mindenki gratulált. Tudom, sokan szívből örültek, de azt is tudom, hogy sokaknak fájt, hogy miért éppen mi. Még aznap este Klárival együtt csillagtalanul elmentünk a szomszédos főpostára, hogy a ház egyik lakójának sürgönyét feladjuk. Nem is tudom megmondani, milyen érzés volt a csaknem néptelen Eötvös utcából kimenni a Körútra szabad emberként, biztosan ilyen érzése van a fogházból kiszabadulóknak az első órában.”

 A teljes szöveg megtalálható ezen a honlapon.

A dokumentumokra Horányi Gábor hívta föl a figyelmünket.