„Ahhoz, hogy a múlttal szembe tudjunk nézni, először is egymás szemébe kellett néznünk.”

“A Bertelsmann úgy gondolta, hogy a múltat immár semmiképpen sem lehet letagadni, így a múlttal való önkritikus szembenézés szellemében kutatóbizottságot hoznak létre.”

Beszélgetés Norbert Frei történésszel

A 21. század első évtizede során többet között a Bertelsmann im Dritten Reich és a Flick. Der Konzern, die Familie, die Macht című köteteket szerkesztette.[1] E könyvek kiadásával komoly hozzájárulást tett a német gazdaság, konkrétabban a náci korszak vállalkozástörténetének tanulmányozásához. Egy későbbi, Unternehmen im Nationalsozialismus című konferenciakötetben immár ezen új kutatási irány historizálására is törekedett.[2] Mi okozta a vállalkozások iránti újfajta érdeklődést? Milyen következtetésekre jutottak a náci gazdaság és a vállalkozói gyakorlatok vizsgálata során?

E kutatóprojektek jelentősen eltérnek a hetvenes és nyolcvanas évekbeliektől, a pénzek ugyanis immár nem a tudományos rendszerből kerülnek a kutatókhoz, hanem közvetlenül az érintett intézményektől. Amennyiben a vállalkozások történetének 80-as évek vége óta megfigyelhető felfutására pillantunk – a folyamat annak idején a Deutsche Bank vizsgálatával kezdődött –, ismét csak fontos generációs aspektusokra bukkanunk. Ekkorra nem csak a náci korszak funkcionáriusai kezdtek kihalni, hanem közvetlen utódaikat – akik bizony gyakran hűek maradtak elődeikhez – is jellemzően nyugdíjazták már. Miközben kialakult a múlttal való szembenézés egyfajta kultúrája, a német cégek épp elkezdtek megjelenni a globális piacokon, ahol is gyakran nekik szegezték a kérdést, hogy a náci korszak alatt pontosan mit is csináltak?

Bertelsmann esetében egy konkrét ügy volt a kiindulópont: a cég épp szerette volna átvenni a Random House nevű nagy amerikai könyvkiadót, mire egy újságíró ismét felhívta a figyelmet néhány történelmi tényre, aminek következtében az egykoron jóval kisebb cég múltja iránt hirtelen a szélesebb nyilvánosság is elkezdett érdeklődni. A szóban forgó tényeket a Spiegel amúgy már az ötvenes években megjelentette, amikor is azok még teljesen hatástalanok maradtak, ha nem éppen elismerőn csettintettek az emberek – „nézd már, milyen egy rafinált cég ez, még a Wehrmachtnak is nagy számban sikerült könyveket szállítania.” A kilencvenes évek globalizációjának kontextusában e tény azonban botrányt volt képes okozni.

Hogyan reagál minderre a cég? Úgy gondolják, hogy a múltat immár semmiképpen sem lehet letagadni, így a múlttal való önkritikus szembenézés szellemében kutatóbizottságot hoznak létre, mely cégtörténetük érdemi feldolgozását kapja feladatul. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy immár a német iparra, a német gazdaság főbb szereplőire is alkalmazzák azon mércéket, melyeket a német társadalom fejlesztett ki és erre épp a globalizáció kontextusában kerül sor.

Flickék esete talán még érdekesebb, ugyanis a cég már nem létezik, így közvetlen vállalkozói érdekekről sem lehet beszélni, melyeket bizonyos értelemben a kritikus múltfeldolgozással lehet szolgálni. Esetükben a vagyon örököseiről és a kényszermunkások kárpótlása során kibontakozó nyilvános diskurzusokról volt elsősorban szó. Két unoka úgy érvel, hogy a cégbirodalom korábban eladott részei már mind részt vettek a kárpótlásban, miért kellene nekünk még a saját vagyonunkból is adakozni? Egy harmadik unoka, Dagmar Ottmann ellenben felelősnek érzi magát és szeretné, ha valaki feldolgozná a családtörténetét. Itt tehát a család egyik tagjának azon igényéről van szó, hogy kijelenthesse: „nemcsak a kárpótlandó kényszermunkások részére adakoztam, hanem a családi múltfeldolgozást is elősegítettem.” Manapság sokak szemében utóbbi is a megfelelő hozzáállás része.

Szinte nem is akad olyan jelentős német vállalkozócsalád, amelyik végül ne nézne szembe vállalkozásuk történetével. Ugyanakkor mindez nagyon megkésve következik be és a kutatóknak juttatott összegeken túl nem is hordoz komolyabb költségeket. A szóban forgó vállalkozók mind elhaláloztak már, az ezredforduló táján utódaik – leginkább az unokáik, egyes esetekben a dédunokáik – követik figyelemmel e folyamatokat. Ezen intenzív kutatások azonban a tudásszintünket jelentősen emelték. A kulcsszereplők cselekvési lehetőségeiről, szabadságának fokáról jóval pontosabb ismereteink vannak, ezáltal pedig gazdaságtörténeti mítoszok is megdőltek. A kutatások ily módon a náci korszak össztörténetének értelmezésére is hatással voltak.

Korábban elfogadottnak számított egy meglehetősen sajátos előfeltevés, mely szerint a vállalkozások, akárcsak egyes intézmények – így például a Külügyminisztérium – Harmadik Birodalombeli szerepéről úgy is lehetséges kutatni, hogy szigorú kettősséget szuggerálunk: egyrészt voltak az intézmények, másrészt meg a nácik. E szembeállítást többé nem lehet komolyan venni. Egyszerű premisszának hangozhat, mégis jelentős különbségről van szó: többé nem a Külügyminisztérium Harmadik Birodalomban játszott szerepéről írunk, hanem a Harmadik Birodalom Külügyminisztériumáról. Nem feltételezzük többé, hogy egy idegen testtel van dolgunk, mely mindenáron próbálta őrizni autonómiáját. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a Külügyminisztérium Kaiserreichbeli vagy NSZK-beli szerepéről írjon könyvet. Miért is kellene e téren máshogy közelítenünk a náci korszakhoz?

 

[…]

Tudományos tevékenységének évtizedei a nácizmus számos új értelmezésével szolgáltak. A generációk változásával a nácizmussal kapcsolatos nyilvános diskurzusok is átalakultak. Hajlandó lenne esetleg röviden felvázolni, hogy diákévei óta miként alakult át a nácizmus képe?

Ez bizony egy hatalmas kérdéskomplexus, melyről épp monográfiát készülök írni. Számos fiatalabb kollégámmal együtt két és fél éve A németek és a nemzetszocializmus címmel könyvsorozatot indítottam, melynek első kötetei hamarosan megjelennek.[3] Összesen hét kötetet tervezünk kiadni, melyek bizonyos értelemben azt folytatják, amit Broszat, Benz és Graml A legújabb kor német története című sorozattal a nyolcvanas években kezdeményeztek – e sorozat is öt-hat kötetet szentelt a nemzetiszocializmus korszakának –, csakhogy immár a szemtanúk utáni korban. Ez újfajta lehetőségeket, de sajátos nehézségeket is hordoz. Utóbbit talán úgy tudnám röviden illusztrálni, hogy 1985-ben az olvasók nagy részének még nem kellett külön elmagyarázni, hogy a náci Németországban kapható volt Coca-Cola, míg manapság ezt tisztázni érdemes, hiszen a korszakkal kapcsolatban többé nem állnak rendelkezésre ennyire részletes tapasztalatok. Kifejezetten a leérettségizett, de harmincötnél fiatalabb olvasókat célozzuk meg, számukra szeretnénk bemutatni a nemzetiszocializmus tapasztalattörténetét, ez pedig másfajta írásmódot követel, mint harminc évvel ezelőtt.

Hogy mennyiben sikerül valóban újszerű narratívákat alkotnunk, arról még korai lenne nyilatkoznom, mindenesetre ez a szándékunk. Bizonyos értelemben Saul Friedländer mintáját követjük, aki kétkötetes A náci Németország és a zsidók című művében az áldozatok hangját is megszólaltatta.[4] Mi értelemszerűen nem csak az áldozatok, hanem a Harmadik Birodalom elkövetőinek és a társutasainak hangjait is meg akarjuk szólaltatni, hogy a kötetek emberközeliek, tapasztalattörténetiek, társadalomtörténetiek legyenek.

A saját történeti áttekintésemet már csaknem harminc éve megírtam és nem szeretném magamat se ismételni, se megcáfolni, ezért úgy döntöttem, hogy a sorozat hetedik kötetét írom meg, melynek témája a nemzetiszocializmus utóélete lesz.[5] A kulcskérdés, hogy miként definiáljuk az utóéletet és miként próbáljuk azt elbeszélni? Kérdése e korszak második felére vonatkozott. Ezen évtizedek kapcsán azt tudom mondani, hogy amikor a disszertációmat elkezdtem írni, nemcsak általánosságban volt igaz, hogy sok szemtanúval lehetett még találkozni. Sajtótörténeti kutatásom részeként egykor a sajtóirányításban dolgozó középszintű nácik egész sorát tudtam még meginterjúvolni – az 1970-es évek végén még meglehetősen közel lehetett kerülni az elkövetőkhöz, amennyiben valakinek erre igénye akadt. Emiatt a nyolcvanas évek nácizmus-kutatásának még alapvetően kritikai hangvétele volt, többek között épp azért, mert e kutatás az NSZK korai időszakát is más fénytörésben mutatta. E hangvétel persze főként a tudományos szférán kívül volt jellemző, ahol is számosan vettek részt a náci múlttal való szembenézésben, annak feldolgozásában. Némi leegyszerűsítés árán azt lehetne mondani, hogy minél balosabb volt valaki, annál inkább gondolta úgy, hogy a nemzetiszocializmussal való kritikus szembenézés egyúttal a szövetségi köztársasággal való kritikus szembenézést is jelent, illetve minél inkább jobboldali volt egy politikus, annál kevésbé tetszett neki az önkritikus múltszemlélet.

A történelmi tanulás és a folytonos nevelés időközben azonban általánosan elfogadott célokká váltak. Az emlékhelyek, a múzeumok, a kutatóintézetek a politikailag még mindig konzervatív Bajorországban jelenleg komolyabb támogatást élveznek, mint néhány tradicionálisan szociáldemokrata tagköztársaságban. Manapság gyakorlatilag minden helyi politikus úgy gondolja, hogy semmi értelme nem lenne a helyi náci múlt eltusolásával próbálkozni. Nem beszélhetünk tehát többé a múlttal kapcsolatos politikai polarizációról, hiszen alapvetően mindenki úgy gondolja, hogy a múltfeldolgozást aktívan támogatni kell. A helyszíni kiállítás, a különleges informálódási lehetőségek miatt egyre több turista fog olyan helyekre ellátogatni, amilyen például a München melletti Dachau. A helyzet tehát nemcsak politikailag, hanem – többek között a turizmus felfutásával – gazdaságilag is teljesen átalakult.

Ez az egyik oka, hogy az elkövetők kutatása is oly elfogadottá válhatott. A nyolcvanas években e kutatások még bizony tüskéket hordoztak, eredményeik akut módon tudtak fájni. Ezt manapság már aligha lehet elmondani. Ez korántsem jelenti, hogy a feladatunk jelentősége csökkent volna, pusztán azt, hogy nehezebbé vált, a nemzetiszocializmus témával ugyanis többé nem lehet provokálni. Immár nagyon pontos megfigyeléseket kell tennünk, a múltat rendkívül precíz módon kell feldolgoznunk, hogy a gyakori leegyszerűsítésekkel – „tisztában vagyunk vele, hogy annak idején minden milyen szörnyű volt“ – szemben hatékonyan tudjuk érvelni.

[…]

 

A kétrészes beszélgetésre 2014. november 26-án és december 8-án került sor Jénában.

 

Részlet Laczó Ferenc Német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről című hamarosan megjelenő interjúkötetéből.

 

 

[1] Norbert Frei, Saul Friedländer, Trutz Rendtorff és Reinhard Wittmann, Bertelsmann im Dritten Reich (2002). Norbert Frei, Ralf Ahrens, Jörg Osterloh és Tim Schanetzky, Flick. Der Konzern, die Familie, die Macht (2009).

[2] Norbert Frei és Tim Schanetzky (szerk.), Unternehmen im Nationalsozialismus. Zur Historisierung einer Forschungskonjunktur (2010).

[3] A két időközben már megjelent kötet: Tim Schanetzky, ‚Kanonen statt Butter’: Wirtschaft und Konsum im Dritten Reich (2015). Markus Roth, ‘Ihr wißt, wollt es aber nicht wissen’: Verfolgung, Terror und Widerstand im Dritten Reich (2015).

[4] Saul Friedländer, Nazi Germany and the Jews. The Years of Persecution, 1933-1939 (1997). Saul Friedländer, The Years of Extermination. Nazi Germany and the Jews, 1939-1945 (2007). Magyarul lásd a rövidített változatot: Saul Friedländer, A náci Németország és a zsidók, 1933-1945 (2013).

[5] Norbert Frei, ‚Niemand will Nazi gewesen sein’: Die Nachgeschichte des Dritten Reiches (2016).

 

Kapcsolódó írás:

“Helyi kollaboránsok nélkül a holokausztra, ilyen formában, nem került volna sor” – Dan Stone-nal, a Londoni egyetem történészprofesszorával, holokausztkutatóval beszélget Laczó Ferenc.