“Aki engem… antiszemitának tart, az zsidó fajvédő”

Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján kezdtük el közölni Nyerges András Rögeszme és miazma című tanulmányát – alább az ötödik, befejező részt olvashatják.

9.

A helyzet addigra odáig fajult, hogy más témáról már szinte nem is esett szó a lapokban, mint arról a valamiről, amit ki-ki a maga kénye-kedve szerint nevezett neo- (esetleg új-) antiszemitizmusnak, sőt, Zsolt Béla például, túlhevült érzelmi-indulati állapotában már egyenesen neofasizmusnak titulált. Jóformán minden sajtótermék kötelességének érezte, hogy valamilyen formában ezzel, és ne mással foglalkozzon, egyebek közt például a vicclapok is, melyek egyikében, a Szabad Száj nevűben Révai József a Dévaj József gúnynévre kereszteltetett át. Nem volt kivétel természetesen a politikai bulvársajtó sem, például a Képes Figyelő, amely végül is egy sajtótörténeti szempontból azóta is példa nélküli esetnek lett a helyszíne.

1945. szeptember 22-én, az Esti Szabad Szóban Illyés Gyula az alábbi szöveget tétette közzé: „A Képes Figyelő szom­baton, 22-én megjelent száma nyilatkozatomat közli az antisze­mitizmus kérdésében. A kérdés lényegének érintése nélkül ki kell jelentenem, hogy ennek a nyilatkozatnak egyetlen betűje sem tőlem való”. Illyés elmulasztotta megemlíteni, hogy az újság nem egyedül őt szólaltatta meg, hanem Az új antiszemitizmus címmel rövid bevezető kíséretében ennek szentelte egész negyedik oldalát: „Alább három nyilatkozatot adunk. Mind a három komoly, határozott és felelősségtudattal teljes. Alkalmasak arra, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek bizonyos tévhitnek, amely az utóbbi időbe n erősödni látszott a magyar társadalom egyes rétegeiben. Ez a tévhit már-már hajlott arra, hogy fajvédő jelzővel illessen egy demokratikus pártot, amely pedig programjában és célkitűzéseiben homlokegyenest szemben áll minden ilyen és hasonló, fasiszta vagy általában antidemokratikus törekvéssel és agitációval.”

A három közéleti személyiség, akit megszólaltattak: Kovács Imre, a Parasztpárt főtitkára, Illyés Gyula, a Parasztpárt vezetőségi tagja, valamint Szakasits Árpád, a Szociáldemokrata Párt elnöke volt. Ugyanebben a lapszámban Vigyázat, csempészárú címmel közölték Parragi György e témával foglalkozó cikkét is. Úgy tűnik, a három nyilatkozat közül a Képes Figyelő egyedül Illyés szájába adott kitalált mondatokat – sem Kovács Imre, sem Szakasits szövegével nem történt semmi ilyesmi, vagy legalább is ők (ha mégis történt a nyilatkozatukkal ilyesmi), ezt elmulasztották a nyilvánossággal közölni.

Furcsa volt már az is, hogy Illyés egy másik lapban tagadja meg a szövegét, nem ott, ahol a vétséget elkövették – már ha tényleg elkövették. Épp az idő tájt írt glosszát arról az Új Idők, hogy mostanában „mindenki helyreigazít mindent és mindenütt: ez az új életre kelt magyar újságírás elmúlt néhány hónapjának legfeltűnőbb tanulsága. Szinte már ott tartunk, hogy nem jelenhetik meg az egyetlen olyan közlemény sem, amelyre valaki helyreigazítással ne jelentkeznék”, Illyésnek aligha kellett attól tartania, hogy az ő ügyében vétkes Képes Figyelő ne közölné helyreigazító nyilatkozatát, ha ír ilyet, mert az idő tájt (és bizony ez azóta is így van) bevett szokás volt, hogy a helyreigazítás ott jelenjék meg, ahol a hibát elkövették. Felötlik a kérdés, miért éppen Illyéssel tett ilyet ez a lap? Még nagyobb rejtély, hogy mi lehetett az a szájába adott szövegben, ami a számára vállalhatatlan volt?

Íme, a nyilatkozat első mondata: „Az újkeletű antiszemitizmus, vélemé­nyem szerint. tulajdonképpen gazdasági trükk és politikai misztifikáció”. Gondolom, ezen aligha akadt fenn a költő. De lássuk tovább, talán a következő mondatokat érezte kompromittálónak: „Határozot­tan kimondom: törekvés a társadalmi egy­ség megbontására. Ez az erjedésnek in­duló, gyorsan rothasztott komplexum van hivatva azoknak a mérgező gázoknak a termelésére, melyeknek célja: halálosan megmételyezni a demokratikus egységet”. Be kell vallanom, akárhányszor elolvasom, nem értem, mi lehetett ezzel Illyés baja. No, de talán megfejtést kínál a folytatás: „Ez, úgy látszik, még mindig repertoárján szerepel egyes békebontóknak. Kétségte­len, hogy a reakció pusztulásra ítélt csökevényeit kíméletlenül ki kell irtani és e csökevények között szerepel a faji, vagy felekezeti különbségtétel. Talaja elpusz­tult, gyökerét elvágtak és a még felburjánzó dudvát kegyetlenül kiirtjuk. Tesszük ezt igaz hittel, magyar lélekkel (mert mi valóban magyarok vagyunk), az egyén és a köz szabadságának, a szent demokrá­ciának szeretetteljes, de kíméletlen védel­mében”.

Vajon miért vonta ezt vissza Illyés Gyula? Amit mondott, az az 1945. március 25 óta újra zajló vitában akár perdöntő érv lehetett volna. És mit mondott ugyanitt Kovács Imre? „Nyugodt lelkiismeret­tel állítom, hogy egyetlen paraszt sem örült annak, amikor látta a zsidókat de­portálni, tanuskodhatom, hogy nagyon sok faluban kikísérték a deportáltakat az állomásra, élelemmel látták el őket, és sír­va búcsúzkodtak tőlük. Azt is tudom, hogy egyes gettókba is vittek élelmet parasztok, főleg asszonyok. Ami antiszemitizmus volt a magyar társadalomban, azt a magyar­sággal vajmi kevés közösséget vállaló, in­kább idegen elemek szították. Maga a nép megfért a zsidósággal.(…) Van­nak közös bűnök, amelyeket magyarok és zsidók együtt követtek el. (…) Voltak zsidók, akik börtönben szenvedtek elveikért, nézeteikért és voltak zsi­dók, akik uralomra segítették a jobboldali rendszert. (…) A kérdés megol­dása tehát: bűneink közös beismerése. Vét­kes valóban a magyarság is, de úgy gon­dolom, nemcsak a magyarságnak van igazítanivalója a zsidó-magyar viszony ren­dezésénél s remélem a zsidóság is fontos­nak tartja, hogy a kérdés közmegelége­désre rendeződjék. Ma azonban más a helyzet. Amit elkövettek a zsidósággal, azt a zsidóság az egész-magyarság rovására írja, és nem is­meri azt a megkülönböztetést, amit mi is­merünk, hogy tudniillik vannak jó zsidók és vannak rossz zsidók, mint ahogy van­nak jó keresztények és rossz keresztények. Ebből az egyetemes szemléletből, mondhatnám kollektiv felelősségrevonásból szárma­zik az újabb antiszemitizmus, amely most van elterjedőben és már a társadalom mé­lyéig hatolt. A zsidóság felelős veze­tőinél látom a készséget és ha véleményeink kölcsönös kicserélésével megteremtjük a közeledés őszinte alapját, ezt a kérdést könnyen likvidálhatjuk s nem akadályoz­hatja többé a demokratikus országépitést.”

A Szociáldemokrata Párt első embere, Szakasits Árpád így beszélt: „Az új antiszemitizmust a legostobább és legveszedelmesebb áramlatnak tartom, és akik közreműködnek terjesztésében, vagy éppen előidézik ezt: a haza ellenségei, akár zsidók, akár keresztények. Az antiszemitizmus bő kö­penye a reakciónak, amely alatt sok min­den elfér. Küzdeni kell ellene minden esz­közzel. de főképpen a szellem fegyvereivel és azzal persze, hogy megoldjuk gazdasági problémáinkat. Minél egészségesebb lesz a gazdasági élet, annál egészségesebbé, tisztábbá válik a társadalom légköre is, a szellemi élet is és így a kérdés maradék­talan megoldása és kiküszöbölése fel­tétlenül megtörténhetik.”

E két megnyilatkozás közé iktatták be a Képes Figyelő szerkesztői Illyés Gyula szavait. Vajon ezt találta sértőnek? Az ilyen fajta visszavonó tiltakozás nem volt mindennapos eset, tehát azt gondolná az ember, hogy feltűnést keltett volna, kötelességének érezte volna a Szabadság vagy a Szabad Nép, hogy reagáljon rá, esetleg a szociáldemokrata lapok, a Népszava, a Világosság, a Kossuth Népe, a Világ, netán a kisgazdák Dessewffy Gyula irányította lapja, a Kis Ujság, avagy a Haladás, de megszólalhatott volna az ifj. Nagy Ferenc szerkesztette Igazság, esetleg Katona Jenő lapja, a Demokrácia is. Egyik se tette. Illyés furcsa gesztusa mintha meg se történt volna. Legfőképp elvárható lett volna, hogy maga a Képes Figyelő adjon valamiféle magyarázatot az esetre, kérjen bocsánatot, ha oka van rá, vagy kérje számon rajta a kirívó nyilatkozathamisítást egy másik parasztpárti lap, a Szabó Zoltán szerkesztette Képes Világ, legeslegfőképp pedig a parasztpárti napilap, a Szabad Szó, elvégre Illyés a szerkesztőbizottságuk tagja, költőként pedig a párt címerpajzsa volt. Mégis hallgattak. S nem ejtett szót az ügyről az „új antiszemitizmus”-vita legaktívabb szereplője, a Magyar Nemzet sem.

Ez a cinkos némaság, ha másnak nem, Parraginak szemet szúrhatott volna, már csak azért is, mert a Képes Figyelőnek ugyanabban a számában az ő tollából is megjelent egy Vigyázat, csempészárú! című cikk, amelyben kifejtette: „társadalmunk tekintélyes része rátévedt arra a vég­zetes, kárhozatos útra, amelyiken az elmúlt nyilas korszak­ban haladt és amely elvezetett a pusz­tulásnak, a nemzethalálnak mai örvé­nyéhez. Ez az út a neoantiszemitizmus útja. Balgasá­gukban, gyűlö­letükben nem veszik észre, hogy a zsi­dókérdés elho­mályosítja szemüket, hogy ne lássák meg a mai nemzeti szeren­csétlenségből kivezető utat”.

Nos, számomra ma is megfejthetetlen rejtély, hogy a Világ miért nem vette észre: Illyés Gyula olyan szöveg szerzőségét kéri ki magának, amelynek tartalmára akár büszke is lehetne. Végül is egyetlen olyan orgánumra bukkantam, amelyben nyoma maradt a történetnek: az Ichud Füzetek, ez a szinte észrevétlen sajtótermék, de még ők is, mint írják, rajtuk kívül álló okok miatt „október helyett csak decemberben” jelentek meg. Ez a parányi orgánum, a magyar nyelven írott sajtóban egyedüliként, kommentárt fűzött az esethez: „Sajnos, a meglepetés, melyet Illyés bátorhangú, őszintének ható nyilatkozata keltett, nem tartott soká, mert megjelenése után közvetlenül kijelentette, hogy nem tőle származik”. Vajon miért, kérdezte – teljes joggal – a cikk írója, Halász Sándor. Nem tartjuk valószínűnek, fejtegette, hogy apokrif nyilatkozatot adtak volna az író szájába. „Csak nem kapott ki a többi vezértől?” – teszi fel végül a kérdést.

Azóta évtizedek teltek el, Illyés-monográfiák sora jelent meg, de a megtagadott 1945-ös nyilatkozatról szó sem esik sehol. És mégis, az eset maga később sem tétetett ad acta. 1986-ban megjelent a Naplójegyzetek első, az 1929-től 1945-ig terjedő éveket felölelő kötete, s abban újfent közöltetik az Egyetlen betűje sem című jegyzet, de bármiféle kommentár, jegyzet vagy magyarázat nélkül. Hasonló, a dolog lényegét tekintve mégis különböző esete volt már Illyésnek 1932-ben, amikor nem átallotta „tanult rágalmazónak”, „elszánt szellemi hamisítónak” nevezni Kassák Lajost, a Munka szerkesztőjét, tudniillik a lapjában olyasmit bizonyítottak rá Illyésre, ami a számára kínos volt. De mi lehetett kínos az 1945. szeptember 22-iki nyilatkozatban?

10.

Az Író Beleszól nevű, rövid életű folyóirat 1937. májusi számában Goda Gábor interjút készített Illyés Gyulával, amelyben zárásként ez olvasható: „Elérkeztünk a zsidókérdéshez. Az Ön személyével kapcsolatban ez annál érdekesebb, miután sokan és sokszor vádolták antiszemitizmussal.” Illyés válasza így hangzik: „Hitvány dolog engem antiszemitizmussal vádolni, noha őszintén bevallom, nagy erkölcsi erőfeszítésembe került, hogy ne legyek azzá, miután engem a zsidóság részéről annyi támadás ért, hogy csak egy szilárd erkölcsi álláspont tarthatott vissza attól, hogy antiszemita legyek. Aki engem eddigi működésem alapján antiszemitának tart, az zsidó fajvédő. Nem vagyok antiszemita, még fajvédő sem, és ha a magyarságról szólok, nem a fajt értem rajta, hanem a népet, és ezért, ha a nép érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva.”

Kíváncsi lettem azokra a támadásokra, melyek Illyést állítólag, éppen a Pusztulás című szociográfiája miatt érték. Meg is találtam Ignotus Pálnak az Esti Kurírban, 1934 júniusában közölt, Az út című cikkét, s abban azt a passzust, amely zsidók általi megtámadtatásnak eléggé különös formája: „A baloldal nem botránkozott meg Illyésnek, hangoztatom, igen becsületes és bátor, minden figyelmet és rokonszenvet megérdemlő, népvédelmi akcióján, hanem akkora visszhangot adott neki, amekkorát az utóbbi évek során ké­vés független, nem-hivatalos publicisztikai ki­állás kapott.” Ugyanebben a cikkben még ezt is olvasom: „Ha Illyés a fajvédelem gyanújába keveredett, erre például az említett cik­kével adott okot, melyben azzal riasztja bírálóit, hogy ne emlegessenek fajvédelmet, mert a falra festett ördög leszáll a falról és ráugrik a piktorra, ami magyarán így hangzik: »ne ugrassatok, mert istenigazában antisemita le­szek; legyetek inkább elragadtatva tőlem, ak­kor meguszhatjátok… « Ekkor világosodott meg az elmém azt illetően, hogy végül is mit jelképez a Képes Figyelőnek adott nyilatkozat megtagadása. Illyés nem tett mást, csak következetesen megmaradt azon az úton, amit 1938-ban, az első zsidótörvény elleni tiltakozás aláírásának megtagadása jelentett. Ez Bartóknak, Kodálynak, Móricz Zsigmondnak, gróf Széchenyi Györgynek, Kernstok Károlynak, Somlay Artúrnak, gróf Apponyi Györgynek nem derogált, de Illyés Gyula nem kért belőle. S ez még mindig jobb, mint ha aláírta volna, de az aláírást másnap visszavonja.

 

11. (Utójáték)

Tartozik még a történethez egy apró, immár történelmi fricska is. Obersovszky Gyula Igazság nevű lapjának ötödik számában, 1956. október 30.-án Ha nem is igaz, jól talál címmel ez a több mint érdekes szösszenet jelent meg: „Darvas József tegnapelőtt beballagott az Írószövetségbe s hogy megnyugtassa feleségét, felhívta telefonon. A jelenlévők a következőket hallották: „Anyukám, bejöttem az Írószövetségbe. Út közben feltartóztatott egy felkelő, mondtam neki, hogy én Darvas József vagyok. Azt válaszolta, hogy hát éppen erről van szó. Aláiratott velem egy nyilatkozatot, Ez van benne: Én, Darvas József, egy utolsó piszkos csirkefogó vagyok. Tizenkét évig nyaltam Rákosi s…t. Elárultam a hazámat. Darvas József. S tudod, mi a szomorú, anyukám? Hogy ez mind igaz!”

Az írás első része

Az írás második része

Az írás harmadik része

Az írás negyedik része