A zsidóság elmaradt kártalanítása 1945 – 1949

 A magyarországi zsidóság vagyona szolid értékbecslés alapján 1938-ban 5500-5600 millió 1938. évi értékű pengőt, avagy 1603-1633 millió 1938. évi értékű dollárt tett ki. Ez az erre az időre számított 35 142 millió pengő értékű nemzeti vagyon 15,65-15,94%-át jelentette.

A második világháború alatt több lépésben, majd a náci megszállást követően teljes körűen mintegy 85 ezer saját tulajdonú vagy bérelt lakásra, több tízezer vállalkozásra kiterjedően, a zsidóság vagyonát (beleértve a teljes személyes vagyonát, ingatlanait, ingóságait, műtárgyait, gyűjteményeit, befektetéseit, megtakarításait, a hitközségek vagyonát, kegytárgyait, tóráit, és másokat) előbb zár alá vették, majd államosították. A deportált zsidókat minden személyes tárgyuktól (a magukkal vitt ruhanemű, jegygyűrű, a hitélet gyakorlásához szükséges vallási eszközök és mások) megfosztották. Az elrabolt vagyontárgyak döntő részét értékesítették, vagy a háború folytatásához felhasználták (az üzletek árukészleteit, a mezőgazdasági terményeket, állatokat, felszereléseket és másokat). Az ingatlanokat (a saját tulajdonú és a bérelt lakásokat egyaránt) javarészt háborús károsultaknak, igénylőknek kiutalták, az értékesebb villákat a megszálló nácik foglalták le és fosztották ki. Az üzletekhez, a gyárakhoz, a mezőgazdasági ingatlanokhoz, az ügyvédi irodákhoz, a gyógyszertárakhoz, és más vállalkozásokhoz a további működtetésükről, hasznosításukról gondoskodó személyeket neveztek ki.

A visszavonuló német hadsereg és az akkor még létező Német Birodalomba áttelepülő nyilas kormányzat a zsidó vagyon mozgatható, értékes részét magával vitte. A Magyarország területén maradt zsidó vagyon értékesebb részét (a műtárgyakat, a banki széfek tartalmát, a tóragyűjteményt, és másokat) a szovjet hadsereg hadizsákmányként lefoglalta, és a Szovjetunióba szállította. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi delegációja berendezett zsidó lakásokba, villákba telepedett be, amelyeket saját tulajdonukként használtak. Az egykori Német Birodalom területére kivitt zsidó vagyontárgyakat az amerikai és a francia hadsereg lefoglalta, ezek egy részét ellopták, más részét értékesítették, és csupán igen csekély töredékét szolgáltatták vissza Magyarországnak.

A második világháborút követően a magyar kormány az egykori Német Birodalom területére kiszállított elrabolt zsidó vagyon (árucikkek, nemesfém tárgyak, műtárgyak, gyűjtemények, ingóságok és mások) együttes értékét 300 millió dollárban határozta meg. Az Aranyvonaton, az amerikai hadsereg által lefoglalt vasúti szerelvényen található tárgyak értékét az amerikai hadsereg 120 millió dollárra taksálta. Később, 1946-ban egy milánói szakértői bizottság 200 millió dollárra értékelte a vasúti szerelvényen található tárgyakat (ebből a nemesfém és a drágakő 120 millió dollár, a többi tárgy 80 millió dollár). Az Aranyvonat mellett a gépjárműveken szállított nemesfém és egyéb tárgyak értékét további 50 millió dollárban határozták meg.

Az ígért, de nem teljesített kártalanítás

Az 1944. december 22-én Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány a szövetséges nagyhatalmakkal aláírt fegyverszüneti szerződés 5. pontja alapján az elrabolt zsidó vagyontárgyak visszajuttatását az eredeti tulajdonos(ok)nak vagy örökös(eik)nek, és a magyar állam által okozott károk megtérítése vállalta. Míg a zsidóságot érintő jogfosztó intézkedések hatálytalanítására törvények és rendeletek sora szolgált, addig a magyar állam kártérítő felelősségét a jogszabályok nem fogalmazták meg. Az 1940-es évtized végéig mintegy száz különböző szintű jogszabályt bocsátottak ki a zsidósággal szemben az első zsidótörvénytől a második világháború végéig elkövetett jogsértések és következményeik megszüntetéséről. Ezek a jogszabályok azonban a zsidóság kártalanítását egybemosták a baloldali személyeket ért sérelmek orvoslásával, illetve a külföldre szállított vagyontárgyak esetében nem különböztették meg a zsidóságtól elrabolt tárgyakat a nácik és a nyilasok egyéb kiszállításaitól.

A negyvenes évtized második felében elfogadott törvényekkel, rendeletekkel a magyar kormányok formailag eleget tettek a fegyverszüneti szerződés, a békeszerződés zsidó vagyonokra vonatkozó elvárásainak. Ezek a jogszabályok azonban kevés kivételtől, konkrét esettől eltekintve csak szövegszerűen feleltek meg a második világháborút lezáró szerződések elvárásainak, mivel tényleges végrehajtásuk, és ennek során a vagyontárgyaknak visszajuttatása eredeti tulajdonosukhoz, vagy azok törvényes örököseihez az esetek túlnyomó többségében nem történt meg.

A gettókból felszabaduló, a koncentrációs táborokból hazatérő zsidók számos esetben azzal szembesültek, hogy az elrabolt vagyontárgyaik új tulajdonosai azt kérdezték tőlük: „Miért jöttetek vissza?”. Emellett azzal kellett szembesülniük, hogy míg az elkobzás ellentételezés nélkül történt, addig a fellelt vagyontárgyak visszajuttatását az esetek jelentékeny részében illetékek, járulékok, díjak terhelték, amelyeket meg kellett fizetniük, miközben anyagi forrásokkal alig-alig rendelkeztek. További gondokat okozott, hogy az elrabolt vagyontárgyak visszaigénylésénél gyakorta bizonyítási kényszer merült fel, amely az ingatlanok esetében a telekkönyvek miatt egyszerűnek bizonyult, míg az ingóságok esetében ez természetszerűleg – kivéve a monogrammal ellátott fehérneműeket – szinte lehetetlen feladattá vált.

A zsidó vagyonokkal kapcsolatos jogalkotás alapját néhány elsőrendű fontosságú rendelkezés teremtette meg. 1946. május 28-án lépett hatályba az 5950/1946. számú miniszterelnöki rendelet, amely a zsidóság külföldre szállított vagyontárgyai felkutatására létrehozott egy, a pénzügyminiszter felügyelete alatt működő testületet, amely a korabeli hatalmi viszonyból fakadóan csak az egykori Német Birodalom területére kiszállított és az amerikai, illetve a francia kézbe jutott vagyontárgyak felkutatásával foglalkozhatott, a Szovjetunióba hurcolt értékekkel nem. A zsidó vagyonok további sorsát illetően meghatározó jelentőségűvé vált az 1946. november 15-én kihirdetett 1946. évi XXV. törvénycikk, amely rögzítette, hogy a magyar állam nem tarthat igényt a zsidóság üldözése során életüket vesztettek vagyonára, amely örökösök hiányában jog szerint megilletné. Az örökösök nélküli vagyontárgyak kezelésére 1947 márciusában létrehozták az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot (OZSHA).

A zsidó vagyonokkal kapcsolatos állami kártalanítási kötelezettséget az 1947. évi párizsi békeszerződés becikkelyezéséről szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. §-a is rögzítette, amelynek (1) bekezdése kimondta, hogy az 1939. szeptember 1 után faji vagy vallási okok miatt üldözötteket kártalanítani kell, és ennek érdekében az eredeti állapot visszaállítását, a természetben történő visszaadást rendelte el, vagy ha az nem lehetséges, akkor a magyar állam kártalanítást nyújt. A (2) bekezdés rögzítette, hogy azokban az esetekben, amikor a kártalanítás a természetes személy örököseinek a hiányában nem lehetséges, a visszaállítást, illetve a visszaadást az üldözött személyt Magyarországon képviselő szervezetek javára kell végrehajtani. A törvény 29. cikke (1) bekezdése elismerte, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmaknak jogukban állt sajátjukként kezelni mindazokat a vagyontárgyakat, amelyek a szerződés hatályba lépése napján – 1947. szeptember 15. – a saját területükön voltak. Ezt a jogot a győztesek a megszállási zónákban birtokukba jutott vagyontárgyakra is kiterjesztették. A 29. cikk (2) bekezdése kimondta, hogy a megszállási zónákban lefoglalt, és a győztes országokba szállított zsidó eredetű vagyonokért is a magyar állam vállalt kártalanítási kötelezettséget.

Az említett jogszabályok szellemében kiadott rendelkezések alapján a zsidóság visszaigényelhette lakását, ingatlanát, ingóságát – kivéve azokat, amelyeket a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és a „demokratikus” pártok és szervezetek lefoglaltak –, törölték a zsidókra hátrányos telekkönyvi bejegyzéseket, lehetővé tették számukra a hasznot hajtó jogosítványok, vállalkozások, vállalatok visszavételét. A vagyoni rendelkezések sorában különösen nagy jelentőséggel bírt a földreformról intézkedő 600/1945. ME számú rendelet. A jogszabály biztosította az egykori zsidó tulajdonos számára földje visszaadását, ha azt a zsidókra hátrányos megkülönböztetést tartalmazó rendelkezések alapján vonták el, kivéve, ha földjét az adott településen földosztásra már felhasználták, vagy más célra lefoglalták. Utóbbi esetekben – elvileg – kártalanítás illette meg.

Külön kell szólni az 1944-ben elrabolt műtárgyakról – festmények, gyűjtemények –, amelyek értékesebb részét nyugatra szállították, majd több részletben visszahozták Magyarországra. Ugyanakkor a Szovjetunióba hurcolt műtárgyak, gyűjtemények – festmények, bútorok, tórák és mások – néhány festmény kivételével napjainkban is az orosz múzeumokban, intézményekben találhatók, láthatók.  A visszaszállított műtárgyak közül azokat, amelyek tulajdonosa ismert volt, visszakaphatta, ha értéke 11%-át, valamint a szállítás és az értékbecslés költségét befizette. A magántulajdonú műalkotások jelentős részének a tulajdonosa azonban vagy ismeretlen volt, vagy sem ő, sem jogos örököse/i/ nem jelentkeztek. Ezeket a műtárgyakat 1948. május 20-át követően több részletben 1949. június 1-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak adták át.

A megmaradt zsidó vagyon sorsa

Az egykori zsidó tulajdon kezelésében központi szerepet töltött be az 1945. március 9-én felállított Elhagyott Javak Kormánybiztossága, amelynek feladatköre az elhagyott ingóságok, ingatlanok, ipari és kereskedelmi vállalatok összegyűjtése, hasznosítása, illetve működtetése, és a tulajdonos(ok) jelentkezése esetén részükre azok visszaadása lett. A kormánybiztosságra vonatkozó jogszabályoknak és működésének súlyos hibája volt, hogy a zsidóság elhagyott javait együttesen kezelte a külföldre távozott szélsőjobboldali, nyilas személyek vagyonával. Emellett 1946-ban úgy döntöttek, hogy a zsidóság javainak, vagyonának a visszaadására vonatkozó intézkedések nem terjednek ki az 1600/1944. ME számú rendelettel zár alá vett vagyontárgyakra. Ezzel az intézkedéssel az 1944. április 16-dika után a zsidóságtól összegyűjtött és részben külföldre szállított vagyontárgyakat kivonták a kormánybiztosság hatásköréből, azt sugallva, hogy azokra közvetlenül az állam tart igényt.

Az 1938-1944 között elvett zsidó vagyonokat is érintették azok az intézkedések, amelyekkel a második világháború után a kormányzat kisajátította a magántulajdon egyre szélesebb körét. Ezek sorában a zsidó vagyontárgyak esetében igen fontosnak bizonyult az 1946 nyarán kibocsátott 8400/1946. ME rendelet, amely előírta, hogy a Magyar Nemzeti Banknál zárolt letétbe kellett elhelyezni a külföldi fizetési eszközöket, a nemesfémet és az abból készült tárgyakat. Az 1940-es évtized második felében általános gyakorlattá vált, hogy a holokauszttal kapcsolatos nyomozások során lefoglalt tárgyakat akkor sem adták vissza, ha tulajdonosa(ik) vagy örökös(eik) személye, elérhetősége ismert volt. Emellett a zsidóság vagyonára is kiterjedt az államosítás folyamata, amely a vállalkozások, vállalatok tulajdonosait érintően 1949 végén, míg az ingatlanok, lakások, múzeumban lévő tárgyak esetében az 1950-es évtized elején zárultak.

Az Aranyvonaton szállított értékek 1945. május 11-én, osztrák földön, Böcksteinnél, az amerikai hadsereg kezébe kerültek. A szerelvényen található értékek egy részét az amerikai hadsereg főtisztjei sajátjukként kezelték, és eltulajdonították. Mivel a magyar visszaszolgáltatási kérelmeket elutasították, a megmaradt vagyontárgyakat kevés kivételtől eltekintve az ENSZ menekültügyi szervezetének adták át, amely azokat árveréseken értékesítette, és a befolyt összeg 90%-át az American Jewish Joint Distribution Committeenek és a Jewish Agencynek juttatta. Az Amerikai Egyesült Államok a vagonokba berakott 3 tonna zsidó kegytárgyat az osztrák hitközségeknek adta át, míg a megmaradt 300 ezüsttárgy, 20 szőnyeg, és 2 festmény az osztrák államot gazdagította. Az Aranyvonaton kiszállított, egykoron magyar zsidók tulajdonában lévő értékekből, vagyontárgyakból a zsidó tulajdonosok vagy örököse/ik/ semmit nem kaptak vissza.

A francia katonai hatóságok azokat, akik az elrabolt zsidó vagyon egy részét gépjárműveken Svájc irányába szállították, 1945 nyarán elfogták és az elrejtett értékek zömét is megtalálták. 1945. augusztus első felében az addig megtalált 1100 kg-ot kitevő 28 ládát beszállították a tiroli francia katonai kormányzóság innsbrucki pénzügyi osztályára, majd az év folyamán további 80,699 kg értékeket foglaltak le. 1946 júliusában újabb 322 kg aranytárgyat és más értékeket szállítottak Innsbruckba. A francia hivatalos jelentés cáfolta azt a vádat, hogy a vagyontárgyakból bármi eltűnt volna, az adatok azonban az ellenkezőjét igazolták. A francia hatóságok a későbbiekben felleltek egy 16,75 kg-os ékszert és fogászati aranyat tartalmazó csomagot, amelynek 1954-ben nyoma veszett.

A francia kormány hosszas tárgyalások után a 1275,3447 kg-ot kitevő arany ékszereket, és más értéktárgyakat átadta a magyar kormány megbízottainak, akik azt 1948. április 22-én Párizsból Budapestre szállították. 1948. június végén Budapestre érkezett egy újabb 12,629 kg-os nemesfém értéktárgy, ékszer szállítmány is. A minisztertanács 1948. április 23-án a pénzügyminiszter javaslatára úgy döntött, hogy a visszakapott értéktárgyakat nem adják vissza korábbi zsidó tulajdonosaiknak, hanem azokat a Magyar Nemzeti Bank kapja meg, amely „némi forint kártérítést” fizet az érdekelteknek. A Magyar Nemzeti Bank azt javasolta, hogy az aranytárgyakat megvásárolja, az ékszerek és a drágakövek külföldi értékesítésére előkészítő lépéseket tesz. 1950 tavaszán az akkor több mint 25 millió forintra becsült értéktárgyak nettó 1275,275 kg-ot tettek ki. A holokauszt áldozatai, túlélői és örököseik azonban ebből nem részesültek.

A zsidók elhagyott javainak a kezeléséről kiadott jogszabály (13.160/1947. Kormány számú rendelet) alapján meghatározták, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztossága felszámolása során milyen ütemben adják át a zsidóság vagyontárgyait az OZSHA-nak. A végrehajtás azonban vontatottan haladt, ezért a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága 1948. október 12-én úgy döntött, hogy az OZSHA részére előleg címén havonta 200 000 forintot utaljanak ki, amelyet azonban köteles továbbadni az Önállósító Hitelszövetkezetnek. Emellett a minisztertanács 1948. október 29-én elfogadta azt a javaslatot, hogy a nyugati megszállási zónákból visszaszállított vagyontárgyakból azokat, amelyeknek a tulajdonosa, örököse ismert, adják vissza. Ennek a döntésnek a végrehajtását megakadályozta az, hogy az MDP Államgazdasági Bizottsága 1949. augusztus 9-dikén az Elhagyott Javak Kormánybiztossága Felszámoló Bizottsága által letétbe helyezett zsidó ékszereket és aranytárgyakat állami tulajdonba vette, és ennek kártalanításaként az OZSHA részére 112 000 forint kifizetéséről döntött. Az OZSHA az összeg átvételével magára vállalta a később jelentkező zsidó tulajdonosok, örökösök kártalanítását. Az ékszereket, aranytárgyakat belföldön az Óra- és Ékszerkereskedelmi Nemzeti Vállalat, külföldön az ARTEX Külkereskedelmi Vállalat értékesítette. 1949. szeptember 6-án az MDP Államgazdasági Bizottsága döntött a külföldi kibocsátású értékpapírok eladásáról, kimondva azt, hogy azok ellenértéke az egykori tulajdonosoknak, örököseiknek nem fizethető ki. Az MDP Államgazdasági Bizottsága említett határozatai lezárták annak lehetőségét, hogy a zsidóság az elrabolt vagyontárgyait visszakapja.

Egy 2005-ben kötött megállapodás alapján az Amerikai Egyesült Államok az Aranyvonat értékei fejében több részletben 25,5 millió dollárt – ebből a Magyarországon élő túlélők számára 4,8 millió dollárt – fizetett ki a holokauszt túlélői támogatására. Hasonló céllal a magyar kormányok 2007-től több részletben 21 millió dollár támogatást folyósítottak a holokauszt túlélőit segélyező szervezetnek.