„A zsidók társadalmi életével keveset foglalkoztak”

Körner Andrással beszélget Várnai Pál

 

A New Yorkban élő Körner András építésznek indult, de az utóbbi évtizedekben többnyire zsidó társadalomtörténettel foglalkozik. Eddig hét könyve jelent meg. Önéletrajza írása, a Vonakodó zsidó fejlődésregény, amelyben elmeséli, hogyan jutott el fokozatosan zsidósága teljes vállalásáig. Kóstoló a múltból című könyvéből megtudhatjuk, hogyan élte mindennapjait és milyen konyhája volt mosoni dédanyjának. Mostani beszélgetésünk témája a Hogyan éltek a magyar zsidók 1867 és 1940 között című, kétkötetes műve.

Megjelentek e korábban ilyen átfogó, mindenre kiterjedő könyvek?

Nagyon sok könyv, esszé létezik a háború előtti zsidó életről – első helyen Karády Viktor rengeteg könyvét és tanulmányát említeném. Ami nem létezett, az a zsidó élet minden aspektusára kitérő, átfogó mű. Különösen a zsidók társadalmi életével foglalkoztak kevesen. A korábban megjelent magyar és külföldi könyvek általában kronologikusak voltak, míg én a tematikus szerkezetet választottam. Könyvem, 60-70 százalékban korábban megjelent tudományos munkákra támaszkodik, a többi az én kutatásaimon alapul.

Könyvében megpróbálja csoportosítani a zsidóságot életmód, társadalmi élet, öltözködés, vallásosság, asszimiláltság foka szerint.

Talán előbb arról szeretnék beszélni, hogy miért az 1867-1940 közti idősávot jelölöm meg a könyvemben. 1867 volt a zsidók emancipációjának az éve, s ez volt az a korszak is, amikor a fotózás már kezdett elterjedni, s a két kötet nagyon sok korabeli fotót felhasznál. A korszak vége kevésbé pontosan meghatározható, de úgy gondoltam, hogy nem megyek el egészen a holokausztig, mert az már eléggé feldolgozott téma. 1940-ben ugyan már léteztek zsidótörvények, de azok még nem dúlták fel teljesen a zsidóság életmódját, s léteztek még viszonylag érintetlen közösségek.

Kitér arra is, hogy az első világháború előtt a középosztály kisebb, a kevésbé asszimilált réteg sokkal nagyobb volt, míg a 20. század derekára ez az arány megfordult.

Trianon, tehát 1920 előtt nagyjából egyenlő arányban oszlott meg egyfelől az asszimiláns, másfelől az ortodox és haszid zsidóság. Trianonnal ez megváltozott, mert az utóbbi csoport főleg az elcsatolt területen élt. 1920 után a magyarországi zsidóságnak mintegy 70 százaléka volt asszimilált.

A zsidóságról létezett egy meglehetősen sztereotip felfogás, mely szerint nem végeztek fizikai munkát, kereskedők, spekulánsok voltak, stb. Ezt cáfolandó, könyvében szépen bemutatja azt a hihetetlen sokféleséget, amelyet a zsidóknál megfigyelhetünk.

Az antiszemita közhelyek valamennyire beszivárogtak, még a jóindulatú köztudatba is. Még a háború előtt idelátogatott külföldi is a Budapesten látottak alapján ítélte meg a magyar zsidóságot, ahol az asszimiláltak voltak többségben. Vidéken a zsidók többsége viszont kis boltos, vándorkereskedő, szatócs, kocsmáros volt, de voltak zsidó földművesek, tutajosok is. A hordárok, költöztetők nagy része is zsidó volt, akiknek védegyletük, sőt, saját zsinagógájuk is. Az is igaz viszont, hogy még ezek a zsidók is igyekeztek a gyerekeiket taníttatni és a zsidók között nagyobb volt a foglalkozási mobilitás, sokan egyetemre jártak. Ahogy Móricz írja a naplójában, a zsidók inkább éhen haltak, csakhogy a gyerekeiket taníthassák. Köztük nagyobb fokú volt az írni és olvasni tudás is, aminek társadalomtörténeti okai voltak.

Hangsúlyozza, hogy nemcsak az asszimilálódott zsidó közép és felső osztály, de a szegényebb, hagyományosabb zsidóság is magyar hazafinak tartotta magát, és ebben nem volt köztük különbség.

Ez részben annak volt köszönhető, hogy hálásak voltak az emancipációval megteremtett lehetőségekért, de annak a jogos büszkeségnek is, hogy mennyit elértek.

A Vonakodó zsidóban említi, hogy a lipótvárosi zsidók, szüleinek köre lenézte az úgynevezett pólisi zsidókat, ugyanakkor ismeretségi körük kizárólag zsidókból állt.

Ilyen társadalmi feszültségek mind keresztény–zsidó vonatkozásban, mint a zsidóságon belül léteztek, s ilyen minden társadalomban létezik. Amennyiben a zsidó asszimilációnak az integráció lett volna a célja, ez a zsidóságnak nem sikerült. Mégis, a zsidó asszimiláció, a 19. század második felétől az első világháborúig összességében, minden ellentmondásával alapjában mégis csak pozitív jelenség volt, és ezt az akkori zsidók többségükben így is érzékelték. Ez persze jelentősen megváltozott Trianon után. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a zsidóság hagyományőrző része csak kis mértékben volt hajlandó elfogadni az asszimilációt. Igaz, hogy a zsidók körében nagyobb volt a városiasodás, de azért egy nagyon jelentős rurális zsidóság létezett. 1910 körül a falusi települések kb. 70 százalékában volt zsidó, ha csak néhány család is. Nálunk a zsidók sokkal inkább elvegyültek a nem zsidó lakosság körében, mint a tőlünk keletre fekvő országokban. Még Munkácson is csak a lakosság 40%-a volt zsidó, míg másutt ennél lényegesen kisebb volt arányuk.

S mennyi foglalkozást űztek a vidéki zsidók! Malmokat létesítettek, fűrészüzemeik, tégla és ecetgyáraik voltak, s ami még érdekesebb, bortermeléssel és forgalmazással is foglalkoztak…

Hogyne, a borkereskedelem és termelés is jelentős mértékben zsidó foglalkozás volt, a szesziparról nem is beszélve. A 17. században bizonyos földesúri privilégiumokat bérbe adtak a zsidóknak és így kialakultak bizonyos zsidó foglalkozások.

Ejtsünk pár szót a remek fotókról is. Szembeötlők a magyaros, népies ruhákban öltözött zsidók, a Gózon Gyula színész lakásában látható népies bútorok, a magas rangú zsidó katonatisztek nagy száma.

Korábban beszéltünk arról, hogy a patriotizmus a magyar zsidók jellegzetes vonása volt, amely megtalálható volt a haszidok között is. Ezért is gondolom, hogy ha nem lett volna holokauszt, ezek a hagyományok megmaradtak volna a harmincas évekig, amikor a Horthy által is támogatott antiszemitizmus leszivárgott a falvakba is. Addig viszont megmaradt a falvakban egy kordiális kapcsolat, egyfajta egymásra utaltság zsidók és nem zsidók között. A szatócsüzletek kis kölcsönöket adtak a parasztembereknek. A kóser és a keresztény mészárosok rendszeresen együtt működtek. A városokban viszont az osztálytagozódás jobban elválasztotta az embereket egymástól.

Természetesen nem hagyhatta ki könyvéből, hogy a zsidók milyen nagy számban voltak jelen az értelmiségi és a szabad pályákon.

Ez megint visszamegy arra, hogy a zsidók, történelmi és társadalmi okokból nyitottak voltak az új eszmékre, művészeti irányzatokra. A nagy lapkiadók, az újságírók többsége zsidó volt. Ugyanez volt igaz a fényképészetre, a filmiparra, a kabaréra és több más pályára is. A magyar zsidó fotósok, beleértve a kisvárosi, amatőr fotósokat is, alig fényképeztek zsidó témákat. Magyar fotósok voltak és egyáltalán nem érdekelte őket a zsidó átlagemberek mindennapi élete. Az orosz Roman Vishniac volt az, aki nagyon sok fotón megörökítette a később javarészt elpusztult kárpát ukrajnai magyar zsidóságot.

Szóljunk még röviden a sportról. Nemcsak sok magyar olimpiai bajnok és élsportoló volt zsidó, de a zsidó átlagpolgárok is sportoltak. S ahogy régen mondták, a mennyiség előbb utóbb minőségbe csap át.

Én ezt a testgyakorlást legalább olyan fontosnak tartom, mint a versenyszerű sportot. Mivel a polgárság jelentős része zsidó volt, ők nagyobb százalékban vettek részt az evezésben, teniszben, asztali teniszben, vívásban. (Nota bene: a háború előtt a ping pong világbajnokok szinte mind zsidók – és többségükben magyarok – voltak.) Kialakultak sportklubok, turista klubok, ahol szinte mindenki zsidó volt, bár a tevékenységüknek semmi köze nem volt a zsidósághoz. Ugyanezt említhetjük kórusokról és más művészeti egyesületekről.
Sose szerettem, amikor arról beszéltek, hogy a híres emberek között ki mindenki volt zsidó. Ennek társadalomtörténeti és nem genetikai okai voltak. De a társadalomtörténeten belül azért léteztek olyan mentalitásbeli hagyományok, amelyek egy családban átadódtak. Ilyen volt egy bizonyos értékrend, így a tanulás fontossága, a nyelvtudás, egy bizonyos fajta nyitottság minden újra. Mindez bizonyára segítette a zsidókat abban, hogy bizonyos területeken az átlagnál eredményesebbek legyenek.