A zsidókérdés (egyperces)

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

A vidéki szociológust a helyi tévé riportere faggatja. Egy főút mellett állnak, háttérben, kissé messzebb egy valamikori izraelita temető sírkövei látszanak (vagy inkább nem látszanak a gaztól). Nemrég még esett, most csak fúj kicsit a szél, de jó idő van amúgy, süt a nap.

– Lehet beszélni ma Magyarországon zsidókérdésről? – kérdezi a szőke, fiatal tévés hölgy, hosszú hajába belekap az alföldi szellő.

– Lehet, hogy nagyon naiv vagyok – kezdi a szociológus, jól öltözött, szépen ápolt divatszakállas férfi –, de azt hiszem, nincs ma Magyarországon zsidókérdés. Ha naiv vagyok, csak Ignotushoz, a Nyugat legendás főszerkesztőjéhez válok hasonlatossá, aki éppen száz éve ugyanezen kérdésben így nyilatkozott: „A változások, amelyek, mondom, igen hamar elkövetkezendőek, egyúttal olyan közintézményeket s közfelfogásokat teremtenek majd, amelyek számára: bármily gyengédséggel viseltessenek általában a vallás, s bármily igazságossággal minden felekezet s meggyőződés és nemzetiségi vagy osztályérdek iránt, mégis közömbös lesz, hogy ki milyen felekezetü s milyen származású. Ezzel majd mindenkép tárgytalanná válik a zsidó-kérdés – s ezzel érlik tárgytalanná.”  Írta kb. negyedszázaddal a holokauszt előtt. A statisztikai adatok szerint egyébként Magyarországon 80 – 200 000 zsidó él, a becslések attól függőek, hogy a vallásgyakorlást vagy a származást veszik-e figyelembe. A zsidók nagy része Budapesten él. Én kétlaki vagyok, a hét egyik felében itt vagyok, vidéken, a másik felében pedig az egyetemi munkahelyem miatt a fővárosban tartózkodom, úgyhogy mindkét világot jól ismerem. És az utóbbi évtizedben egyre kevésbé érzékelek antiszemitizmust. Se itt, se ott. Mert azelőtt tagadhatatlanul volt egy bevett társasági szalonzsidózás: ilyen zsidóviccmesélő, összekacsintó, csurkapistás. Még a vidéki kocsmákból (gyakran megfordulok ilyen helyeken szociológiai terepmunkáim miatt) is kikopott a kilencvenes évek önfeledt zsidózása – ez nagyrészt olyan emberekre volt jellemző, akiknek fogalmuk se volt, mi és ki a zsidó, zsidót az életben nem láttak, ez valahogy hozzátartozott a rendszerváltozás „eufóriájához”, hogy most már mindent szabad, amit Kádár alatt nem – vagy csak kevéssé, titokban, szőrmentén – lehetett: Nyugatra menni, Kft.-t alapítani, kuplerájba járni, zsidózni… Ez szinte teljesen eltűnt. A cigányozás maradt, a buzizás lankadt, és ugye jöttek a „migráncsok”… Sokféle törésvonalat érzékelek ma a társadalomban, vidéken, Budapesten, az értelmiségen belül – de zsidók és nem zsidók közötti jelentős törésvonalat nem. Ahogy apáink és nagyapáink nemzedéke még pontosan számon tartotta, ki a zsidó és ki nem az – a mi nemzedékünk (43 éves vagyok) alig tudja, ki zsidó és ki nem az. Valószínűleg több száz zsidó ismerősöm van, de csak, mondjuk, egy tucatról tudom, hogy zsidó, róluk is többnyire csupán azért, mert ezzel foglalkoznak, a zsidóságukkal: rabbik, zsidó újságot szerkesztenek, zsidó irodalmat vagy konyhát vagy vallást stb. kutatnak. Persze elmebetegek mindig és mindenhol vannak és lesznek (skinheadek, neonácik, szélsőjobbosok stb.), de igazából nem érzem, hogy a hangjuk jelentősen behallatszana a mindennapi életbe. Per pillanat úgy érzem, hogy a „zsidók” és a „nemzsidók” együttélése nagyjából zökkenőmentes Magyarországon – persze, lehet, hogy ez nincs így, csak a saját tapasztalataimra tudok támaszkodni. Nem találkozom olyan emberekkel, akik arról panaszkodnának, hogy nem tudnak a zsidóktól érvényesülni, hogy a zsidók gazdasági vagy intellektuális fölényükkel elnyomnák őket, vagy a zsidók „kitúrják” őket innen-onnan, és viszont: zsidókkal sem, akik panaszkodnának helyzetükre vagy egyáltalán: a nem zsidókra.

Ebben a pillanatban egy hosszú kamion áll meg mellettük. A sárga ponyván hatalmas betűkkel a cég neve. Az atlétatrikós sofőr kidugja kopasz fejét az ablakon, szájában cigaretta. Kiabálva kérdezi, hogy hol találja a baromfifeldolgozó vállalatot.

Se az operatőr, se a riporter, se a szociológus nem tudja. Még szerencse, hogy arra biciklizik egy öreg férfi, rajta sáros gumicsizma, szürke melósgatya, elnyűtt kabát, micisapka. Fütyörészve hajtja a bringát.

– Bácsi, kérem, nem tudná megmondani, merre találja a kamionos úr a baromfifeldolgozó vállalat telephelyét? – kérdezi iskolázott hangján a szőke hölgy.

A bácsi lassít, megáll. Leveszi a kalapját, megvakarja a fejét. Legelteti szemét kicsit a tévés hölgyön, aztán kinyögi:

– A csirkegyárat keresik? A harmadik zsidónál forduljon jobbra! ­– mondja a bácsi, és előre mutat jobb kezével. Majd felül a biciklire és továbbhajt. A fütyölést onnan folytatja, ahol az elébb abbahagyta.

A riporternő és a szociológus csodálkozva, értetlenül néz az öregember után, de az operatőr tökéletesen értette a bácsi szavait. Rögtön le is fordítja a kamionsofőrnek: – A harmadik Soros-plakát után jobbkéz felől fogja találni…

A kamionsofőr int, hogy köszi. Az első tábla után még tülköl is egyet, a tehenek a réten ijedtükben felbőgnek. Még jó, hogy vége a forgatásnak, mert az eső újra elkezd csöpörögni.

 

A szerző író